Címkearchívumok: űrutazás

2022

WikiImages képe a Pixabay -en.

A Mars vörös korongja most már szemlátomást nőtt és hízott. Holden a megfigyelő ernyő előtt állt és le nem vette a szemét a közeledő bolygóról. Valami ott tartotta és nem engedte szabadulni egészen addig, míg meg nem jelent Price vagy Jones, hogy felváltsa és átvegye a szolgálatot. És ez így történt mindennap, azóta hogy a Mars először vált ki a csillagháttérből, és lassan átvette az uralmat, mindent sápadt, démoni vörösbe borítva.

Holden még sohasem érzett hasonlót. Az első napokban csak pillanatokig tartott. Érzésfoszlányok, tétova képek, minden határozott cél és sorrend nélkül. Holden kezdetben csak a fáradtságának tulajdonította a megjelenésüket, és nem is beszélt róla senkinek a hajón. De a látomások mindig visszatértek és napról napra újraéledtek. Erősebben, ragyogóbban mint annak előtte. Olyankor lepték meg mindig, amikor egyedül volt. Amikor a képernyő előtt ült, amikor a Mars öreg, barázdákkal szántott arcába bámult.

Először nem tudott ellenük védekezni, később már nem is akart. Idegenek voltak, de félelem sohasem volt bennük, inkább kíváncsivá tették Holdent. És ahogy teltek a napok, egyre jobban érezte magát velük. Hangok keresték, hangok, amelyeket már hallott valahol. Emberekkel beszélt, akik valahogy mégsem voltak emberek. Külön világban élt, és ez a világ sápadt, vörös ködfüggönyön át mutatta meg magát. Városokat látott, és nem tudta miért, de érezte, hogy azok nem emberkéz nyomát őrzik.

A Mars pedig egyre közelebb került hozzájuk. Néha szinte szerette volna megérinteni, annyira közelinek tűnt, és ilyenkor hűvös borzongást érzett az ujjaiban, és egész testében, minden idegszálával érezte, ahogy testetlen vágyakozása lassan határozott alakot ölt.

És a vörös korong egyre nőtt és nőtt. Holden tudta, már csak néhány nap, és ott lehetnek. Ők, a Földről jött emberek. Hirtelen nagyon boldognak érezte magát. Arcát nekinyomta az üveglapnak, aztán teljes erejéből nekipréselte magát az ernyő sima felületének, és nevetni kezdett.

Nevetett még akkor is, amikor Price lépett be a kabinba, a szokásos goromba módján szitkozódva. Price nem szerette a szolgálatot, és sohasem értette, hogyan tud Holden ennyi időt a képernyő előtt lenni. Untatta ez az egész, és ennek mindig igyekezett hangot adni, amikor Holdennel beszélt. Láthatóan aludt, amikor a fedélzeti központ jelezte neki a váltást, most a szemét dörzsölte, aztán megrázta a fejét, ledobta magát az egyik székre, és csak most nézte meg igazán mi is történik a kabinban.

Rámeredt a még mindig nevető Holdenre, és csak lassan jutott szóhoz.

– Holden, az istenért, mit csinálsz? Valami baj van?

– Nem. Dehogy. – Holden lassan beszélt, mint aki hosszú álomból ébred. Tétova mozdulattal simított végig a haján, aztán leült ő is. Háttal a Mars egyre ragyogóbb foltjának.

– Ide figyelj Holden. – kezdte Price. – Azt hiszem, túl sok időt töltesz el a képernyő előtt. Ez még a legedzettebb űrhajósokat is kikezdené. Vörös és vörös mindenütt. És semmi mást nem látni már napok óta. Néha én is azt hiszem, megőrülök, ha nem történik végre valami.

– Nem, Price, hidd el már semmi bajom.

Valami más szólt belőle. Óvatosan, lassan ízlelgetve minden szót, mielőtt kimondaná.

– Csak valami múló rosszullét lehet. Sohasem fordult még elő velem semmi ilyesmi, ez is el fog múlni biztosan. – valami résen volt most is, és nem engedte, hogy a látomásairól beszéljen. És ő engedelmesen hallgatott…

Még egy ideig beszélgettek, aztán Price sorra végignézte a műszereket, és mivel mindent rendben talált, aludni küldte Holdent. De mielőtt az végleg bezárta volna maga mögött az ajtót, még egyszer utána szólt.

– Fáradtak vagyunk mindannyian, ez a semmittevés elfárasztja az érzékeket, eltompítja az óvatosságot. Jobban kell egymásra vigyáznunk, mint eddig bármikor. Nem engedhetjük, hogy bármi is megzavarja a küldetésünket. Ha te is jónak látod, egy-két napra kihagyhatunk a szolgálatból.

– Köszönöm, – mondta Holden – de ez felesleges. Nincsen semmi bajom, hidd el. Talán csak ez a fény szokatlan nekem, vagy nem is tudom mi. Az egész annyira furcsa.

– Akkor kikapcsoljuk az ernyőt a leszállásig. Biztosan segíteni fog. – aztán még hozzátette – Átkozottul hosszú ideje tart már ez az út, és én már nagyon szeretném ha vége lenne.

– Én is nagyon szeretném – motyogta Holden, és megint úgy érezte nevetnie kell.

Sokáig feküdt az ágyán nyitott szemmel, és nem tudta, hogy féljen-e a következő szolgálattól, vagy várja inkább. Mosolygott, amikor elaludt…

Az ajtónyitásra Jones összerezzent, megfordult a székében, és üdvözölte Holdent.

– Na jól vagy már pajtás? Hallom nem tetszett neked a vén Mars. Price mondta, hogy talán az ernyőt kellene kikapcsolni, hátha attól van az egész. Hát én aztán megvagyok nélküle is. Láthatjuk még eleget, nem igaz?

– Igen, – mondta Holden – biztosan. – és hozzáfogott az ellenőrzéshez.

– Szerintem egy unalmas öregasszonyhoz hasonlít. – folytatta Jones.

– Miről beszélsz? – Holden láthatóan nem figyelt arra, amit a másik mondott.

– A Marsról. Amíg fiatal volt szép lehetett, sokan szerették volna megszerezni. De most csak csupasz hegyeket és sivatagot kaphatsz tőle.

– Látnád tavasszal, – Holden megélénkült. – Amikor a csatornák bíborfolyóvá változnak… – valami szorította belülről, és nem engedte, hogy befejezze a mondatot. A szája elé kapta a kezét, és elmosolyodott.

– Mit mondtál? – kérdezte Jones, és Holden teste megfeszült, ahogy a lehetséges válaszokat elemezte.

– Egy régi vers. Nem is tudom miért jutott az eszembe. – mondta végül, és megnyugodva látta, hogy a másik elégedett a válasszal.

Aztán Jones felkászálódott, elsütött még egy otromba viccet, és elment aludni.

Holden várt, amíg a folyosón a léptek zaja teljesen elült, aztán odament a megvakított megfigyelő ernyőhöz. Megállt előtte, sóhajtott egy mélyet, és tudta, hogy most nagyon erősnek kell lennie. Megfeszítette minden izmát, és elfordította a kapcsolót.

Mintha villám sújtotta volna, egész testében égett, és minden idegszálával érezte azt a fémes borzongást, ami a képernyőről ömlött felé. Leroskadt a földre, és hangtalanul sírni kezdett.

A Mars betöltötte az egész képet. Hatalmasabb volt mindennél, amit Holden valaha is látott. Ott lélegzett, ott lüktetett előtte, meztelenségét kavargó ködbe rejtve. És ahogy tovább nézte, a bolygó egyszerre élni kezdett. A szél feltámadt, és homokviharokat hordott a hátán. Holden érezte az arcába csapódó szemcséket, látta, ahogy a szél végigfut az úton, és mindent beterít vörös csillogással. A folyók is megindultak, csónakokat vittek magukkal, és embereket, akik mind igyekeztek valahová.

Holden lassan megnyugodott.

– Hát mégsem vagyok őrült. – mondta magában, és érezte, ahogy a teste formálódik egy új igazság befogadására.

Újra kikapcsolta az ernyőt, leült a székbe, és megpróbált valamiféle magyarázatot találni. De a gondolatai máshonnan jöttek. Talán az ernyő vak szeméből, vagy messzebbről?

Holden elaludt.

– Ki vagy, és honnan jöttél hozzánk?

– Holden a nevem, és a Földről jöttem.

– A Föld kék és gyönyörű. Miért jönnek el onnan az emberek?

– Mindig van olyan, aki elégedetlen, és olyan is, aki mindent ismerni akar. Van olyan, aki kalandokat keres, vagy álmokat, és van olyan is, akinek olaj és érc kell.

– Te miért jöttél el?

– Furcsa, hogy ezen még sohasem gondolkodtam. Az ember cselekszik valamit, és nem tudja miért. Otthagyod az állásod, a munkádat, és nem tudod az okát. Untat talán vagy fáraszt, vagy egyszerűen csak eleged van belőle, ki tudja. Otthagyod a családod és új életet kezdesz. Hogy miért? Azt mondod magadnak, fiatal vagy, új élményekre vágysz még és szabadságra. És a szabadságod, éppolyan börtön lesz, mint amelyből menekültél. Hát akkor mire volt ez az egész? Ösztön talán, vagy gyenge akarat, amely sodor a választás ezernyi alternatívája között? Most már sohasem fogom tudni az igazi okát. Céltalanul éltem, addigi életem levedlett kígyóbőrét magam mögött hagytam. Teli tüdővel szívtam magamba mindent, amit csak megkaphattam. És a világ lassan átalakult bennem. Többé már nem nők, bor és zene volt. Egy könyv volt, egy kép, egy lábnyom a Hold millió éves porában, egy érzés, amely sürgetett és hajszolt, egy nyári este, az égre szórt csillagporral, és azt mondtam elég. Másnap összepakoltam, és most itt vagyok. Az első űrhajón, amely úton van a Mars felé.

– Nem volt furcsa, hogy egy olyan ember, mint te, minden előképzettség nélkül bekerül az űrhajósjelöltek közé, és hamarosan már mint az első Mars-űrhajó utasa szerepel?

– Talán az volt, de én nem gondolkodtam ezen. Egyszerűen tudtam, hogy ezt kell tennem, és nem kérdeztem miért. Tudtam, hogy el kell jutnom a Marsra bármilyen áron. A létezésem kapott értelmet, és tudtam, ha nem sikerül, nem lesz még egyszer erőm, hogy megpróbáljam. És a céltalanság lassan felőröl…

– Elindultatok. Néhány héttel az indulás után találkoztál azzal a látomással. Utána újra és újra, egyre többször. Miért nem beszéltél róla senkinek a hajón?

– Mert éreztem, hogy nem hazudnak.

– Meg tudtad vajon ítélni őket?

– Nem tudtam elhinni, hogy őrült vagyok. Ezért nem beszéltem róla senkinek. És ha nem vagyok őrült, akkor ez az egész jelent valamit. Olyasvalamit, amit meg fogok tudni, amint leszállunk. Csak várnom kell…

– Hogyan kezdődött?

– Szolgálatban voltam, mint már annyiszor. Ültem a képernyő előtt, és néztem az unalomig ismert csillaghátteret, amelyen azonban már valami más is ott volt. A Mars már láthatóan különvált a csillagsokaságtól, és én először éreztem igazán azt, hogy oda is fogok érni. Sokat gondolkodtam a szolgálat kényszerű órái alatt, úgy gyorsabban telt az idő. A Földre gondoltam. Gyermekként láttam magam, egy lánnyal sétáltam az utcánkban. De az a gyermek mégsem én voltam, és a lány is megváltozott, és a többiek is sorban. És az utca fölött egy kék bolygó látszott. Apám és anyám fogta a kezemet, de az arcukat felitta valami sejtelmes fénylés, mint egy sima, érzelemmentes álarc. Ezüst maszkokat viseltek, és a hajuk is csillogó volt. A Földről meséltek. Odakint vörös homokot hordott a szél, és a városok üvegfalai ezer hanggal csilingeltek.

– Te a Földről jöttél, és ott az emberek nem hordanak ezüst álarcokat, és a városok falát is kőből építik.

– Igen, tudom. – mormolta Holden.

– Igen, tudom. – mondta Holden.

– Miről beszélsz? – kérdezte Price. – Már legalább öt perce bolygó körüli pályán vagyunk, és te nem ébresztettél. Bejöttem, és te észre sem vettél. Csak ülsz, és magadban beszélsz. Holden, én azt hiszem, komolyabb bajod van. Jobb lenne, ha nem jönnél ki velünk.

– Nem, azt nem. – kiáltotta Holden. – Nincs semmi bajom, hát nem érted? – könyörögve nézett a másikra, és Price most valami olyasmit látott, amit eddig még sohasem. Holdenből a kétségbeesés és a félelem áradt olyan erővel, hogy Price megborzongott. Ösztönösen hátralépett, és nagyon furcsán érezte magát. Valami mozdult, és most félt a leleplezéstől. Holden arca változott, újra nyugodt és magabiztos volt.

– Ne haragudj, – mondta. – Csak tudod, olyan régen vártam már, hogy itt legyünk, és te most azt akarod, hogy ki se tegyem a lábam a hajóból. Hidd el igyekezni fogok, hogy semmi baj ne legyen velem. Bízzál bennem Price, kérlek.

– Jól van, rendben van. – mondta Price, és most már ő is nyugodt volt, bár a kétség nem tűnt el belőle teljesen. Túl sok baj volt mostanában Holdennel, és Price már nem tudott egészen megbízni benne.

– Készülj, – mondta Holdennek – egy óra múlva leszállunk.

A hajó alatt hihetetlen gyorsasággal száguldott a Mars, ahogy egyre szűkülő körökben közeledtek a bolygóhoz. Mindhárman ott álltak az ernyő előtt, és némán nézték az alattuk elsuhanó kiszáradt tengereket, a hosszú hegyláncokat, és a kavargó port. Aztán lassult a száguldás, ahogy egyre lejjebb ereszkedtek a kijelölt leszállóhely felé. A Mars közeledett feléjük. Ezernyi sebhellyel borított arcát mutatta, óriási kráterek és szakadékok ásítottak odalent, mintha el akarnák nyelni a hajót és megemészteni izzó gyomrukban. Minden percben újabb és újabb éhes száj nyílt meg alattuk, és ők borzongva nézték a fehér kőfogakat, a megvakított óriás szemeket. Egy szörnyeteg lapult alattuk, de kiszáradva és élettelenül.

Holden üvöltött:

– Tudtam, hogy igaz. Mindvégig tudtam, de nem mertem elhinni. Hát nem csodálatos? Price, Jones! Nézzétek, nézzétek! – Holden ujjongott, akár egy gyerek.

– Miről beszélsz Holden? – A másik kettő egymásra nézett, mintha mindegyik a másiktól akart volna választ kapni. – Nincs itt semmi, csak kő és por.

– Kő és por? – Holden nevetett. – Nem. Ott van a város, pont olyan, amilyennek elképzeltem. – Ömlött belőle a szó, és elfeledkezett minden óvatosságról. – Ott áll a hegy lábánál, csupa fény és csillogás. Pont olyan, amilyennek hittem. Istenem, itt vagyok, és minden olyan, pont olyan.

– Holden! – Jones hangja kemény volt és fegyelmezett. – Nem tudom miről beszélsz, de itt csak homok és kő van, és semmilyen város nem létezik, csak a te beteg képzeletedben.

Odalépett hozzá, és megfogta a vállát.

– Beteg vagy. Értsd meg, nagyon beteg. Orvosra és pihenésre van szükséged. Eredj vissza a kabinodba. Most, azonnal.

– Nem hiszel nekem, Jones? – hirtelen ötlet villant át az agyán. – Megmutatom nektek, és akkor elhisztek majd nekem mindent.

Egy mozdulattal odaugrott a vezérlőasztalhoz, és a hajó azonnal balra dőlt.

– Odamegyünk. – mondta határozottan.

A másik kettő a hirtelen fordulattól nekivágódott a falnak, és csak nagy nehezen talált vissza a vezérlőpulthoz. Jones hátrarántotta Holdent, Price pedig átvette az irányítást. A hajó újra egyenesbe lendült, és a hegy mellett suhant tovább.

Holden megpróbált kiszabadulni, és közben egyre csak ugyanazt hajtogatta:

– Vidd feljebb Price! Kérlek vidd feljebb! Nekimegyünk. A torony felé megyünk. Vidd feljebb, amíg lehet.

A hajó suhant tovább a vörös sivatag felett, lángot okádva, és hosszú szürke csíkot vonszolva maga után.

– Nem értem. Nincs itt semmiféle torony. Holden… – de már nem tudta befejezni. Holden kitépte magát, és a hajó újra az ég felé emelte az orrát. Egy darabig még emelkedtek, aztán újra egyenesbe kerültek. Holden kimerülten rogyott le.

– Te őrült. Majdnem összetörted. Sohasem bocsátottam volna meg neked. – sírt, és hagyta, hogy Jones kivezesse és altatót dugjon a szájába.

– Mire felébredsz, jobban leszel pajtás. – mondta Jones, és a kabinjába vitte Holdent. Bekapcsolta a felügyelő automatát, Holden csuklójára csatolt egy fémgyűrűt, és elment, hogy felvegye az űrruháját.

Holden furcsa nyugalomra ébredt. A hajó mozdulatlanul állt a marsi homokon, már nem lehetett érezni a gépek okozta finom remegést. Az egyetlen zaj a kabinjában az a halk zúgás volt, ami a felügyelő automata dobozából jött. Számok ugráltak, és görbék tekeredtek a képernyőjén, kusza vonalakkal telerótt papírszalag csúszott elő a hengeres fémtestből, az automata hasztalan próbált valami használható diagnózist összehozni. A felügyeletére bízott beteg állapota ellentmondani látszott a robot agyba zsúfolt tengernyi információnak.

Holden felkelt, felöltözött és levette a fémgyűrűt a csuklójáról. Az automata kötelességtudóan azonnal darálni kezdte az erre az eshetőségre előkészített figyelmeztetést: – Ön beteg, pihennie kell, az állapota nem engedi meg, hogy felkeljen. Kérem azonnal feküdjön vissza, a vizsgálat még folyik. Ön beteg, pihennie…

– Eredj a pokolba. – mondta Holden, és kikapcsolta. Tudta, hogy a többiek már kint vannak, és ő is elindult a kijárat felé. Eszébe sem jutott, hogy űrruhát vegyen magára. Lassan lépdelt le a lépcsőn, kezében egy furcsa alakú fegyvert lóbálva.

Kilépett a homokra, felnézett és elmosolyodott. Előtte nyoma sem volt a városnak.

Holden mindent megértett.

– Elrejtőztetek? Pedig tudom, hogy itt vagytok. Itt van a város is. Olyan, amilyennek megálmodtam. Kő és üveg, és csillogás. Kapu és mögötte széles utca. Aztán még egy és még egy. Tiszták. Nyoma sincs rajtuk az odakint örökké szálló pornak. Minden tiszta és érintetlen. Megvárt, és most is olyan, mint régen. És ti is itt vagytok. Várakozás és öröm, akarat és emlékezet. Érzem mindenütt a közelléteteket. A levegőben, a szélben, a szikrázó homokdűnéken.

Kiáltást hallott.

– Holden! Mit csinálsz itt? – két furcsa alak közeledett az úton, fejükön gömbölyű búra, testükön fehér ruha feszült. Őt nézték és kiáltoztak.

– Hogy kerülsz ide? És az űrruha… A levegőt nem lehet belélegezni. Mérgező. Holden. Istenem, ez mégsem lehet ő. Jones, ez Holden. Ugye te is látod?

– Ide figyelj, ez nagyon nem tetszik nekem. – Jones volt az óvatosabb. – Ez nem lehet Holden. Hallucináció, idegkimerültség. Azonnal vissza kell mennünk a hajóra. Semmit sem kockáztathatunk. Érted Price, ez a Mars, és úgy látszik sokkal veszélyesebb, mint gondoltuk. – hirtelen észrevette Holden kezében azt a gonoszul csillogó tárgyat.

– Fegyver sincs nálunk, azonnal vissza kell mennünk. Hívnunk kell a Földet. Ez veszélyesebb, mint odahaza sejtettük. Holden feléjük kiáltott:

– Én vagyok az, Holden. A levegő jó, még jobb, mint a hajóban volt. Próbáljátok meg ti is, lélegezzétek be, ez a Mars, és én Holden vagyok a hajóról. Meggyógyultam és kijöttem körülnézni. És a Mars tetszik nekem.

– Nem, én ezt nem hiszem el. Ez nem lehet ő, egyszerűen nem lehet. – a két férfi most már futott, egyre gyorsabban, jeges félelem hajszolta őket az elhagyott hajó felé. Holden újra kiáltott: – Miért mentek arra? Nem látjátok, hogy arra nem lehet? Virágok vannak ott, az én virágaim. Sárga és piros és ezüst szirmokra bomló.

De ők futottak tovább, és nem láttak mást csak homokot. Lövés dörrent, aztán még egy. Utána két tompa puffanás.

– A szerencsétlenek. – mondta Holden. – Mondtam nekik, de ők nem láttak, és nem értettek meg soha semmit. De most már senkit sem zavarnak többé. Újra elkapta egy roham, és nevetni kezdett. Aztán lövés dörrent, a harmadik, és utána csend volt egy pillanatig. Aztán valami megmozdult a fehér egyenruha alatt.

Holden teste szétfoszlott, mintha sohasem létezett volna. Valaki állt a halom ruha mellett. Csillogó haja volt, és mosolygó maszkot viselt.

– Itthon vagyok. – sóhajtotta, és felemelte a fejét. Körülötte égreszökkent a város. Üvegfalak és tiszta utcák, iskolák és virágoskertek az apró házak körül. És mindenütt emberek. Csillogó hajjal és nevető maszkokkal. A házakból léptek elő és a kertekből jöttek, és indultak el hosszú sorokban, át a kapun, túl a folyón, hogy megnézzék a földi hajót.

Körbefogták a karcsú fémtestet, és csak jöttek egyre többen. Gondolataik tiszták és nyugodtak voltak. És látták a sok-sok épülő hajót, éppen mint ez itt, amelyeken útra kelhetnek majd egy nap. És itthagyhatják ezt a halódó világot, száraz tengereivel és az örökké fújó széllel, és itthagyhatják azt a másikat is, azon a kék bolygón, amely csak arra vár, hogy fegyvereit és gépeit kipróbálhassa.

Aznap ünnepeltek a városokban, és mindenki a szebb holnapról beszélt. És a gyertyák reggelig égtek azon a két apró halmon, ahová a földi embereket fektették.

Nyíregyháza, 1981. október

Miért nem hiszek az UFO történetekben?

Időről-időre újra és újra felbukkannak az ismeretterjesztő TV csatornákon a különböző UFO észlelésekről szóló műsorok, legutóbb a roswelli incidens egy újabb feldolgozását láttam. Valószínűleg azért népszerűek ezek a műsorok, mert sokan szeretik a titkokat, sokak fantáziáját megmozgatja az idegen civilizációk földi látogatásának lehetősége, még többen vannak, akik egyszerűen csak a kormányukkal szembeni bizalmatlanságukat fejezik ki azzal, hogy elhiszik, a kormányuk összeesküvést sző a titkok leplezésére, és igaznak látszó hazugságok terjesztésével takarják el a valódi tényeket.

Amellett, hogy osztozok a mindenkori kormányokkal szembeni bizalmatlanságban, és azzal együtt, hogy mélyen hiszek a földönkívüli intelligens élet létezésében, eddig egyetlen olyan UFO történettel sem találkoztam, amit hitelesnek tudnék elfogadni. Talán a roswelli az egyetlen, ami jobban elgondolkodtatott, elsősorban azért, mert olyan szemtanúi vannak, akikről nagyon nehéz elhinni, hogy összetévesztenék egy meteorológiai ballon maradványait egy földönkívüli jármű roncsaival.

De a roswelli eset sem meggyőző, úgy gondolom, ha az amerikai hadseregnek a birtokában lenne egy idegen űrjármű, akkor nem lett volna hidegháború, és az űrkutatás sem ott tartana, ahol ma tart. Egy idegen technológia birtoklása elképzelhetetlen technikai forradalmat indított volna el, ennek pedig semmi nyomát nem látni. A jelenlegi fejlődés, akár az űrkutatást, akár a számítástechnikát nézzük, folyamatos, nem látszik rajta egyetlen óriási törés sem, ami idegen technológia befolyására utalna.

Egyetlen igazi oka van annak, hogy miért nem hiszek az UFO történetekben, és ez egyszerű és merőben racionális. Nem kell mást tennünk, csak el kell gondolkodni az ismert tényeken.

Egy olyan óriási Univerzumban élünk, ahol az eddigi egyetlen ismert élet, egy csillag körül megfelelő távolságban keringő bolygón alakult ki, ez a csillag egy galaxis tagja, a galaxissal együtt pedig egyre nagyobb és nagyobb struktúrák része. Ha elfogadjuk, hogy a földön kívüli élet is valami hasonló helyen keresendő, akkor feltehetjük, hogy valahol az Univerzum valamely galaxisának valamelyik csillaga körül keringő bolygó hordozza a földönkívüli életet. Ez lehet egyetlen másik bolygó, de lehet megszámlálhatatlanul sok ilyen világ is.

Hogy egy földönkívüli civilizáció meglátogasson bennünket, ahhoz a jelenlegi ismereteink szerint olyan űrhajó szükséges, amely képes a két bolygó közötti űr átszelésére. Az eddigi UFO észlelések is idegen űrjárművekről szólnak, olyan nem fordul elő, hogy egy idegen lény csak úgy megjelenik, az észlelések mind különféle és különböző módon mozgó járművekről szólnak, ezek a járművek hordozzák az idegeneket.

A fizika ma ismert törvényei kizárják a fénysebességgel, vagy annál gyorsabban mozgó járművek építésének lehetőségét, első közelítésként tehát fogadjuk el, hogy az idegenek is csak korlátos sebességgel tudnak közlekedni az űrben. Azonban az biztos, hogy a mi jelenlegi űrtechnikánknál sokkal fejlettebb űrhajó építési módszereik lehetnek, amivel megfelelően gyors járműveket tudnak készíteni a bolygók közötti távolság leküzdésére.

Ami azonban a legérdekesebb, az az, hogy teljesen mindegy, milyen gyors űrhajóik vannak, rendelkezhetnek akár a fény sebességénél nagyobb sebességre képes járművekkel is, a megjelenésük a Földön mindenképpen egy paradox jelenség.

Ha lassú űrhajóik vannak, akkor a civilizációnak a Földhöz közel kell lennie. Ebben az esetben azzal a problémával szembesülhetünk, hogy az élet az Univerzumban rendkívül gyakori. Ez ellentmondana annak a ténynek, hogy eddig még nem találtunk egyetlen idegen civilizációt sem.

Ha ezzel ellentétben gyors űrhajóik vannak, akár a fénysebesség többszörösével haladó járművek (fogadjuk el egyelőre ezt is, annak ellenére, hogy a jelenlegi tudásunk ezt kizárja), akkor viszont nagyon messziről kellene érkezniük, ami azt mutatná, hogy az élet igen ritka jelenség az Univerzumban, ekkor azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy miképpen voltak képesek megtalálni bennünket az óriási távolság ellenére.

Képzeljünk el egy bolygót, ahol a városok nagyjából egyforma távolságra vannak egymástól és minden városból kereskedők indulnak el a szomszédos városok felé. Ha sok város van a bolygón, akkor kicsi a távolság a városok között, egy-egy városból elindulva kevés kereskedő is könnyen rátalál a szomszédos városokra, de mivel sok közeli szomszédos város van, sok az idegen kereskedő az egyes városokban. Ha ezzel ellentétben kevés város található a bolygón, akkor ezek távol esnek egymástól, egy-egy városból nagyon sok kereskedőnek kell elindulnia minden irányban, és még így is nagyon kevesen fognak másik várost találni, az egyes városokban nagyon kevés idegen kereskedő lesz, de lehet, hogy nem lesz egyetlen egy sem.

Ha tehát az élet elterjedt az Univerzumban, akkor lassú űrhajókkal is már több civilizáció is meglátogatott volna bennünket, ha viszont az élet ritka jelenség, akkor nagyon kicsi az esély arra, hogy akár villámgyors űrhajókkal közlekedő idegenek is ránk találjanak.

Ha tényleg komolyan vennénk az UFO észleléseket, ez azt jelentené, hogy az élet elterjedt jelenség az Univerzumban, ekkor azonban már a rádiótávcsöveknek is fognia kellett volna az idegen civilizációk jeleit. Ezek a műszerek eddig viszont semmilyen értelmes civilizációra utaló jelet nem fogtak. Furcsa lenne, hogy idegen űrhajók szelik át a kozmoszt, de a szülő civilizációjuk teljes rádiócsendben, észrevétlenül létezik valahol a közelben.

A közeli idegen civilizációk létezését tehát valószínűtlenné teszi a hallgatásuk. A távoliak esetében pedig ahogy azt már említettük, az a probléma, hogy nem tudnak bennünket megtalálni. A Föld nagyjából száz fényév sugarú körben szórta szét eddig a rádióhullámait, tehát csak arra van remény, hogy az ebben a térségben hallgatózó idegenek tudhatnak rólunk. Egy másik galaxisban lévő civilizációnak semmilyen esélye nincs arra, hogy ránk találjon. Ha el is érne olyan messzire a Föld rádióhullám “szennyezése”, annak már olyan kicsi lenne az energiája, hogy észlelhetetlen lenne. A jelenlegi elképzelések szerint a Galaxis 100-200 milliárd csillagot tartalmaz. Képzeljük el, hogy nekünk kellene ezek környezetét megvizsgálni, hogy rátaláljunk arra az egy-két bolygóra, ahol értelmes civilizáció lakik. Reménytelen vállalkozás. Még ha az utazás végtelen sebességgel történik is, a bolygók átvizsgálása mindenképpen időbe telik. Nagyon sok, nagyon gyors űrhajó kellene ahhoz, hogy ekkora teret átvizsgáljunk.

A paradoxon összefoglalva tehát így szól: vagy nagyon sok civilizáció van az Univerzumban, és akkor már többel találkoznunk is kellett volna, de ha mást nem, a rádiójeleiket már mindenképpen detektálnunk kellett volna, vagy nagyon ritka az élet, és akkor semmi esély a találkozásra.

Az UFO történetek egyik lehetőségnek sem felelnek meg: az első esetben hiányoznak a rádiójelek, a második esetben ott a kérdés, vajon hogyan találtak ránk.

Ezért nem hiszek az UFO történetekben, és ebben a pillanatban azt gondolom, hogy vagy teljesen egyedül vagyunk az egész Univerzumban, vagy olyan távol vagyunk egymástól, hogy a találkozásra csak több millió, vagy akár milliárd év múlva kerülhet csak sor, vagy pedig az Univerzum maga egészen más, mint amilyennek jelenleg észleljük és gondoljuk, és akkor bármi megtörténhet (ez utóbbi inkább egy olyan menekülő megoldás a számomra, és persze csupán feltételezés).

ArtHouse Studio fotója a Pexels oldaláról

Mindenesetre a földön kívüli értelmes élet bizonyítékaként én csak kétségbevonhatatlan észleléseket tudok elfogadni: rádiójeleket, amik nem jöhettek természetes forrásból, egy idegen űrhajót teljes valóságában, vagy egy idegen élőlényt, aki olyan tudással rendelkezik, amit csak a csillagokból hozhatott magával. Minden egyebet, az asztro-archeológiától kezdve az UFO észlelésekig és az idegenek általi elrablásokat és orvosi kísérleteket is beleértve merő fikciónak tartok. Ezeket bármilyen, magukat szakértőnek mondó áltudósok bármilyen határozottan állítsanak is, bizonyítékként nem megfelelőek.

Az UFO üzlet virágzik, és virágozni is fog, mert mélyen mindenkiben benne van a csillagok utáni sóvárgás, a titkok megismerésének kísértő vágya, és annak reménye, hogy nem vagyunk egyedül az Univerzumban.

A tények elfogulatlan vizsgálata azonban egy olyan paradoxonhoz vezet, aminek a feloldása egyelőre nem lehetséges.

Nyíregyháza, 2018. október 15. – 2019. április 13.