Címkearchívumok: Univerzum

Emlékek

Emlékeket gyártok: itt rákacsintok egy kisgyermekre, ott integetek egy másiknak, a gyalog-motorosra rámosolygok, milyen szélsebesen száguld, az apró lábaival hajtva a kis motort, ő visszanéz rám, egy idős néninek segítek kibogozni a bevásárló kocsit a többi közül, a sorban magam elé engedek egy tolókocsis asszonyt.

Emlékeket plántálok, hamarosan már csak ennyi marad belőlem, emlékek mások fejében, majd aztán elhalványul minden.

A kvantummechanika szerint az információ nem tűnhet el. Halhatatlan vagyok.

Azt is mondják minden háromdimenziós létező egy kétdimenziós kivetülés az Univerzum peremén. Nehéz elképzelni a halhatatlan lelkem, az engedetlen halandó testem, mint kipárolgás valahol az örökkévalóság peremén.

Talán én magam vagyok az Univerzum.

Talán nem…

Az élet különlegességének rejtélye

Az Univerzum egyik legfurcsább tulajdonsága, hogy rendkívüli módon szerencsés. Egyre több alapvető állandóról derül ki, hogy ha valamennyivel több, vagy kevesebb lenne az értéke, az Univerzum nem létezhetne. És ez a “valamennyivel”, ez bizony meghökkentően kis mennyiséget jelent, 10-60, 10-120 nagyságú számok fordulnak elő például a gravitációs állandó és a kozmológiai állandó esetében.

És ha az Univerzumról elmondható, hogy szerencsés, az életre ez még inkább jellemző. Hiszen az élethez természetes módon szükség van az Univerzumra, de ez persze még nem elegendő. Végtelen számú Univerzumot tudunk elképzelni úgy, hogy benne az élet legkisebb szikrája sincs jelen. Az élethez kellenek atomok, kellenek csillagok, bolygók, és jó néhány egyéb feltételnek kell még teljesülnie ahhoz, hogy az élet komplex formái megjelenhessenek. Egy bolygó felszínén például nagyon szűk korlátok között változhat a hőmérséklet, és a felszíni gravitáció sem lehet sem túl erős, sem túl gyenge.

Az élet tehát különleges. Nem egyszerű módon az, hanem elképesztő, megdöbbentő és egyelőre megmagyarázhatatlan módon az. Annyi mindennek kell nagyon nagy pontossággal meghatározottnak lennie, hogy azt mondhatjuk, az Univerzum az élet hordozására született.

Csak néhány példa ennek alátámasztására:

  • a tágulás és a gravitáció összehangoltsága: ha a tágulás túl gyors, az Univerzum felhígul, kiürül és óriásivá tágul, mielőtt bármi kialakulhatna benne. Ha túl lassú, akkor az Univerzum összeomlik, mielőtt a komplex struktúrák kialakulhatnának benne
  • az anyagban lévő sűrűségingadozások az Ősrobbanás kezdeti szakaszában nem lehetnek sem túl nagyok, sem túl kicsik. Az előbbi esetben csak fekete lyukak léteznének, az utóbbi azt jelentené, hogy nem lennének nagyléptékű struktúrák, galaxisok, galaxis halmazok, filamentek.
  • a gravitációs és az elektromágneses kölcsönhatás erősségének aránya: ha túl erős a gravitáció, a bolygók felszínén nem alakulhatnak ki élőlények, ha túl gyenge, a bolygók nem képesek a légkört és a vizet megtartani
  • a gravitáció és az erős kölcsönhatás erősségének aránya: ha túl erős a gravitáció, a csillagok összeomlanak, mielőtt energiát termelhetnének, ha túl gyenge, a csillagokban nem indul be a fúzió, mert nincs elegendő nyomás
  • ha nincs a kvantummechanika alagúteffektusa, akkor nincs lassú fúzió a csillagokban. A csillagok pillanatszerűen alakítanák át a kisebb atomokat nagyobbakká, és sok milliárd évig működőképes csillagok nem léteznének, talán még a néhány száz éves csillag is ritka lenne, hiszen a gyors fúzió szétrobbantaná a frissen született csillagokat is. Ez a tulajdonság azért is kiemelkedően különleges, mert itt nem egy fizikai állandó rendkívüli módon szerencsés értékéről van szó, hanem a fizika egy amúgy is nagyon furcsa tulajdonságáról, ami lehetővé teszi azt, hogy részecskék néha olyasmiket is véghezvigyenek, amire egyébként nem lehetnének képesek. Át tudnak lépni olyan potenciálgátakat, amiknek a leküzdéséhez nincs elegendő energiájuk. És azt, hogy erre mikor képesek, pusztán a vak szerencse dönti el (mai tudásunk szerint)
  • a szén kialakulása a csillagokban: az élet szempontjából ez egy különlegesen érdekes folyamat. A szén létrejöttéhez ugyanis a csillagokban egy speciális rezonancia állapot megléte szükséges, ez egy közbenső lépcső a fúziós folyamatban, ha ez nem lenne, akkor a szén nem alakulhatna ki a csillagokban, ennek következtében a nehezebb elemek hiányoznának az Univerzumból. Szén hiányában pedig élet nincsen, és persze a nehezebb elemek hiánya is akadálya lenne az élethez szükséges bonyolult molekulaszerkezetek felépülésének.
  • a 3 dimenzió léte is meghatározó az élet szempontjából, mert ez teszi lehetővé a stabil bolygópályák létezését. Több dimenzióban nem lennének stabilak a pályák, kevesebb dimenzió pedig a komplexitás akadálya lenne. Tehát éppen 3 a megfelelő dimenziószám, ami persze megint csak megdöbbentően érdekes koincidencia.

Folytathatnánk még a furcsábbnál furcsább tulajdonságok felsorolását, de már ez is elég ahhoz, hogy megerősítsük az előbbi megállapításunkat, az Univerzum olyan, mintha az élet hordozására hozták volna létre. Ez egy meglehetősen erős érv az intelligens tervezés elmélete mellett, de most nem ebből a szempontból vizsgáljuk a kérdést. Az intelligens tervezés elmélete ugyanis egy szinttel feljebb tolja a problémát, immár nem az Univerzum és az élet eredete a kérdés, hanem az intelligens tervező léte és eredete. Ettől még természetesen létezhet az intelligens tervező, de ez innentől már nem vizsgálható tudományosan.

Vajon az egyetlen és kiválasztott?

Az Univerzum finomhangoltságának jeleit tehát most nem az intelligens tervezés bizonyítására használjuk fel, hanem arra, hogy felhívjuk a figyelmet egy ezzel kapcsolatos rejtélyre: ha ugyanis az Univerzum olyan, hogy a finoman hangolt és nagyon valószínűtlen tulajdonságai teszik lehetővé az élet létezését, azaz az Univerzum determinálja az élet megszületését és virágzását, akkor vajon miért nem látunk az Univerzumban mindenfelé életet?

Ez a kérdés már korábban is felmerült, és Fermi-paradoxonként vált ismertté. A probléma akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a Drake formulával megpróbálták megbecsülni az intelligens civilizációk számát a Galaxisban és az Univerzumban, és a józan becslések is nagyszámú civilizációt jósoltak már a Galaxisban is. Ennek akkor sem, és az óta sem látjuk semmilyen jelét. Tehát nyilvánvaló ellentmondás van a becslés és a valóság között.

Ez a paradoxon még erősebb lesz akkor, ha tekintetbe vesszük az Univerzum jól hangoltságát is. A helyzet olyan, mint egy nagyváros, amiben életerős, termőképes férfiak és nők élnek, élelemmel, vízzel jól ellátva, meleg és kényelmes otthonokban, amelyekben több gyerekszoba, bölcsők, kiságyak, játékok és minden egyéb jelen van, a városban óvoda, bölcsőde, iskola, játszótér várja a gyerekeket, de nincsenek gyerekek. A város tehát jól hangolt a gyerekek megszületésére és felnevelésére, de gyerekek valamiért nem születnek.

Az Univerzum egy ponton más, mint az előző példában szereplő város: itt van élet, mégpedig a Föld nevű bolygón, a Naprendszerben, a Galaxisban. Mintha az előző jól hangolt városban csak egyetlen gyermek született volna.

A paradoxon tehát sokkal, de sokkal érdekesebb és különlegesebb. Nem arról van szó tehát, hogy egy minden szempontból életre hangolt Univerzumban ne lenne élet, hanem a helyzet az, hogy van élet, de egyetlen példányban. Ez számomra egy sokkal nagyobb rejtély, amit valahogy mégis csak meg kellene próbálni megmagyarázni.

Az első lehetőség, hogy a Földön kívül is van élet, de még nem találtuk meg. És most hagyjuk a rengeteg történetet a földönkívüliek látogatásairól, az UFO észlelésekről és az elrablásokról, mert én ezeket nem tekintem valódi bizonyítéknak. Tény, hogy valami magyarázatot ezekre is kellene találni, de amíg az egész földi civilizáció fel nem veszi a kapcsolatot egy kétségkívül földön kívüli másik civilizációval, addig én a “magányos élet” verziót fogadom el, azaz, az Univerzumban egyedül a Földön létezik élet.

Miért vagyok ezen az állásponton? Egy 13 milliárd éves Univerzumban az értelmes civilizációk fejlődésében 1-2 ezer év különbség nem tűnik nagy időnek. Ha belegondolunk abba, hogy a Galaxisban körülbelül ugyanakkor jöhettek létre a csillagok és a bolygórendszerek, mint amikor a Nap és a Föld kialakult, akkor nem tűnik túlzásnak az elképzelés, hogy az életnek is nagyjából azonos időben kellett volna létrejönnie a bolygórendszerekben. Ha a környezetünkben, 1-2 ezer fényév sugarú körben bárhol létezne olyan civilizáció, amelyik 1-2 ezer éve már eljutott a rádiózásig, az általuk kibocsátott jeleket már észlelnünk kellett volna. Ha figyelembe vesszük, hogy mostanában csak a szűk környezetünkben mennyi exobolygót találtak, akkor nem túlzó a feltételezés, hogy néhány ezer fényév sugarú gömbön belül is lennie kellene néhány ezer évvel előttünk járó civilizációnak. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy egyedül vagyunk.

Az életre hangolt Univerzum csodája mellett még meglepőbb lenne az, ha azért nem találnánk másutt életet, mert az Univerzumban mi vagyunk a legelső olyan faj, akinek az értelmes élet keresése egyáltalán az eszébe juthat. Persze, akárhogyan is alakult ki, lennie kell legelső értelmes fajnak, de hogy ezek pont mi legyünk, az egy újabb, nagyon furcsa szerencsés véletlen lenne.

Sokkal meglepőbb viszont a probléma, ha elfogadjuk az intelligens tervező elméletet, és azt mondjuk, az Univerzum életre hangolt, mert egy Teremtő tervezte. Ebben az esetben a “magányos élet” verzió egyszerűen elfogadhatatlannak tűnik, hiszen nem tudunk arra okot mondani, hogy egy mindenható Tervező miért elégedne meg egy ekkora Univerzumban, egyetlen élő bolygóval. És ebben az esetben felmerül a gazdaságosság kérdése is: nem túl nagy luxus egy ekkora Univerzum egyetlen élő bolygó számára? A kérdés megalapozott: ha igaz a “magányos élet” feltételezés, akkor miért van szükség ekkora Univerzumra?

Megállapíthatjuk tehát, hogy a “magányos élet” egy mindenféle módon az életre hangolt Univerzumban több mint érthetetlen és rejtélyes, inkább irracionális és felfoghatatlan.

Alexander Ant fotója a Pexels oldaláról

De térjünk vissza egy pillanatra az intelligens tervezés lehetőségéhez. Elképzelhető ugyanis, hogy azért vagyunk egyedül, mert nagyon különleges szerepet szánt nekünk a Teremtő, talán azt, hogy mi magunk is részt vegyünk a teremtésben, és mi magunk hozzunk létre más életet ebben az Univerzumban. Azt hiszem azonban, az emberiség mai állapotát nézve, valószínűbb az, hogy elpusztítjuk ezt az egyetlen élő bolygót is, mint hogy magunk is teremtővé váljunk. Az is tény, hogy fiatal az emberiség, van még mit tanulnia, és talán szellemileg, spirituálisan is fejlődik, még ha ez nem is nagyon látszik a technikai fejlődés árnyékában.

Összefoglalva tehát:

  • eddig földön kívüli életet sem értelmeset, sem alacsonyabb szervezettségűt nem találtunk, bár tőlük érkező rádióhullámokat már észlelnünk kellett volna
  • egyelőre el kell fogadnunk, hogy egyedüliek vagyunk az Univerzumban
  • az Univerzum olyan, hogy a fizikai állandók rendkívüli módon finoman hangoltak, azaz mind az Univerzum, mind pedig az élet létezése elképesztően valószínűtlen
  • ennek ellenére létezik az Univerzum és létezik az élet, méghozzá értelmes élet
  • a legnagyobb rejtély mégsem a finomhangoltság, hanem az, hogy ha már ez így van, akkor miért vagyunk egyedül?
  • a “magányos élet” még az intelligens tervezést elfogadva sem érthető, sőt akkor tűnik igazán furcsának. Valahogy az intelligens tervezéshez jobban illene egy élettől hemzsegő Univerzum, mint egy olyan, amiben egyetlen civilizáció van csak, aminek az esetleges kihalásával az egész Univerzum finomhangoltsága értelmét vesztené.

Az élet különlegességének rejtélye egyelőre megfejthetetlennek tűnik.

Nyíregyháza, 2016. június 11.

Egyedül vagyunk az Univerzumban?

Úgy gondolom, aki egy kristálytiszta égboltra pillantva nem teszi fel magában ezt a kérdést, az valószínűleg tudja rá a választ. Hiszen mi másra is gondolhatnánk a végtelen űrt és a megszámlálhatatlan csillagot szemlélve, mint hogy van-e vajon valaki más is odakint, aki most éppen így a csillagos eget bámulja, és éppen ilyesmiken gondolkodik ő is.

Ahogy a távcsövek teljesítménye egyre nő, és ahogy egyre messzebb és messzebb látunk el velük, úgy egyre könnyebb olyan felvételeket készíteni, ahol a látható galaxisok száma már meghaladja a csillagokét. Ahogy a felettünk lévő égbolt látványa, úgy egy ilyen fénykép is elkápráztat bennünket, és még inkább arra sarkall, hogy választ keressünk és találjunk a címbeli kérdésre.

Szinte sokkoló látvány szembesülni a tömérdek galaxis látványával és elgondolni, mennyi és mennyi csillag, mennyi bolygórendszer és mennyi lakott, civilizációval rendelkező planéta lehet odakint.

A Tejútrendszerben a csillagok száma nagyjából százmilliárd, és a mi galaxisunk nem tartozik a nagyok közé, a szomszédos Androméda is nagyobb nála. Ha számításba vesszük, hogy egy az égbolt igen kicsinyke szeletéről készült képen is több ezer galaxist láthatunk, akkor talán a galaxisok számát is nagyjából olyan nagyságrendűnek vehetjük, mint a galaxisunk csillagainak számát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a látható Univerzumot körül öleli az egyelőre még nem megfigyelhető része az Univerzumnak, akkor láthatjuk, mekkora számmal is van dolgunk.

Galaxisok, az élet lehetséges otthonai

A galaxisok néhány különböző típusba sorolhatóak be, mint ahogy különbözőek a galaxisokban található csillagok is. És persze különbség lehet a csillagok bolygói között is, összetételben, nagyságban és a csillagtól való távolságban is. Viszont a galaxis-, csillag-, és bolygókeletkezés törvényei ugyanolyanok mindenütt, bár a véletlen nyilvánvalóan szélesre nyitja a lehetőségek ollóját. De ez az olló nem annyira széles, hogy ne engedje meg nagyon sok ugyanolyan galaxis, csillag és bolygó létezését.

Most, hogy egyre több exobolygót fedeznek fel a csillagászok, ez már nem is csak egy ésszerű feltevés, de egyre inkább tudományos tény. Az, hogy az exobolygók többsége ma még inkább a Jupiter vagy a Szaturnusz kategóriájába tartozik, nem a miatt van, mert az idegen bolygórendszerek tipikusan ilyenek, hanem azért, mert a műszereinkkel ezeket könnyebb észrevenni. De ha ilyen óriásbolygók léteznek más naprendszerekben is, akkor biztosan van Föld-típusú bolygó is szép számmal.

Mielőtt tovább mennénk, nagyon fontos tisztáznunk, mit is értsünk az “egyedül vagyunk” kifejezés alatt. Bár nyilván bármilyen földönkívüli élet felfedezése az emberiség legnagyobb hatású eseménye lenne, mi mégis ennél tovább gondolkodunk, és a hozzánk hasonló tudatos, civilizációban élő lényeket keressük. Tehát a kérdés nem arra vonatkozik, hogy létezik-e még valahol az Univerzumban máshol is baktérium, gomba, vagy zuzmó, hanem arra vagyunk kíváncsiak, van-e még rajtunk kívül a Világegyetemben olyan életforma, amely például képes arra, hogy megfogalmazza a saját kérdését arra vonatkozón, hogy vajon egyedül ők birtokolják-e a gondolkodás képességét az Univerzumban.

Az emberek nagy többségét – nyilván a tömérdek képtelenséget összehordó tucat filmeken nevelkedve – a földönkívüli civilizációkat illetően elsősorban az a kérdés izgatja, vajon mennyire lehetnek veszélyesek ránk nézve. Még olyan tudósok is vannak, akik károsnak, sőt önveszélyesnek tartják, hogy bármiféle üzenetet küldjünk a csillagok felé, mondván, azt kockáztatjuk, hogy felfedeznek és elpusztítanak bennünket a gonosz idegenek. Holott annál jobban már nem kockáztathatjuk civilizációnk létét, mint hogy a rádiózás felfedezése óta egy folyamatosan növekvő, mára már a száz fényévet is meghaladó méretű elektromágneses szennyező gömbbel vettük körül magunkat. Ha ezen a távolságon belül van értelmes civilizáció, az már tud rólunk, így mivel elrejteni amúgy sem tudjuk magunkat, talán mégis jobb, ha megpróbálunk másképp is kommunikálni, nemcsak elektromágneses zajjal.

Persze én sem gondolom csekélynek a veszélyt, mint ahogy a Föld is számtalan háborún keresztül jutott el oda, ahol most van, elképzelhető, hogy csillagközi méretekben is ez a helyzet. Ezen viszont mi nem tudunk változtatni, ha van valahol egy szuperhatalmú és szuper gonosz faj, az valóban ki fog bennünket pusztítani (a számítógépes vírusainkat is hiába próbáljuk majd a hálózatukba csempészni, ez a megoldás csak ostoba film forgatókönyvírók esetében lehetséges opció, a valóságban természetesen képtelenség).

A kérdés, hogy egyedül vagyunk-e, nem azért fontos, hogy készüljünk-e az űrháborúra vagy sem, hanem azért, mert messzemenő filozófiai következményei vannak.

A velünk együtt létező civilizációk számát csak becsülni tudjuk, erre való a Drake-formula, ami egy többtényezős szorzat, minden egyes tényezője egy igen nehezen becsülhető érték. De ha mégis megpróbáljuk a lehető legjobban behatárolni az egyes tagok lehetséges értéksávját, arra a következtetésre jutunk, hogy bizony nagyszámú civilizáció létezésére kell számítanunk. (A Drake-formula leírását nagyon sok könyvben megtalálhatjuk, itt most nem a konkrét részletek a fontosak, hanem a következtetés, az, hogy minden bizonnyal nem vagyunk egyedül.)

És itt jön a képbe a Fermi-paradoxon. Enrico Ferminek jutott az eszébe, hogy ha tényleg ez a helyzet, és nem vagyunk egyedül az Univerzumban, akkor mégis, hol vannak a többiek?

Még ha el is választ bennünket az óriási távolság, gondoljunk csak bele, hová jutott az emberiség néhány ezer év alatt, és hová jut majd mondjuk százezer év múlva. Százezer év kozmikus skálán mérve semmi, ennyi különbség nyugodtan lehet a létező civilizációk életkora között, civilizációs léptékben viszont óriási idő, belefér a kőbaltától a csillagközi közlekedésig terjedő technikai fejlődés. Ha csak egyetlen civilizáció is van, aki ekkora előnnyel indul a többiekhez képest, annak már láthatónak, érezhetőnek kellene lennie. De sehol semmi nyoma annak, hogy valaki előttünk jár a civilizációs ösvényen.

Eddig az összes próbálkozásunk arra vonatkozóan, hogy bizonyítékot szerezzünk a földönkívüli civilizációk létéről, egytől-egyik kudarcot vallott. Nagy a csend, túlságosan nagy.

Ne higgyünk a manapság divatos paleo-asztronautikának (már elegáns nevet is kapott ez az áltudomány), semmilyen konkrét bizonyíték nincsen a földönkívüliek korábbi itt létére nézve. Csak néhány alap ellenvetés (később még külön cikkben fogok ezzel foglalkozni):

  1. Miért építenének piramist az idegenek, miközben az egyiptomiaknak minden évben várniuk kellett a Nílus áradására? Ha valaki már átszelte az űrt, talán egy rendes öntözőrendszert is itt hagyhatott volna, nem?
  2. Ha már egyszer itt voltak, miért mentek el, és miért nem jöttek azóta sem vissza?
  3. Ha az 51-es körzetben az amerikaiak idegen űreszközökkel kísérleteznek, akkor miért nem ők a világ urai, és hogyan lehetséges, hogy egy Katrina nagyságú hurrikánnal szemben védtelenek?
  4. Ha Roswell-ben tényleg idegen űrhajók zuhantak le, és amerikai kézben vannak ezek az eszközök, hogy lehet, hogy több mint negyven éve képtelenek vagyunk visszamenni a Holdra, és fogalmunk sincs arról, hogy a Marsot mikor fogjuk tudni ember űrhajóssal elérni?
  5. Ha annyi idegen űrhajó közlekedik a Föld légterében, amennyi beszámolót hallhatunk és láthatunk a különféle médiumok közvetítésével, hogy lehet, hogy még egyetlen csavart sem találtunk, ami ilyen járművekről származik? A földi közlekedés iszonyatos szennyezésével szemben ezek az űreszközök semmi, de semmi szemetet nem hagynak maguk után.
  6. És ami a legkevésbé lenne érthető, ha ezek a mendemondák igazak lennének: vajon miért szórakozik egy földönkívüli civilizáció, amelyik képes arra, hogy a fényévek százait átszelje, tehenek megcsonkításával, légi parádéval, emberek elrablásával és különböző eszközök beléjük ültetésével (amely eszközökből még egy darabot sem láttunk)? Én sok mindent el tudok képzelni egy idegen civilizációról, csak azt nem, hogy ilyen alpári trükkök kedvéért átszeljék az űrt.
  7. Miért kellene a Nazca-fennsíkon rajzokkal ellátott űrrepülőteret készíteni? Egy csillagközi repülésre képes fajnak valószínűleg meg vannak a navigációs-, és egyéb eszközei arra, hogy biztonságos leszállást hajtson végre egy sivatagban anélkül, hogy óriási majmot, vagy nagy madarat kellene oda rajzolnia. És ha már van repülőtér, azóta miért nem használják?

Sorolhatnám még az ellenvetéseimet, de térjünk rá végre a lényegre, a filozófiai következményekre, amiért kötelességünk a kérdés komoly megvitatása. Végre szembe kell néznünk az igazi következményeivel annak, hogy mi van akkor, ha tényleg egyedül mi vagyunk értelmes lények az egész Univerzumban.

Az első következtetésem ebben az esetben az, hogy nem lehet Isten létezésére komolyabb bizonyítékot találni, mint ha valóban mi lennénk az egyedüli értelmes faj a Világegyetemben. Ha ugyanis egyedül vagyunk, az azt jelenti, hogy mindannak ellenére, hogy a fizika, a kémia és a biológia törvényei (és persze a matematika) mindenütt azonosak, és hogy számtalan élet hordozására alkalmas bolygó lehet az Univerzumban, az élet és a tudatos civilizáció létrejöttéhez mégis valami több kell, ehhez kevés az anyagi világ. Gondoljunk bele: ha százmilliárdszor százmilliárd esélyből csak egyetlen egy jött be 13 milliárd év alatt, az valami olyan elképesztően nagy szerencse, hogy tudományos magyarázatnak nagyon nehéz lenne elfogadni. Persze az élet teremtésének lehetősége is felveti legalább azt a kérdést, hogy vajon miért kell ekkora Univerzum egyetlen civilizáció számára? De ha tényleg egyedül vagyunk, akkor számomra az egyetlen életképes és elfogadható, szóba jöhető lehetőség az ember fölött álló szellemi hatalom által végbevitt teremtés.

A második következtetés nem kevésbé nagyszabású: ha valóban mi vagyunk az egyetlen tudatos civilizáció a Világegyetemben, akkor ettől kezdve minden egyes embernek másként kell élnie az életét. Minden egyes embernek tudatában kell lennie annak, mi lesz, ha a Föld elpusztul. Erről írtam is egy novellát, “Leltár” a címe, arról szól, mi történik, ha a Világegyetem egyetlen értelmes faja eltűnik a színpadról.

Gondoljunk csak bele, és a szívünk hirtelen jeges félelem fogja szorongatni: eltűnik a tudat, az értelem, a gondolkodás nemcsak erről a kék bolygóról, de ebből az egész felfoghatatlanul óriási Világegyetemből is. És lehet, hogy soha többé nem ismétlődik meg az, ami itt a Földön történt, soha nem lesz még egy civilizáció, amíg a világ világ. És ez akkor is így van, ha elfogadjuk a teremtés gondolatát, lehet, hogy még Isten sem fogja megismételni az élet teremtését, ha annak a vége egy öngyilkos civilizáció. Talán egy másik Világegyetemben még tesz egy újabb kísérletet, de ebben már lehet, hogy nem.

És ha nem hiszünk a teremtés történetében, akkor még inkább fagyos és hideg az, amit a szívünkben érezhetünk, hiszen önmagunk elpusztítása után, még Isten jóakaratában sem bízhatunk, várnunk kellene arra, hogy ez a végtelenül valószínűtlen esemény még egyszer megismétlődjön, és legyen még egy esélyünk. Ez egy egyre öregedő Univerzumban már lehetetlen lenne.

Ha tehát a kérdésre, miszerint “egyedül vagyunk-e” a válasz az, hogy “igen”, akkor kozmikus kötelességünk a Föld, a földi élet és az emberiség megőrzése minden áron. És nemcsak megőrizni kell, de el kell terjesztenünk az egész Univerzumban. Mert a Föld és a Naprendszer is elpusztul egyszer, innen tehát el kell mennünk. És talán az Univerzum is elpusztul egyszer, de az még nagyon sokára lesz, addigra megtanulhatjuk talán megváltoztatni még a fizika törvényeit is.

De ha idejekorán elpusztulunk, velünk tűnik el ennek a lehetősége is.

Ezért félre kellene tennünk minden egymás közötti ellentétet, és minden erőnkkel a Földet fenyegető veszélyek (globális felmelegedés, aszteroida veszély, szupervulkánok, nukleáris háború,…) kivédésére és elkerülésére kell koncentrálnunk. Ez nemcsak egy önző cél, de egy kozmikus feladat is, amit az élő Univerzum érdekében kell megtennünk.

Ez egy nagyon nagy felelősség és nagyon nagy feladat is egyben. De a tudatos élet mindenáron való megőrzése érdekében vállalnunk kell minden nehézséget, ami ezzel jár. Az első lépés talán ez az írás, a második lépés talán az, ha valaki elolvassa és továbbadja, és tovább, tovább egyre többen kezdenek kozmikus tudattal élni és cselekedni, és akkor talán meg tudjuk őrizni a tudatos életet ebben az óriási Univerzumban.

És ha magunkat meg tudjuk óvni a pusztulástól, és sikerül néhány másik naprendszerben is megvetni a lábunkat, és kozmikus éntudattal élünk majd, talán már érdemesek leszünk arra is, hogy rátaláljunk a kozmikus társunkra, és együtt óvjuk azt, amit addig egyedüliségünk tudatában kénytelenek voltunk egyedül védelmezni.

2013. március 3.

Teremtés a semmiből

Jim Holt TED előadását néztem éppen, aki felírt egy képzeletbeli egyenletet: “Isten + Semmi = Valami”. A kérdés, amivel kapcsolatban ez az egyenlet megfogalmazódott, a legalapvetőbb kérdés, amit valaha gondolkodó ember feltehetett magának: “Miért van inkább valami, mint semmi?” A végső kérdés, amivel kapcsolatban lehetnek gondolataink, de amit megválaszolni sohasem fogunk.

Ám, ahogy ezen töprengtem, hirtelen megvilágosodtam: hiszen a Semmi, az Semmi, abban nemcsak hogy anyag és energia nincsen, de nincsen információ, nincsenek törvények, nincsenek számok, nincsen matematika, abban nincsen meg a lehetősége sem annak, hogy abból bármi, ami a semmitől különböző, valaha is létrejöhessen.

És hogy még érdekesebb legyen, a Semmi nem bír még a létezés tulajdonságával sem, ez a kérdés tehát nem jó: “Miért van inkább Valami, mint Semmi?” Létezni csak a valami tud, a Semmi nem! A kérdés így helyes: “Miért van bármi?”, vagy “Miért van valami egyáltalán?”. Még a feltételezés is hamis, hogy “A Semmi van.” A Semmi eredendően nem létezik, nem is létezhet. A Semmivel kapcsolatban pozitív állítást nem fogalmazhatunk meg, mert bármilyen ilyen jellegű állítás, a Semmit, mint létezőt kezelné, a Semmi pedig nem létezik. Tovább is mehetünk ezen gondolatmenet mentén: a Semmivel kapcsolatban semmilyen állítást sem fogalmazhatunk meg, még ezt az állítást sem, amit pedig most kénytelen voltam leírni.

A Semmiről egyetlen módon beszélhetünk, úgy, hogy ha hallgatunk.

Mivel a Semmiről nem szólhatunk, csak a Valami állhat a vizsgálódásaink középpontjában, ugyanis arról tehetünk pozitív és negatív állításokat is: “Valami létezik.”, “Nem létezik olyan, hogy Valami.” Ez utóbbi mondattal majdnem megmutattuk, hogy hogyan lehet a Semmiről mégis valahogy megfogalmazni egy állítást, ez azonban szintén nem korrekt kijelentés, hiszen az olyan Valami, ami nem létezik, az valójában Semmi! Így ismét a Semmiről állítottunk valamit, ezt pedig nem tehetjük, amint azt az előbb megállapítottuk.

Ezek után, ha már beláttuk, hogy a Semmi nem létezik, egyenletünk a következő alakot ölti: “Isten = Valami”. A Teremtés tehát nem a Semmiből kiindulva történt, Isten saját magából alkotta meg a világunkat. Nem is értem, hogyan vetődhetett fel egyáltalán a semmiből való teremtés ötlete, hiszen még a Biblia is világosan fogalmaz: “Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” Szó sincs itt semmiből való teremtésről, inkább szétválasztás, megformázás az, ami lezajlott: a káoszt formálta a Teremtő információ bevitelével renddé, e rend első képviselői voltak az ég és a föld. A Teremtő mindig is birtokában volt az információnak, másképpen nevezve a Logosz, az Ige, mindig is vele volt (János evangéliuma is világosan fogalmaz ezzel kapcsolatban). Ezért volt lehetséges a szóval való teremtés: “Legyen világosság.” Ez, az információ kivetítése, rákényszerítése a káoszra. Ez maga a Teremtés.

Roberto Nickson fotója a Pexels oldaláról

Sok ember számára a fenti magyarázat nem elfogadható, van, aki nevetségesnek, elavultnak, bárgyúnak nevezi a Teremtés, vagy az Intelligens Tervezés ideáját. Ők az ateisták, akik egyelőre nem tudtak előállni egy mindenki számára elfogadható magyarázattal, mégis önteltek és magabiztosak, amikor a semmiből való keletkezésről nyilatkoznak. Lássuk világosan, sem a Teremtés ideája, sem a semmiből való spontán keletkezés elmélete nem tudományos magyarázat, egyik sem erősebb és nem gyengébb a másiknál. A tudományos módszer ismert elemekből, feltevésekkel, bizonyításokkal állításokat vezet le, amiket kísérletileg lehet ellenőrizni, és jobb esetben olyan jóslatokkal is előáll, amiket később újabb mérések igazolhatnak. A Teremtést, vagy a semmiből való keletkezést nem lehet kísérletileg ellenőrizni, és kiinduló feltevéseink sincsenek, legalábbis olyan feltevéseink, amiket mindenki elfogadhatna. Nincs tehát miből kiindulnunk, és nem tudunk ellenőrizni sem, ezért nem nevezem én tudománynak sem a Teremtés tanítását, sem pedig a modern fizika semmiből való keletkezés elméletét.

Mind a vallásos, mind pedig az ateista része az emberiségnek, jobban tenné, ha elfogadná ezt, és nem próbálnák meg látszólag tudományos területre vinni azt a vitát, amely természeténél fogva nem kezelhető tudományos módszerekkel. Látnunk kell, hogy mindannyian ugyanabban a világban élünk, és az eredet magyarázatát illetően mindannyian ugyanabban a csónakban evezünk, ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembenéznünk. Itt az erő, vagy akár az erőszak, a türelmetlenség, az értetlenség a másik táborral szemben, a tekintélyelvűség, az ortodoxia sehová sem vezet. Sajnos az itt felsorolt vétségeket elkövetik mind a buzgó vallásos, mind pedig a buzgó ateista gondolkodók is, a másik iránti bizalmatlanságban és értetlenségben élen járunk mindannyian.

Mi marad akkor nekünk? A tiszta gondolkodás, de ez nem bizonyító erejű. Tudnunk kell, hogy a világ keletkezésével kapcsolatban csak különböző valószínűségű, különböző mértékben elfogadható elméleteket állíthatunk elő, de ezek általános elfogadása mindig is a hit alapján történhet. Az Intelligens Tervezésbe vetett hit ugyanolyan hit, mint az ateisták hite a semmiből való keletkezésben. Hit és hit között pedig észérvekkel nem dönthetünk.

Van azonban egy nagyon érdekes kérdés, amelyről a hívők és az ateisták egyaránt gondolkodhatnak, vitázhatnak is egymással, és aminek még lehetséges is mindenki számára elfogadható eredménye. Ez a kérdés pedig arról szól, hogy mi a Matematika jellege és szerepe a világ keletkezésében és működésében. Szándékosan írtam nagy kezdőbetűvel, tulajdonnévként, mert most nem, mint egy tudományterület, hanem mint egy önállóan, mindentől függetlenül létező platóni idea kerül be ebbe a kérdéskörbe.

Amikor arról gondolkodunk, hogy a világ keletkezése/teremtése előtt volt-e valami létező, akkor anyagi természetű valamikre gondolunk. A hívők természetesen ebbe nem értik bele Isten létét, őt öröktől valónak gondolják. Egyelőre nem tudunk mit kezdeni az idővel sem, el tudunk képzelni idővel együtt keletkező világot is, de az sem vezet semmilyen ellentmondásra, ha elfogadjuk, hogy az idő létezhetett az Univerzum kezdete előtt is. Hogy a jelen pillanatig eltelhetett-e végtelen idő, az már egy külön tárgyalást érdemelne, de az mindenképpen elképzelhető, hogy az idő az Univerzum létrejötte előtt is létezhetett, még ha nem is nyúlik vissza végtelen módon a múltba.

Isten és az idő tehát állhat független létezőként az Univerzum többi alkotóelemétől. De mi van vajon a Matematikával? Létezhet-e Univerzumtól független Matematika?

Amikor a tudósok Multiverzumról, világegyetemek végtelen soráról beszélnek, olyan világokról, amikben mások a törvények, más az anyag, más az élet is, sohasem említik a Matematikát. Sohasem olvastam, vagy hallottam még olyasmiről, hogy a Multiverzum egyes világaiban más lenne a Matematika. Miért? Mert könnyen el tudunk képzelni sokdimenziós világokat, amiben a gravitáció törvénye más, vagy amiben egészen más számú és tulajdonságú kölcsönhatás van, még teljesen üres világokat is elfogadhatónak tarthatunk, egyvalamit azonban még nem próbáltunk meg: más Matematikát elképzelni. Úgy tűnik, minden, amit a Matematikában az ember “felfedez”, valamiképpen már a világunk része volt korábban is, és nem egy, korábban teljesen haszontalannak tűnő matematikai eszközről derült ki később, hogy az elméleti fizika kiválóan tudja használni a saját céljaira. Még a nem-euklideszi geometria is része a világunknak, legalábbis a világunkban létező Matematikának. Úgy néz ki tehát, ahogy nem tudunk eddig nem látott színt elképzelni, ugyanúgy nem vagyunk képesek a miénktől eltérő Matematikát kitalálni. Nem vagyunk mások, mint a Matematika végtelen tájain bolyongó felfedezők.

Katerina Holmes fotója a Pexels oldaláról

És ami még meglepőbb: minden nehézség nélkül el tudjuk képzelni a Matematikát anyagi világ nélkül is! Erre persze mondhatnánk: de hát, ha senki sincs, akinek a fejében “élhetne” a Matematika, akkor hogyan létezhetne valójában? Az az igazság, hogy elég, ha az ember idealista, és máris el tudja képzelni a minden anyagi létezőtől független Matematikát.

És máris megkaptuk a világ összetevőit: Isten (Információ, Logosz, Ige), Idő, Tudat, Anyag (tömeg, hosszúság, töltés, …?), és Matematika. Ebből négy már a most ismert Univerzum előtt létezhetett, a keletkezés tehát tulajdonképpen “csak” az Anyagot érinti.

Hogy miért képes a Matematika megállni minden egyéb nélkül a saját lábán, annak belátásához elég, ha megnézzük a számelmélet megalapozását az üres halmazból kiindulva. Az üres halmaz egy eléggé érdekes “valami”. Egyszerre van is, meg nincs is. Egyszerre létezik, és nem létezik. Ráadásul olyan potenciál rejtőzik benne, amiből előjönnek a természetes számok, azokból pedig előjön a teljes Matematika.

Ha valóban a Semmiből való keletkezésről akarunk beszélni, akkor nincs jobb példa erre, mint a Matematika. Az üres halmazból születik, és végtelen mind az elemeit, mind pedig az állításait tekintve, kimeríthetetlen, és saját eszközével, a logikával sem lehet behatárolni, megszökik minden, a megértésére irányuló erőfeszítés elől. Időtlen és végtelen, mindig lesznek benne igazolhatatlan igaz állítások, és sohasem fogjuk tudni bizonyítani, hogy ellentmondásmentes.

Ha valami igazán közel lehet egymáshoz, az Isten és a Matematika.

Mondhatnánk, hogy mindaz, amiről eddig szó volt, teljesen felesleges, sőt értelmetlen. Én másképpen gondolom, én mindezt filozófiának nevezem, ami gyönyörködtet és szórakoztat, néha közelebb visz a megvilágosodáshoz, és annyiban mindenképpen érdekes, hogy az ember olyasmiket ír le, amiket éppen a leírás pillanatában gondol, ily módon ez a tevékenység teljesen analóg a semmiből való teremtéssel. Mindaz, amit éppen most a Teremtésről írok, maga is Teremtés. Olyan, mint Escher egymást rajzoló két keze, ahogy létrehozzák egymást a Semmiből. És ettől az ember megborzong egy kicsit. Hát ezért jó ilyesmiket írni.

De hogy valami konkrét érveléssel fejezzük be: az ateista tudósok között manapság a legnépszerűbb keletkezés elméletről is szeretnék röviden szót ejteni. Ők ezt a semmiből való keletkezés teóriájaként adják elő, majd elővezetik a kvantumvákuumot és a határozatlansági relációt, a nullponti energiát és a virtuális részecskéket, és képesek a továbbiakban is következetesen a semmiből való keletkezésről beszélni, persze anélkül, hogy látnák, valójában nem a semmiből indultak ki, és anélkül, hogy bármilyen ellenőrizhető bizonyítékot szolgáltatnának (láttuk, ilyen nem is létezhet, de erről az ateisták mélyen hallgatnak). Ez a semmi tehát a következő összetevőkből áll: idő, vákuum (ami nem üres), fizikai törvények (határozatlansági reláció), matematika (ez szükséges a fizikához), és csoda. Ez ahhoz kell, hogy akkora virtuális buborék pattanjon elő a vákuumból, ami nem tűnik el nyomban, hanem inflálódni kezd, és létrehozza a ma ismert Világegyetemet. Nem a semmiből, ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni!

Akár a semmiből valók vagyunk, akár nem, mindenesetre itt élünk ebben a világban, képesek vagyunk gondolkodni még olyan elvont fogalmakon is, mint a Semmi vagy a Valami.

A világ ma is több lett valamivel, információ formálódott szavakból, gondolatok, amelyek mind hozzájárulnak a komplexitás növekedéséhez.

Ki tudja, talán mi sem vagyunk mások, mint a Valami eszközei, amivel “előrajzoljuk” a világot a Semmiből…

Nyíregyháza, 2018. június 11 – 2018. július 1.

Valami sötét

A fizikusok igen büszkék az elméleteikre. Nagyon sokszor hivatkoznak arra, hogy az elméleteik mennyire pontosak, különösen a kvantum-elektrodinamika (QED) és az általános relativitás-elmélet azok az elméletek, amelyeket gyakran emlegetnek a különleges pontossággal kapcsolatban. Nem vitatom, vannak nagyon szép eredmények, és a fizikusok tényleg büszkék lehetnek arra, hogy az erőfeszítéseik néha gyönyörű egyenletekben öltenek testet, amelyek pontos jóslatokat képesek adni nekünk, amiket ellenőrizhetünk a kísérleteinkkel, de sajnos a fizika egészét nézve, jelenleg elképesztően rossz a helyzet. A pontosság nemhogy a sokadik tizedesjegyben nem fejezhető ki, a rémisztő helyzet az, hogy az eddigi hihetetlenül pontosnak hitt elméleteink csupán a Világegyetem 4%-áról adnak hírt. És ez nem nevezhető túlzott pontosságnak. Gondoljunk bele abba, hogy ismerőseinknek folyton folyvást azzal dicsekszünk, hogy milyen pontosan ismerjük a városunkat, hogy az utcában minden egyes fűszálról tudjuk, hogy hol van, és mekkora. Aztán ő megmutatná nekünk a város 96%-át, és azzal szembesítene bennünket, hogy bár kiválóan ismerjük az utcánkat, de a város 96%-a feltérképezetlen. Ráadásul, hirtelen úgy tűnne, ez az ismeretlen 96% még azt az eddig tökéletesnek hitt tudásunkat is tönkreteszi, amire eddig oly büszkék voltunk. És már abban a 4%-ban sem vagyunk annyira biztosak.

Sötét anyag, és sötét energia: a Világegyetemünk 96%-a olyasmi, amiről nagyon keveset tudunk. Nem ez az első eset, amikor a tudósok valami érthetetlen jelenséggel találkozva, azt valami új létező feltételezésével próbálják megmagyarázni. A flogiszton, vagy az életerő is ilyesmi volt, olyan fogalmak, amelyek idővel kikoptak, mert sikerült őket más, valószínűbb magyarázatokkal helyettesíteni.

A sötét anyag és sötét energia egyelőre még tartják magukat, a világ tudósainak túlnyomó része elfogadja ezeket valóban létező dolgoknak, míg egy kisebbség erős kétségeket fogalmaz meg velük kapcsolatban.

Most mégsem arról szeretnék írni, hogy kinek van igaza ebben a vitában, hanem arról, milyen könnyen elterjedhetnek a tudományban olyan fogalmak, elnevezések, amelyek pontatlanok, sőt egyenesen hibásak.

A sötét energia és a sötét anyag már az elnevezésében is tükrözi azt az elhamarkodottságot és fölös igyekezetet, ami a tudós társadalmat olyannyira jellemzi, és jellemezte mindig is. Mégis azt várhatnánk, hogy ahogy fejlődik a tudomány, úgy lesznek egyre pontosabbak a fogalmaink, hiszen hogyan is várhatnánk, hogy megtudunk valami igazat olyasmikről, amiknek még az elnevezése is hibás.

A sötét anyag és a sötét energia ugyanis egyáltalán nem sötét, ellentétben az elnevezésükkel. Én magam nemcsak azt tartom elképesztőnek és elfogadhatatlannak, hogy valamit ennyire rosszul neveztek el, hanem az is érthetetlen számomra, hogy ezek a hibás elnevezések minden további nélkül teret nyertek a tudósok között, és minden kétség és fenntartás nélkül használja őket a világon gyakorlatilag mindenki.

Hogyan hihetnék olyan tudósoknak, akik még elnevezni sem képesek egy furcsa jelenséget? Programozó szemmel lefordítva ez olyan, mintha úgy akarnék programot írni, hogy nem fogalmaznám meg előtte pontosan, hogy mit is fog csinálni az a program. A rugalmas testek tulajdonságaival csak úgy érdemes foglalkozni, ha azokat rugalmas testeknek hívom, és nem kockás labdáknak. A folyadékok áramlását csak úgy lehet tárgyalni, ha tudom mi az a folyadék, és mi az az áramlás.

Sem a sötét anyag, sem a sötét energia nem sötét. Valami akkor sötét, ha nem világítja meg semmi, illetve, ha fény esik rá, akkor nem engedi át a fényt, hanem elnyeli. Ha visszaveri, akkor tükrözőnek, ha átengedi, akkor átlátszónak nevezem. De csak akkor hívom sötétnek, ha nem engedi át a fényt. Ha a sötét anyag és a sötét energia sötét lenne, akkor nem látnánk a környező galaxisokból semmit, még a saját galaxisunk nagy része is láthatatlan lenne. A mai feltételezések szerint ez a 96%-nyi “sötét” matéria kitölt mindent, tehát ha sötét, akkor el is takar mindent.

Hogyan lehet valamit sötétnek nevezni, amikor a legmegfelelőbb jelző az átlátszó, vagy a láthatatlan lenne?

És miért hívjuk az egyiket anyagnak és a másikat energiának, amikor nagyon jól tudjuk, hogy az anyag és az energia egy és ugyanaz, egymásba átszámítható és átalakítható? Igaz, a két jelenség hatásában különböző, míg az egyik taszító-, addig a másik vonzóerőt fejt ki az anyagra, de ez nem indokolja, hogy az egyiket anyagnak, a másikat pedig energiának nevezzük. Ez újra egy példa a felelőtlen, pontatlan, elhamarkodott magatartásra, arra, amit egy tudósnak meg kellene vetnie, és el kellene ítélnie. Minden, magára valamit is adó tudósnak el kellene határolódnia ezektől a pongyola megfogalmazásoktól, és sürgősen elő kellene állniuk valamilyen pontosabb, a valósághoz közel álló elnevezéssel.

Amikor felmerült, hogy vajon a fény közvetítő közege mi lehet, legalább adtak neki egy olyan nevet, ez volt az éter (aether), ami legalább nem volt félrevezető. Igaz, később elvetették az ötletet, de aztán az éter mégis visszatért, akár energiával teli vákuumként, akár görbült téridőként, akár az összefonódást lehetővé tévő és annak teret adó anyagként gondolunk rá, de még a Cobe által kimért 600 km/s-os sebességet is tekinthetjük az éterhez viszonyított mozgás mértékének, az éter mindenképpen jó elnevezés, jó fogalom, és semmiképpen sem félrevezető.

Nem tudok egyelőre én sem javaslatot tenni, mivel is lehetne lecserélni a két hibás elnevezést, annál is inkább, mivel én kételkedek a létezésükben is. Mielőtt előállnánk olyan feltételezett anyagfajtákkal, amikről az égvilágon semmit sem tudunk, csak azt, hogy valamiképpen gravitáló hatással bírnak a környezetükre, előbb mindenképpen meg kellene vizsgálni az alternatívákat is, például azt, hogy a gravitáció nagy távolságokban hogyan működik.

Amikor az étert bevezették a fizikában, legalább elképzelték, milyen tulajdonságokkal kellene rendelkeznie: rögtön kiderült, hogy egyszerre kellene merevnek és ellenállás nélkülinek lennie, egyszerre kellett benne rezegnie a fényhullámoknak, és ellenállás nélkül haladnia a bolygóknak, azonnal látszott, hogy rendkívüli anyagnak kellene lennie, ha valóban létezik. Jelenleg én nem tudok olyan próbálkozásokról, amelyek leírták volna, hogy ennek a két feltételezett anyagfajtának a gravitációs tulajdonságain kívül milyen egyéb tulajdonságokkal kellene rendelkeznie.

A galaxisok forgása nem magyarázható az eddigi elméletekkel, vajon a sötét anyag segíthet?

Az átlátszóság és áthatolhatóság, ellenállás nélküliség megegyezik a feltételezett éter tulajdonságaival. Azt is tudjuk, hogy az egyik vonzza, a másik taszítja az anyagot, de nem tudjuk, hogy egymással, és saját magukkal kölcsönhatásba lépnek-e: vajon a “sötét anyag” vonzza-e a “sötét anyagot”, vagy a “sötét energiát”, és a “sötét energia” taszítja-e önmagát, és a “sötét anyagot”. Vajon Galaxis és Naprendszer mértékben miért nem észleljük egyiküket sem? És vajon a kettőjük mennyiségi aránya, és a kölcsönhatásuk erősségének aránya finomhangolt-e, ha igen, akkor mennyire? Mennyire szükségesek az Univerzum és benne az élet létezéséhez? Lehet, hogy-e két furcsa jelenség a legmegdöbbentőbb példája a finomhangoltságnak, esetleg a tervezettségnek?

Mind-mind megannyi fontos és alapvető kérdés. Hogy ezekre bármikor is esélyünk legyen válaszokat találni, mindenekelőtt a fogalmainkat kell pontosítani, és megfelelő elnevezést kell találnunk az Univerzum e két lázadójára, amik valahogy eddig ellent tudtak állni a megismerésükre tett kísérleteinknek.

Ha sikerülne közelebb férkőznünk a természetükhöz, lehet, hogy az egész fizika újraépítésére lesz szükség, és még az is előfordulhat, hogy a finomhangoltság és tervezettség kérdése is teljesen új megvilágításba kerül.

2018. április 17. – 2018. május 21.

Az Univerzum életkora

Az Univerzum életkora a tudomány mai álláspontja szerint kb. 13 milliárd év. Erre az értékre a tudósok úgy tekintenek, mint egy mindenki számára érvényes, megfigyelőtől független számra. Holott, aki megismerte már a speciális és általános relativitás-elmélet bizarr, paradox következményeit, azonnal érezheti, hogy itt valamit már megint a szőnyeg alá söpörtek.

Az idő (az időtartam) a relativitás-elmélet szerint ugyanis megfigyelő függő, függ a megfigyelő és a megfigyelt objektum egymáshoz viszonyított sebességétől. A relativitás-elméletben a négydimenziós téridőben megtett úthossz az, ami megfigyelő-független invariáns, de sem a térben megtett távolság, sem pedig az ehhez szükséges idő nem független a megfigyelőtől.

Ennek egyenes következménye, hogy nem beszélhetünk sem a Világegyetem életkoráról, sem pedig annak méretéről anélkül, hogy meg ne mondanánk, milyen megfigyelő az, amelyikre ezek az értékek vonatkoznak. Nyilván, ha nem mozdulunk ki a Földről, akkor jó közelítéssel mondhatjuk, hogy minden földi ember számára ugyanakkora értéknek adódik az Univerzum életkora és a mérete.

Ha azonban elhagyjuk a Földet, már más lesz a helyzet. Az ikerparadoxon gondolatkísérletében azt látjuk, hogy ha egy űrhajós a fény sebességéhez közeli sebességgel hagyja el a Földet, majd a fedélzeti idő szerinti néhány év múlva visszatér, azt fogja tapasztalni, hogy a Földön sokkal több idő telt el az utazása közben. Ha most az űrhajóst, és a Földön maradt, remélhetőleg még életben lévő ikerpárját megkérdezzük, hogy mennyi idős az Univerzum, kétféle választ fognak erre adni. Amikor elindultak, abban bizonyára megegyeztek, hogy az Univerzum mindkettőjük szerint ugyanolyan életkorral bír. A megérkezéskor viszont már eltérő véleményen lesznek, az űrhajós fiatalabbnak fogja mondani az Univerzumot, mint a Földön maradt párja.

Hogy egy kicsit megnöveljük a kontrasztot, gondoljunk el egy olyan helyzetet, amelyben idegen űrhajósok hozzák el a Földre az életet három és fél milliárd évvel ezelőtt, majd amikor meggyőződnek róla, hogy az élet megtelepedett a Földön, elindulnak az űrhajójukkal, és fénysebességhez igen közeli sebességgel bejárnak még egy csomó életképes bolygót, és mindenütt életet adnak az addig élettelen planétáknak. Aztán visszatérnek mindenhová, hogy megnézzék, mi történt. Ha mostanában ellátogatnak hozzánk, és megkérdezik, hogy szerintünk milyen idős az Univerzum, nagyon meg fognak lepődni, mert akár milliárd éves eltérés is lehet a mi és az ő véleményük között. Hiszen ők állandóan úton voltak, a sajátidejük lassabban telt, mint a miénk. Ők egy fiatalabb Univerzumban élnek, mint mi, akik nekik köszönhetjük a létezésünket.

Hogy még ennél is abszurdabbá tegyük a helyzetet, állítsuk most szembe a Biblia és a tudomány álláspontját ez ügyben. A Biblia alapján a teológusok úgy hatezer évre teszik a Föld és a Világegyetem életkorát, míg a tudósok a fent említett nagyjából 13 milliárd évet fogadják el érvényesnek. Azzal érvelnek a Biblián alapuló kormeghatározással szemben, hogy a Földön is, és a világűrben is vannak hatezer évnél nyilvánvalóan idősebb objektumok.

Mi viszont könnyen el tudunk képzelni egy olyan űrhajóst, aki a Világegyetem keletkezése óta úton van fénysebességhez igen közeli sebességgel mozgó űrhajóján, úgy, hogy a fedélzeti órája szerint az utazása megkezdése óta még csak hatezer év telt el, ő tehát mindössze hatezer évesnek fogja mondani az Univerzumot. Ezzel persze nem azt mondjuk, hogy a Biblia érvelését ezzel elfogadhatóvá tehetjük, csupán rávilágítunk arra, hogy amennyiben feladjuk az abszolút tér és idő fogalmát, mint ahogy ezt a relativitás-elmélet megteszi, kellemetlen következményekkel kell szembenéznünk.

Andrey Grushnikov fotója a Pexels oldaláról

Amit tehát kifogásolunk a tudomány mai álláspontjában: ha elvetjük az abszolút idő fogalmát, akkor hogyan mondhatjuk azt, hogy az Univerzum minden megfigyelő számára azonos életkorral bír. A két állítás ugyanis nem összeegyeztethető. Ha viszont az Univerzum életkora megfigyelőfüggő, akkor ki kellene bontani ennek a filozófiai és tudományos következményeit is. Ebben az esetben ugyanis nyugodtan találhatunk az Univerzumban olyan objektumot, amely idősebb, mint amilyen idősnek mi az Univerzumot tartjuk. Egy bizarr következménye az abszolút idő elvetésének az is, hogy a különböző megfigyelők a háttérsugárzás hőmérsékletét különbözőnek mérhetik.

A relativitás elve kimondja, hogy a különböző rendszerekben a fizika törvényei azonosak. Ez így nagyon szép, valóban. De ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a különböző rendszerekben a megfigyelők különbözőnek mérik az Univerzum életkorát, akkor az már nem ennyire megnyugtató.

Én csupán annyit kérnék a jövőbeli szerzőktől, hogy amikor az Univerzum életkoráról beszélnek, mindig tegyék hozzá, hogy az a nagyjából tizenhárom milliárd év valójában egy szubjektív idő, mi földi emberek az Univerzumot ilyen idősnek mérjük, tartjuk, érezzük. És ne vesszünk össze ezen az értéken majd egy olyan földönkívülivel, aki ennél jóval nagyobb, vagy jóval kisebb értéket fog mondani nekünk, amikor megkérdezzük tőle ezt.

2012. december 9.