Címkearchívumok: tudat

Test nélküli lélek

Vajon származhat-e valami jó abból, ha az ember bal arc-fele duplájára dagad, és a foga annyira lüktet, hogy a 30 fokos szobában csak forgolódik az ágyában, és hajnal lesz, mire végre aludni tud egy kicsit?

Ha néhány egyéb feltétel is teljesül, akkor a válasz lehet igen. Először is, az éjszaka azon rövid részében, amit sikerül alvással tölteni, álmodni kell valamit, lehetőleg valami nagyon furcsát. Hogy ez miért fontos? Mert minél furcsább az álom, annál több az esélyünk arra, hogy ébredés után is emlékezni fogunk rá.

Másodszor szükséges, hogy valamikor a nap folyamán, egy váratlan pillanatban a fogfájásunk közben eszünkbe jusson az álmunk, eszünkbe jusson az, hogy milyen furcsa is volt, és nemcsak az abszurditása miatt volt különleges, hanem egy alapvetően fontos dologban különbözött a napközbeni állapotunktól, mégpedig abban, hogy az álom közben nem fájt a fogunk!

Ez egy nagyon fontos felismerés, ami azonnal arra ösztönzi az embert, hogy tovább gondolkodjon rajta.

jplenio képe a Pixabay -en.

Elvitathatatlan tény, hogy minden egyéb különbözősége ellenére álombéli és éber tudatunk ugyanaz a tudat, közös emlékeken, közös érzéseken, közös tapasztalatokon osztoznak, és a kétféle állapotú tudat tagadhatatlanul ugyannak az énnek a tudata. Ez az az én, amivel önmagam mind álmodó, mind pedig éber állapotomban azonosítom magam, illetve ez túl bonyolult megfogalmazás, nem is kell önmagam azonosítanom magammal, egyszerűen, vagyok, aki vagyok, én önmagam. Érdekes, hogy a folytonosság egy irányban létezik, álmomban nem érzem, hogy folytatása vagyok éber önmagamnak, álmomban nem tudok a korábbi önmagamról, ezzel ellentétben viszont ébredéskor, amikor visszaemlékszem az álmomra, akkor a tudatom folytonosságát is érzem, azonosnak érzem magam azzal a valakivel, aki az ébredésem előtt álmodott. És persze a folytonosság érzete kiterjed tegnapi, tegnapelőtti, és azelőtti önmagamra is, annak ellenére, hogy közben több álom is megszakította az éber tudatállapotomat.

A folytonosság érzete szempontjából még különlegesebb, furcsább, sőt egyenesen zavaró tény az, hogy éber és álmodó tudatállapotaim között bizony nagyon hosszú időt töltöttem el tudat nélkül állapotban is, amikor aludtam, de nem álmodtam. A tudatom folytonossága szempontjából ez az állapot nem számít, mintha nem is létezne, bár amikor felébredek, azt érzem, hogy eltelt valamennyi idő az elalvásom és az ébredés között, de hogy mennyi volt ez az idő, és hogy mennyi volt az álmodással eltöltött idő, arról fogalmam sincsen. Érzem tehát, hogy a tudatom nem volt folyamatosan aktív, de ez nem gátolja meg azt, hogy ugyanannak érezzem magam, aki az elalvás előtt voltam. A tudatom folyamatosságának érzete tehát független attól, hogy a tudatom aktív állapota is folyamatos volt-e. Mintha az ébertudat-nélküli állapotomban is érezném valahogy önmagam, csak ez az érzés nem tudatosul bennem, hiszen a tudatom a mély alvás közben nem aktív, azaz nem vagyok magamnál. Ez az észrevétel azért nagyon fontos, mert van másik, a mély alváshoz hasonló tudatállapot, ez pedig a halál. Bár az élő agy mérhető elektromos aktivitást mutat, míg a halott agy már elektromosan nem aktív, az öntudat szempontjából a két állapot, azaz a mély alvó és a halott agy állapota egy dologban hasonlít, egyik állapotban sem vagyunk öntudatunknál. Azaz az öntudatunk megszűnik. A mély alvás esetében az öntudat képes visszatérni, úgy hogy utána folytonosnak érezzük az öntudatunkat, és ha komolyan vesszük a halál közeli élményben részt vett emberek beszámolóit, akkor lehetséges, hogy a klinikai halál állapotában lévő agyban is megjelenhet újra a tudat úgy, hogy szintén folytonosan létezőnek tekinti magát, függetlenül attól, mekkora időt töltött el öntudatlan állapotban.

Az egyik nagyon érdekes és vizsgálandó kérdés tehát az, hogyan képes a tudat folytonosnak tekinteni saját létezését a nyilvánvaló szünetek ellenére is, illetve a nagyobb rejtély az, honnan képes az öntudat önmagát újra felépíteni az után, hogy megszűnik létezni. Itt azt a kifejezést, hogy „megszűnik létezni”, teljesen szó szerint gondoljuk és értjük, hiszen a mély alvás, az álomnélküli alvás, de akár az altatás közben sem vagyunk tudatunknál, tehát a saját tudatunk észlelése, így az én, az öntudat megszűnik létezni ezekben a furcsa állapotokban.

De térjünk vissza az eredeti megfigyeléshez, ahhoz, hogy rá kellett ébrednünk arra, hogy álmodás közben nem éreztük azt a fogfájást, ami pedig éber állapotunkban az egész napunkat rendkívül negatív módon és alapvetően befolyásolta. Persze, hát ezen alapul az altatás, ezért lehet komoly fájdalommal járó műtéteket alvás közben elvégezni, ha nem így lenne, az borzalmas következményekkel járna a műtét elé néző emberek számára.

De vajon miért van ez így? Úgy gondolnánk, hogy az agyunk és a testünk szétválaszthatatlanul össze van huzalozva, és hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. És most azt tapasztaljuk, hogy a test összes fájdalomérző idege képes leválni az agyról, anélkül, hogy ez bármelyiküknek is problémát okozna. Gondoljunk bele, a fájó fog, az egész megduzzadt arc-fél ugyanúgy küldi a fájdalom ingereit az agy felé, az agy viszont egyszerűen „lehúzza a redőnyt” és úgy tesz, mintha a fájó test nem létezne a számára. Ez tehát a test nélküli agy állapota, és mivel tudatunk, lelkünk álmodás közben nem érzi a fájdalmat, annak otthona csakis az agyunk lehet, így valójában álmodás közben „test nélküli lélekről” beszélhetünk, még ha ez nem is teljesen pontos megfogalmazás. Igaz, hogy a testünk ilyenkor elválik az agyunktól, a tudatunktól, a lelkünktől, viszont a tudatunk, a lelkünk nem válik el az agyunktól, legalábbis nincs erre utaló megfigyelésünk. Mivel az agy is fizikai „test” valamiképpen, így a „test nélküli lélek” inkább „fájdalom nélküli lélek”, de ez így is éppen elég érdekes. Vajon mi olyan fontos az agyunk számára, hogy azért megérje teljesen lekapcsolni a fájdalmas testet?

És mi olyan fontos, hogy azért megérje még hatalmas energia felhasználása mellett is visszakapcsolni az éber öntudatot, de nem azért, hogy valós problémák feldolgozásával foglalkozzon, hanem azért, hogy a saját maga által előállított komplikált, sokszor meseszerű tartalom, ez az álom, átélésével töltse az idejét.

A saját agyunk itt valami olyan dolgot művel, aminek az elképzeléséhez kevés a fantáziánk, megértéséhez pedig kevés az információnk és a kreativitásunk. Gondolunk bele, az agy lekapcsolja az összes érzékszervünket, minden fájdalomérző ideget elszigetel, blokkolja az összes mozgató ideget, ezzel az izmokat bénaságra ítéli, majd előad a saját maga számára egy vagy több elképesztő, részletes, teljesen valósághű jelenetet, amelyben teljes öntudatos létével részt vesz, sőt ezekre a saját gyártású történetekre még az ébredés után is emlékszik, mindemellett, az éber tudat szinte szünet nélküli folytatása az álmodó tudatnak. Eközben az agy valami olyasmivel foglalkozik, amiről halvány sejtelmünk sincs, de amit ha nem végezne el minden egyes éjszaka, néhány hét alatt összeomlana nemcsak a pszichikumunk, de a testünk is.

Valami nagyon fontos dologról van tehát szó, amit az agyunk végez el, és amit az álmok színes leple takar el előlünk. Valami, amit csak álmodás közben lehet elvégezni. Ezt az bizonyítja, hogy az álmodás lehetőségétől megfosztott emberek ugyanúgy elveszítik a psziché és a test épségét, mint az alvástól megfosztott alanyok. Tehát mind az alvásra, mind pedig az álmodásra nagyon nagy szükségünk van, de úgy néz ki, más és más okok miatt. Alvás közben ugyanis (már ha nem álmodunk) az energia felhasználás kicsi, valójában ilyenkor töltjük fel a szervezetünket energiával, nemcsak az éber állapotban elhasznált energiánkat pótoljuk ilyenkor, de az álommal, a paradox alvással elhasznált extra energiákat is ilyenkor kell visszapótolnunk.

Az álom, úgy tűnik, nem a testünk érdekében működik így, hanem az agy, a tudat és a lélek az, aminek feltétlen szüksége van rá. Egyes elméletek szerint ilyenkor zajlik a nap közben összegyűlt emlékek rendezése, selejtezése, elraktározása. Én ebben nem hiszek, ehhez nem kellene álmodni, és nem kellene aktív öntudat sem hozzá. Annak pedig végképp nincs semmi értelme, hogy nap közben emlékezzünk arra, amit éjszaka az agyunk a semmiből a saját maga számára nem kis kreativitással megalkotott. Hiszen az álom nem valódi történés emléke, miért kellene akár egyetlen percre is a memóriánkban elraktároznunk? Miért selejteznénk ki valódi emlékeket, ha közben megtöltjük a polcokat olyan fiktív emlékekkel, amelyekről ráadásul tudjuk is, hogy „csak” álmok? Az álom tehát nem szemétgyűjtő vagy tömörítő algoritmus, hanem valami olyan elképesztő feladata lehet, amit titkolnia kell még önmaga előtt is.

Mindenesetre, amíg ez a helyzet, addig semmi esélyünk arra, hogy megtudjuk, miért álmodunk. De még az is lehet, hogy így járunk jobban. A „Twilight Zone” egyik történetében az emberek megőrültek, amikor megtudták, hogy mi az élet valódi lényege, egyszerűen nem bírt az agyuk megbirkózni a felismert igazsággal. Lehet, hogy az álom is ilyen felfoghatatlan igazságot rejt komplex történetei mögött?

Talán az egyetlen esélyünk arra, hogy megismerjük az álmok valódi titkát, ha álmodunk róla?

Nyíregyháza, 2013. február 4.

A három alapkérdés

Korábban már láttuk, hogy létezésünk három nagy alapvető kérdése vár megválaszolásra, és azt is láttuk, hogy a válasz megtalálása bizony igen valószínűtlen. Elfogadtuk a pesszimista alapvetést, mely szerint ezekről a kérdésekről sohasem fogunk megtudni semmi bizonyosat. Majd miután felkészültünk a legrosszabb lehetőségre, és láttuk, hogy akkor sem történik semmi különleges, ha ezekkel a kérdésekkel sohasem fogunk tudni megbirkózni, ezzel a „teherrel” is tökéletes élet élhető, végre tiszta, elfogulatlan, objektív és kíváncsi tudattal kezdhetünk hozzá a kérdésekkel kapcsolatos tudásunk összegzéséhez. Az alapfeladat tehát az, hogy nyíltan és őszintén felvázoljuk, hogy mit is tudhatunk meg a racionális elménk segítségével a három legnagyobb kérdésről, mik a lehetőségeink, meddig tudunk eljutni, hol akadunk el, és miért.

Mindhárom alapkérdés keletkezés-probléma, méghozzá amolyan „semmiből történő keletkezés”, azaz olyan jelenségekről, létezőkről van szó, amelyek látszólag előzmény nélkül jelentek meg a világban, illetve az első kérdés esetében maga a világ az, ami előzmény nélkül született meg, és létezik most is.

A Világegyetem keletkezése

A három közül ő a legnagyobb, ha a „Gyűrűk Ura” három gyűrűje lenne a három kérdés, akkor természetesen ez a kérdés lenne az „Egy” gyűrű. A másik két kérdés nem létezne, ha nem jött volna létre a Világegyetem, a Mindenség, az Univerzum, azaz minden, amiben benne élünk, minden, ami körülvesz bennünket, és minden, amiből mi magunk is vagyunk.

A tudósok általában a Világegyetem keletkezése alatt az anyag keletkezését értik, mások ide értik magának az időnek a megszületését is, tehát az időt elválaszthatatlannak tartják a Világegyetemtől. Én nem riadnék vissza egy olyan feltételezéstől sem, ami az időt leválasztaná az Univerzum anyagáról, és úgy tekintené, mint egy öröktől létezőt. Bár tudjuk Einstein és Lorentz összekovácsolta a teret és az időt négydimenziós téridővé, ez azonban szerintem nem igazi szövetség, a tér és az idő alapvetően különböző dolgok. Az, hogy egy koordinátarendszerben rajzoljuk fel őket, nem ötvözi őket szerves egységgé.

Még érdekesebb az ideák világa, legelső sorban a matematika. Én még nem olvastam sehol, hogy valaki a matematika létrejöttét is a Világegyetem születéséhez kötné. Pedig az ideák legalább olyan fontosak, mint maga az anyag. A törvények, a matematika adja meg a formát a kaotikus állapotban megszülető anyagnak, tehát vagy ezeknek az elvont törvényeknek is már az Univerzummal együtt kellett megszületniük, vagy – esetleg az idővel együtt – örökéletűek, és az anyag csak az idő és az ideák megszabta bölcsőbe született bele.

A Világegyetem keletkezése még sokkal misztikusabbnak tűnik, ha belegondolunk, hogy már az első pillanatban a megszülető Világegyetem tartalmazott mindent abból a sokszínűségből, amit ma láthatunk és tapasztalhatunk. Mindent: a galaxisokat, a galaxis halmazokat, a naprendszereket, csillagokat, bolygókat, a természeti törvényeket, az élet lehetőségét, az elemeket, az elemi részecskéket, az erőtereket, a gravitációt, mindent. Az Univerzum nem egy csecsemő volt, akit majd táplálnak és nevelnek, és úgy lesz belőle felnőtt, nem, az Univerzum maga tartalmazott minden szükséges összetevőt és kelléket a saját fejlődéséhez. Az Univerzum tehát önfenntartó és önfejlesztő valami, olyasmi, aminek saját magán kívül nincsen másra szüksége.

Nézzük meg, mi a mai tudomány válasza a Világegyetem keletkezésének kérdésére. A ma legelfogadottabb elmélet, a „Nagy Bumm”, azaz az Ősrobbanás elmélete. Ezen elmélet szerint minden egy kiterjedés nélküli pontból, a szingularitásból született, azaz valójában a semmiből. Erre a következtetésre a vöröseltolódás jelensége vezette a tudósokat, megfigyelték, hogy minden galaxis fénye annál nagyobb vöröseltolódást szenved el, minél messzebb van tőlünk, azaz minden távolodik mindentől. Ha a folyamatot megfordítjuk, azt kapjuk, hogy ez az egész, amit ma Univerzumként ismerünk, egyetlen pontban létezett valamikor a 13 milliárd évvel ezelőtti múltban. Még két alapvető bizonyítéka az elméletnek, a hélium gyakorisága és a háttérsugárzás. Azt mondhatnánk, ez talán kevés egy, a mindenség születését megmagyarázni kívánó elmélethez, de be kell vallanunk, más elméletnek még ennyi bizonyítéka sincsen, így kijelenthetjük, hogy a legvalószínűbb elméletünk a Világegyetem születésére, valóban az Ősrobbanás elmélet.

Persze ez az elmélet is megoldatlanul hagy néhány problémát, illetve bizonyos kérdésekre egészen furcsa megoldásokkal jön elő. Itt van például az infláció, amit azért találtak ki a fizikusok, hogy megszabaduljanak a horizontproblémától. A rendelkezésre álló idő és a fény véges sebessége ugyanis nem magyarázná meg, hogyan lehet a Világegyetem nagyléptékben mindenütt egyforma. Maga az infláció egy olyan folyamat, amiről nem tudjuk hogyan indult, azt sem hogyan állt meg, és azt sem, mi volt a forrása, ez egy olyan folyamat volt, ami hirtelen nagyon nagy mértékben felfújta a Világegyetemet, így simította ki annak anyagát. A legnagyobb problémám ezzel, attól eltekintve, amiket az előbb már elmondtunk, az, hogy a felfúvódás a fény sebességénél sokkal nagyobb sebességeken zajlott. A fizikusok ezt elintézik annyival, hogy nem az anyag mozgott, hanem maga a tér tágult, és arra nem érvényes a sebességkorlát, én meg erre azt mondom, ez csak félrevezetés. Teljesen mindegy ugyanis, hogyan jut el egy anyagi test egy pontból egy másikba, a saját mozgásával, vagy a tér tágulásával, a kettő ugyanis megkülönböztethetetlen egymástól. Ha a megtett utat elosztjuk a hozzá szükséges idővel, a fénysebességnél nagyobbat kapunk, tehát igen jelentős mértékben sérül a speciális relativitáselmélet.

Mengliu Di fotója a Pexels oldaláról

A legnagyobb probléma mégis, a semmiből való keletkezés marad. Van, aki ennek elkerülésére azt mondja, hogy már a semmiben is létezett a kvantummechanika alapvető bizonytalansága, és valamiféle kvantumfluktuáció volt a világ létezésének elindítója. Manapság is keletkeznek a semmiből részecskék, de ezek ugyanolyan gyorsan el is tűnnek megint, olyan fluktuáció, ami tágulni kezd, és stabil marad ennyi milliárd évig, hát eléggé nyakatekert magyarázat. És mind e mellett ne feledjük, ehhez az kell, hogy már az Univerzum létrejötte előtt létezzen anyag, kvantummechanika, Heisenberg-féle határozatlansági reláció és a többiek. Ez így nem igazán keletkezés elmélet, hiszen egy csomó létezőt el kell fogadnunk alapvetően létezőnek.

A semmiből való keletkezés legkomolytalanabb magyarázata az, hogy tulajdonképpen a Világegyetem összenergiája nulla, tehát végül is, most is a semmi létezik, csak pozitív és negatív energiára osztva. A pozitív energia az anyag, a negatív energia a gravitációs tér. Ez az elképzelés azért egészen elképesztő, mert az, hogy a gravitációs tér nulla energiaszintjét a végtelenbe tesszük, így minden testnek negatív gravitációs energiát adunk, csak egy konvenció. Ezzel a trükkel nem tudjuk eltüntetni az Univerzum összenergiáját, ami így mégis csak származik valahonnan, ha máshonnan nem, hát tényleg a semmiből. Egy dolog tehát biztos: a megmaradási tőrvények (anyag, energia, töltés, bariontöltés, impulzus, impulzusmomentum, …) nem létezhettek a Világegyetem születése előtt, mert megakadályozták volna annak létrejöttét,ezek a törvények csak együtt születhettek az Univerzummal.

Mások más Univerzumokban keresik a mi világunk eredetét, ez sem igazi keletkezés elmélet, hiszen csak áttoljuk a problémát más térbe és időbe, megoldani semmit sem oldunk meg vele. Az ilyen elméletekhez el kell fogadnunk az örökké létező, végtelenszer végtelen térben lévő végtelen számú magától értetődő és létező Univerzumot, mint a mi Univerzumunk szülő környezetét.

Vannak ezen kívül nem természettudományos keletkezés elméletek, ilyen a Biblia teremtés története is. Én hiszem, hogy a Biblia az emberiség történetében a legnagyobb hatású könyv, mégis azt mondom, a teremtés története a léleknek szól, és nem az elmének. Az irracionális jobb agyféltekének, és nem a racionális balnak. Ezért nem is értem, amikor szembeállítják a teremtés bibliai történetét az Ősrobbanással, és azzal sem értek egyet, hogy az Ősrobbanásban keressük a bibliai események megfelelőjét. Nem szabad a kettőt sem szembeállítanunk, sem összekevernünk. Tudom, furcsának tűnhet ez a szemlélet, de ha a fizikában elfogadható az anyag kettős természete, ha elfogadjuk, hogy létezik anyag és létezik információ, törvények, az ideák világa, akkor fogadjuk el azt is, hogy létezik anyagi, racionális, analitikus magyarázat és létezik nem-anyagi , az információra épülő holisztikus magyarázat. A kettő egymást kiegészíti, és nem kizárja.

Rendkívül furcsának és megmagyarázhatatlannak tartom, és megmondom őszintén, én ezt egyes tudósoknak az egyház iránt érzett gyűlöletével tudom csak magyarázni, amikor képesek ugyan elfogadni egy öröktől létező, ok nélküli multiverzum létezését, ugyanakkor minden erejükkel tiltakoznak egy öröktől létező, ok nélküli Teremtő elfogadásával szemben. Egyetlen különbség van a kettő között, ez pedig a felelősség. Egy lélek nélküli multiverzumnak nem tartozunk felelősséggel, míg egy Teremtő kérhet, esetleg követelhet tőlünk, és felelősséggel tartozunk neki. A multiverzumot elfogadó, de a Teremtést visszautasító fizikusok félnek ezt a felelősséget felvállalni, ezért minden, a Teremtésben hívő embert képesek tudatlansággal és babonás világszemlélettel megvádolni. És bármilyen intelligensek is legyenek, legyen akár Nobel-díjuk is, nem képesek felfogni, hogy az ő örökkévaló multiverzumuk nem más, mint egy lélek nélküli Teremtő. Amíg ezt nem fogadják el a világ jelenlegi vezető fizikusai, képtelenség lesz továbblépni az első nagy kérdés megválaszolásában.

Az élet eredete

Ez a második alapvető keletkezés probléma. Azonnal látni fogjuk, miért is olyan fogós kérdés ez: ahová csak nézünk a Földön, mindenhol burjánzik az élet, az egy kivétel talán csak az Atacama sivatag, ahol annyira nincs víz, hogy az életnek nyomát sem lelni, de a felszín alatt, még itt is érhetnek bennünket meglepetések. Vannak arzénnel teli tóban élő organizmusok, vannak a kőzetekben, vannak a mély tengerekben, a vulkáni kürtők kémiai energiáján élő, állandó sötétségben levő élőlények, vannak parányiak és vannak nagyon nagyok, a vírusoktól a bálnákig hatalmas méretskálán osztoznak, a Föld minden részén fellelhetjük őket. De menjünk csak ki a világűrbe, és azonnal a nyomukat vesztjük. A világűr, ahogy most tudjuk, teljesen élettelen. Vannak ugyan reményteli lehetőségek még a Naprendszerben is, a távoli exo-bolygókról nem is beszélve, de a tény az szikár tény marad, egyelőre a Földön kívül nem találtunk életet, még a legegyszerűbbet sem.

Van tehát egyrészt a Föld, hihetetlen gazdag élővilágával, és van minden egyéb, a tökéletes élettelenségével. A maximum, amit odakint eddig találtunk, néhány aminosav, aminek ugyan köze van az élethez, de ez még nem maga az élet.

Mert mi is az élő és élettelen között a legnagyobb különbség? Én nem próbálok meg most tökéletes definíciót adni az életre, de én úgy gondolom, amikor életről beszélünk, a kulcsszó a komplexitás.

Vannak komplex élettelen dolgok is, mint például egy tengerpart változatos partvonala, de még a legkisebb élőlény is annyiban több ennél, hogy tovább tudja adni a komplexitását, sőt mi több, növelni tudja az élőlények összkomplexitását. Szerintem ez a legfontosabb ismérve az életnek, a földi biológiai massza folyamatosan növekvő komplexitása. Kipusztulhatnak fajok, az élet szenvedhet átmeneti kisebb-nagyobb vereségeket, de az összeredmény, ha visszatekintünk a Föld életútjára, mégis csak az, hogy mind az egyes élőlények komplexitása, mind összességében a Földi élet bonyolultsága többé-kevésbé töretlenül növekszik.

Az élettelen világ a termodinamika második főtételének súlya alatt nyög, a rendezetlenség az Ősrobbanás minimális entrópiájú állapota óta növekszik. Ezzel szemben a Földön az élet a növekvő bonyolultság, a csökkenő entrópia irányába fejlődik. Talán ez az élet legfontosabb ismertetőjegye, képes az entrópiát csökkenteni. A fizikusok ezen nem lepődnek meg, azt mondják, a Föld nem zárt rendszer, és a Napból kapott energia, ami alacsony entrópiával érkezik, és a Földről távozó magas entrópiájú hősugárzás biztosítja azt, hogy bár a Föld entrópiája csökken, a mindenség entrópiája mégis csak nő.

Ez így szép is lenne, én azonban nem érzem ezt ilyen egyszerűnek. Igaz, hogy az entrópia és az információ, azaz a komplexitás között van összefüggés, de ha belegondolunk egy alacsony entrópiájú sárga napfény és egy magasabb entrópiájú infravörös sugárzás információtartalma, komplexitása között, vajon van-e különbség. A két elektromágneses sugárzás csak a frekvenciájában, az energiájában különbözik egymástól. Hogyan tud mégis a sárga fény komplexitást hozni ide, az infravörös pedig rendezetlenséget vinni el innen. Én ennek szeretném valamilyen részletesebb magyarázatát látni. Az élet keletkezésével kapcsolatban ez az, amiről a tudósok soha nem beszélnek: honnan jön az a szervező erő, ami a Földi élet hihetetlen gazdagságát létre tudta hozni, és mind a mai napig folyamatosan növelni tudja. Ehhez nem elég az energia, a gravitációs térnek is van energiája, mégsem képes egymás körül keringő dolgoknál bonyolultabb szervezetek létrehozására.

Az élet keletkezésének tudományos megközelítése mellett vannak vallásos, mitikus megközelítések is. Az ókori népeknek már voltak nem csak a világ, de az élet keletkezésére vonatkozó elméleteik is, és bár erről biztosan nem tudhatunk, valószínűleg az emberi tudat megjelenésével együtt már megjelenhettek az élet teremtésének korai magyarázatai is. A Biblia a világ teremtése mellett szól az élet teremtéséről is. A Genesis első néhány verse teljes leírását adja nemcsak az Univerzum, a Föld, de az élőlények és az ember teremtésének is, ezzel a szemmel nézve tehát nincs semmilyen keletkezés-probléma, viszont cserébe el kell fogadnunk egy öröktől való mindenható Teremtő létezését. És ez már a hitről szól. Aki ebben hisz, annak nem kérdés többé a földi élet eredete. Ugyanakkor egyszer és mindenkorra megakasztja mindenféle tudományos okoskodás, gondolkodás gyökeret eresztését is. Én úgy gondolom, ez nem biztos, hogy jó. Elfogadhatjuk az élet természetfeletti eredetét, de nem szabad lemondanunk a tudományról. Mert a tudomány nagyon sokat mondhat nekünk a Teremtőről is, vagy eljuttat minket oda, hogy nincs szükségünk a természetfeletti magyarázatra, vagy éppen közelebb visz minket a Teremtőhöz, és a teremtéshez, magához. A legrosszabb, amit tehetünk, ha kizárólagosan letesszük a voksunkat valamelyik oldal mellett. Az álláspontom tűnhet megalkuvásnak is, de nem az. Ez egy egészséges szkeptikus szemlélet, amelyik egyaránt kíváncsi mind a tudományos, mind pedig a természetfölötti magyarázatokra, és megpróbálja kihámozni belőlük az igazságot, ami valószínűleg nem a klasszikus fizika fehér-fekete világához áll közel, hanem inkább eredeztethető a kvantummechanika összecsatolt, egybefüggő, holisztikus valóságából.

David Alberto Carmona Coto fotója a Pexels oldaláról

Az élet eredetének megfejtése még valamit meg fog velünk értetni, és ez pedig a halál. Mert mi is állhat legközelebb az élet rejtélyéhez, mint a halál, mert hiszen a halál az élet elmúlta. És erről sem tudunk többet, mint az életről. Hogyan lehet az, hogy egy elképesztően bonyolult szerkezet, ami egy pillanattal ezelőtt még lélegzett, élt, az egyszerre csak élettelenné válik. Minden eleme meg van még, minden szerkezete ép, de ha egy határt túllép, már nem fordítható vissza az állapota a halottból élővé. Mi hiányzik belőle? Minden szerve meg van, minden fehérje a helyén, az anyag ott van, ahogy azelőtt is ott volt, mégis valami nincs már benne abban az élőlényben, legyen az egy fűszál, vagy egy ember. Nem anyagi dolog hiánya okozza a halált, hanem az információ, a szervező erő tűnik el az élőlényből. De mi ez a szervező erő, ha nem anyag? Tudományos magyarázat nincs rá, ahogy az élet, úgy a halál is makacs rejtély marad az ész számára. A vallás, a hit, a lélek elköltözésével magyarázza a halált, ez tehát az a nem anyagi létező, ami bennünk van, míg élünk, de hiányzik belőlünk, miután meghaltunk. A lélek így minden élőben benne kell, hogy legyen, számos olyan filozófus akad, aki szerint a léleknek is vannak szintjei, az emberi lélek ezek közül csak az egyik.

Ha tudósok vagyunk, úgy megfejthetetlen rejtély az élet, ha hiszünk a Teremtőben, akkor a tudomány útjai záródhatnak be előttünk, én egyszerre szeretném mindkét utat járni. Hiszek abban, hogy minden élő rendelkezik valamilyen nem anyagi természetű esszenciával, ami ráadásul összeköt bennünket nemcsak egymással, de a Teremtővel is, de abban is hiszek, hogy a világ egységes, és hogy a Teremtőnek köszönhetjük a tudományt is, nem követünk el tehát semmilyen bűnt azzal, ha kíváncsiak vagyunk, és a kérdéseinkre válaszokat szeretnénk kapni. Akár a természettudomány, akár a filozófia számos eszközt adhat még a kezünkbe ahhoz, hogy világosabban láthassunk az élet és halál eredetével kapcsolatban. De ha éppen meditáció, vagy álom közben jutunk valamilyen felismerésre, az éppen olyan jó lehet, mintha az ötlet egy laboratóriumi kísérlet eredménye lenne. Akár a matematikához, az élet rejtélyének megfejtéséhez sem vezet királyi út.

A tudat

Eljutottunk hát a harmadik keletkezés-problémához, a tudat létrejöttének rejtélyéhez. És ha a két előző probléma kezeléséhez a tudományt egy alkalmas eszköznek tartottam, nem zárva ki a természetfölötti magyarázatot sem, akkor a tudat esetében én magam semmilyen tudományos magyarázatot nem látok esélyesnek. Úgy gondolom, a tudat az, amiről a tudomány semmit sem képes mondani. Ez a terület a filozófia, de még inkább a vallás, a hit területe.

Ez így elhamarkodottnak, nagyképűnek és túlzónak tűnhet, de annak, hogy én ebben ennyire biztos vagyok, nagyon egyszerű oka van. A tudat ugyanis szubjektív, míg a tudomány ezzel szemben objektív. Ez egy olyan tény, amit minden tudós szeret elfelejteni, és amiről egyes emberek nem hajlandóak még tudomást sem venni. Én magam már számtalanszor vitatkoztam a tudat természetéről, és egy ponton oda jutunk, hogy megkérdezem, hogy a piros szín és a fogfájás hogyan lehet kétféle érzet, amikor mindkettőt az idegsejteken átszaladó elektromos áram hozza létre. Amikor ilyenkor csak értetlenül néznek rám, és látom, hogy nem értik, hogy én mit nem értek, én pedig azt nem értem, hogy ők hogyan tudnak úgy élni, hogy ezt a kérdést még nem tették fel maguknak, na, ilyenkor gondolom azt, hogy a tudat annyira megközelíthetetlen, amennyire valami csak az lehet.

A másik kedvenc érvem akkor kerül elő, amikor valaki előáll azzal, hogy a tudat csak egy számítógépprogram mellékterméke. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy minden számítógépes algoritmus leírható, és működtethető papír és ceruza segítségével is, hiszen a számítógép regisztereinek és memóriarekeszeinek, de még az I/O eszközök állapotainak is pontos, időben történő fejlődését is követő leírása adható meg a papíron. És komolyan azt gondoljuk, hogy ebből valahol előjön majd egy tudatos lény? Egy szubjektív éntudattal rendelkező lény, aki valahol ott van a papírlap és a grafit belsejében, mögötte, előtte? És számára én vagyok a múló idő, ahogy újabb és újabb állapotait vetem a papírra? Ez azért eléggé nonszensz, bár nyilván teljesen megcáfolni nem tudom, én csak a rendkívül abszurd voltára nézve tartom ezt elfogadhatatlannak. Én úgy gondolom, a tudat, egy a tudomány számára megfoghatatlan szubsztancia, ami csak bizonyos típusú szerkezetekhez – ezek az élőlények – tud kapcsolódni, az éntudat pedig csak az ember típusú élőlény sajátja, csak az ilyen típusú szerkezetekhez tud kapcsolódni, a halál pillanatában pedig elválni tőle.

Hogy még jobban érzékeltessem a tudat problémájának mélységét, elő kell vennem a legmeggyőzőbb érvemet ezzel kapcsolatban. Képzeljük el, hogy megszületett a tudat keletkezésének tudományos magyarázata, és az itt van előttünk egy halom papíron. Hogyan kezdődne egy ilyen magyarázat? Kezdődhetne az Ősrobbanás elmélettel is, de ha nem akarunk ilyen messziről indulni, akkor mondjuk, az agy felépítéséről lenne egy alapos leírás az elején. Ilyesféle mondatok lennének benne: „… az agy…”, „… az agykéreg…” „… a neuronok hálózata…”, „… a szinapszisok…”, „… az ingerületátvivő anyagok…”. Nem ragozom tovább, nyilván lenne a szövegben egy jó csomó alany, mind egyes szám harmadik személyű, vagy többes szám harmadik személyű, ha éppen több dolog csinál egyszerre valamit. Aztán lennének ebben a magyarázatban igék is természetesen, hiszen a harmadik személyű alanyoknak csinálniuk is kell valamit. Ez így folytatódna hosszú oldalakon keresztül. Mondjuk, nem olvassuk végig az egészet, hanem kíváncsiak vagyunk a végére, odalapozunk, és mit látunk?

„… az agyamban tehát a külső élményekhez hasonlóan belső élmények, érzetek is vannak, így ahogy a külső világot megfigyelem, úgy saját magam is meg tudom figyelni, ebből alakul ki az éntudat, ez tehát nem a külső világ, hanem az én belső saját világom.”

Látjuk az óriási különbséget? Amíg a magyarázat eleje harmadik személyű alanyokkal foglalkozott, addig a szöveg vége áttért az első személyre, kénytelen volt áttérni, hiszen az éntudat szubjektív, első személyű alany, még csak nem is többes szám, hanem egyes szám.

És itt van a bökkenő. Az emberi nyelv ugyanis nem képes olyan összefüggő folyamatos szöveg előállítására, amelyikben harmadik személyből folyamatos mondatok során első személy lesz. Ez egyszerűen megvalósíthatatlan. Az első és a harmadik személy annyira különböző valamik, mint a tér és az idő. Sohasem lesz az egyikből másik. Meg tudom tehát magyarázni egy harmadik személy agyának működését, de a saját agyam működését sohasem, mert ehhez végig első személyű alanyokra lenne szükségem. Viszont hiába magyarázom meg egy harmadik személy tudatát, amikor még abban sem lehetek biztos, hogy van neki tudata. Ugyanis csak a saját tudatom létezésében lehetek biztos, a többiekében csak hihetek, az analógia alapján. Úgy néznek ki, mint én, olyasmiket csinálnak, olyasmiket mondanak, mint én, valószínűleg belül is ugyanúgy éreznek, mint én, vagyis nekik is lehet éntudatuk, de én ebben semmilyen formában nem láthatok bele, nem vehetek benne részt, sohasem tudhatom biztosan, hogy az a másik ugyanúgy szemléli-e saját magából kifelé nézve a világot, mint ahogy én teszem azt, saját magamból kifelé.

A saját éntudatomat tehát sohasem fogom tudni megmagyarázni harmadik személyű, külső létezők segítségével azért, mert áthághatatlan akadály van a harmadik és az első személy között, nincs átjárás a harmadik személyű alanyokat tartalmazó mondatokból az első személyű alanyokat tartalmazó mondatokba.

Mondhatnánk erre azt, hogy de hiszen ez csak nyelvészet, ez a nyelv hibája, ez nem jelentheti azt, hogy a rejtély örökre megközelíthetetlen marad.

De éppen azt jelenti. Ugyanis jelen állapotunkban a nyelv az egyetlen eszköz arra, hogy tudományos magyarázatokat megfogalmazzunk. Még a matematika jelkészlete és jelölésrendszere is valamiféle nyelv, még a legelvontabb matematikai bizonyítások is tartalmaznak köznyelvi elemeket, és minden bizonyítás átfordítható lenne köznapi nyelvre is, természetesen sokkal, de sokkal hosszabb lenne így, hiszen a matematika eszközkészletének éppen a rövidítés, az absztrakció a célja. A nyelvünk úgy épül föl, hogy már eleve megkülönbözteti a szubjektív és az objektív alanyt, az első és harmadik személyt, valószínűleg azért, mert ezek kibékíthetetlenül különbözőek. Amikor a nyelv kialakult, azok az emberek, akik először használtak szavakat, mondatokat, már ők is érezhették a belső és a külső világ elválását, egyetlen olyan nyelvi elemünk sincsen, ami valamennyire is keverné a kettőt. Az én és az ő, ők, abszolút módon különbözőek a nyelvben, nincs átmenet közöttük.

Ezért minden tudományos magyarázat, amelyik az emberi nyelvet használja, nem képes az éntudat létrejöttének magyarázatára, már pedig minden tudományos elmélet emberi nyelvet használ.

Ahhoz, hogy a tudatról bármi közelebbit mondhassunk, be kellene költöznünk időről-időre egymás tudatába, és ki kellene alakítanunk egy olyan nyelvet, amely kezelni tudja az én-ő antagonisztikus viszonyt, meg tudja ragadni a különbséget, és képes arra, hogy fokozatokat is megkülönböztessen a kétféle alany között. Ez pedig még nagyon messze van.

Addig el kell fogadnunk, hogy bármekkora előrelépést is tegyünk az első két alapprobléma megoldása felé, a harmadik megoldása még akkor is végtelenül messze maradhat tőlünk.

Ha máskor nem, akkor biztosan bele fogunk ütközni a problémába, amikor létrejön az első találkozás a földi emberek és a földön kívüli intelligens lények között. Meg kell tudnunk majd mondani, hogy azok, akikkel találkozunk, intelligensek-e egyáltalán. De nem ez lesz a legkeményebb kérdés, hanem az, hogy van-e nekik a miénkhez hasonló éntudatuk, vajon ők is belülről szemlélik a világot, mint mi? Van-e szubjektum élményük? Megkülönböztetik-e magukat a többiektől?

És ezek nem egyszerű kérdések. Lehet, hogy ők is tudják majd mi az a pi, az is lehet, hogy sokkal fejlettebb lesz a technológiájuk a miénknél, de hogy van-e éntudatuk, az lehet, hogy sohasem fog kiderülni.

És még az is lehet, hogy elmagyarázni sem fogjuk tudni nekik, mi az a piros szín, és milyen az, amikor nagyon fáj a fogunk.

Nyíregyháza, 2013. július 6.

A tökéletes pillanat

Szófia, 1978 nyara. A hosszú vonatút után (több mint egy napig tartott akkoriban egy ilyen út), egy taxiban ülök, a Knyazsevo felé megyünk az 5-ös villamos vonalán. Az utcakő csillog az esőtől, fehér és sárga utcalámpák világítanak meg mindent, a villamos felsővezeték is csillog a víztől, kihaltak az utcák. Csak mi suhanunk csendben az autóval, a magnómból Rick Wakeman Criminal Record-ja szól.

Egy kereszteződésen haladunk át, amikor egy pillanatra mintha megállna az idő. Egyszerre látom a színeket, a csillogást, az esőt, érzem az eső és a benzin szagát, és hallom Rick Wakeman szintetizátorait szólni a néptelen szófiai utcán. Erre a pillanatra eggyé válik minden, és ez a pillanat örökre bennem marad. Nem tart sokáig, áthaladunk a kereszteződésen, és már ismét itt vagyok ebben a világban, és már csak azon jár az eszem, hogy végre egy év után újra láthatom Kraszimirát, magamhoz szoríthatom, és egy lehetek testem és lelkem másik felével, akiről egy éve még azt sem tudtam, hogy létezik.

A tökéletes pillanat volt. Olyan pillanat, amit az ember nem téveszt el, és megjegyez egy életre. Ha Rick Wakeman Criminal Record-ját hallgatom, bármikor ott vagyok újra egy pillanat alatt, azon a szófiai csillogó úton, abban a bolgár taxiban, időn és téren át, megint érzem az egységet valamivel, valami egésszel, ami akkor egy pillanatra befogadott, hogy aztán újra elhagyjon, örökre megváltoztatva engem.

De nem kell ehhez Szófiáig elmenni, elég egy délután, Nyíregyházán, megállni a debreceni utcán az autóval a leálló sávban. Kinyitom a csomagtartót, kiveszem a táskát, amibe az ananászos üdítős palackokat fogom tenni, felnézek az égre, és akkor egy pillanat alatt újra érzem.

Én vagyok a madár, aki parányi fekete foltként repül a fehér felhők között, a lenyugodni készülő vörös Nap, amit inkább csak sejtek, mint látok a házak mögött, a fehér autó, a város, körülöttem minden én vagyok. Hihetetlen nyugalmat érzek egy pillanatra, a mozdulat is abbamarad, a fejem fölfelé fordul, fél kézzel csuknám le a hátsó ajtót, de még nem, egy pillanatra még nyitva maradhat. A tökéletes pillanat még velem marad, aztán a madár csap még egyet a szárnyával, és én újra itt vagyok, ebben a világban. De mégsem vagyok ugyanaz, mint aki egy perce voltam. Mosolygok, mert tudok valamit.

A munkahelyemen a második emeleten megyek az ebédlő felé. Néhány másodperce hagytam ott az első emeleten azt a nyüzsgő, idegesítő, ellenséges, mégis valahogy inspiráló és kihívásokat nyújtó területet, ami a munkahelyem immár öt éve. De ebben a pillanatban nem vagyok programozó, egy ragadozó madár vagyok, aki egy óriási széles kanyon fölött lebeg, mozdulatlan szárnnyal. Látom magam alatt a szűk, sivatagos völgyet, oldalt a magasba emelkedő szikár sziklákat, a repedéseket, minden barna, sárga, vörös és szürke. Magam alatt érzem a levegőt, ahogy lágyan felemel a szárnyaim alá áramolva. Ugyanakkor tudom, hogy a folyosón vagyok, de hirtelen egészen könnyűnek érzem magam, nincs bennem félelem, még a karjaimat is kedvem lenne szélesre tárni, de felesleges, a ragadozó madár is én vagyok, annak a szárnyai pedig már szélesre tártak, a szárnytollai pedig finoman fodrozódnak az emelkedő légáramban.

Aztán elmúlik, de nem hagy érintetlenül, egész nap jó kedvem van, mosolygok, és furcsán nézek mindenkire, ők nem tudják, hogy repültem egyet a kanyon felett. Ők egész nap itt voltak az épületben, és abba a magasságba, ahová én könnyedén eljutottam, csak repülővel tudnak felemelkedni.

Mi ez a tökéletes pillanat, mi okozza, miért tart olyan rövid ideig? És miért éltem át ilyen kevés alkalommal? Ez persze több, mint ez a három alkalom, amiről meséltem, de mégis, ez a három ragadt meg bennem a legjobban, ezek a legjellemzőbb „tökéletes pillanat” élményeim.

De nem, van még egy, a Plágium című novellám éppen egy ilyen tudatállapotról szól, az ráadásul a leghosszabb ilyen élményem volt.

Talán ezek csak illúziók, nem valódi élmények – mondhatja a szkeptikus – talán olyasmi, mint a déja vu, valami megtréfálja a tudatot. Mint egy optikai csalódás, az egyeneseket nem látom párhuzamosaknak, bár azok, ott is látok szürke foltot, ahol nincsenek, mindannyian láttunk már hasonló optikai paradoxonokat. Igen, de ha megnézek egy ilyen ábrát, talán meghökkenek, érzek némi meglepetést, vagy akár megdöbbenést, de nem változok meg tőle. Nem leszek nyugodtabb, nem múlik el a félelmem, nem leszek tőle más. A tökéletes pillanat pedig megváltoztat, minden egyes alkalommal több leszek tőle. Többet tudok, többet érzek a világról, már nem különülök el annyira tőle. Egy-egy tökéletes pillanat után valami kapcsolat mégis megmarad. Halvány sugárszálak kapcsolnak össze, egyre jobban, az egésszel, a létezéssel, az Univerzum létérzésével. Az Univerzum csodálkozik rá önmaga teljességére, és én ebben vehetek részt egy nagyon ritka és nagyon rövid pillanat erejéig.

A tökéletes pillanat

Lehet illúzió, de csak annyira, amennyire maga az élet is az. Egy illúzióban egy másik, egy tökéletesebb illúzió. Én mégis, inkább másképp fogalmaznék. Talán mindaz, amit a születésem óta megtanultam, azok a részek, amiket gigantikus munkával kivájtam az egészből a fókuszáló tudatommal, talán azok a részek sírják vissza azt az időt, amikor még egy egész voltak. És talán az az óriási öröm és energia, amit a részek pillanatnyi egymásra találása idéz elő, ez adja a pillanat tökéletes voltát, és ez az az érzés, energiatöltet, ami kioltja a félelmet, végtelen nyugalmat ad, és megváltoztat hátralévő életemre végérvényesen.

Elmélkedni, elméleteket gyártani lehet, de szerintem felesleges. Mint ahogy Mona Lisa mosolya is szétesik, ha a festéket és a vásznat kezdjük elemezni, a tökéletes pillanat sem analizálható, éppen azért tökéletes, mert nem lehet darabjaira szedni.

A tökéletes pillanatnak örülni kell, örülni annak, hogy ha egy pillanatig is, de a részesei lehettünk egy ünnepi eseménynek, egy nagyobb egész vendégei lehettünk, egy pillanatra megpihenhettünk az asztalánál, megmutatott nekünk valami fontosat, majd szeretettel az utunkra bocsátott. Ez a tökéletes pillanat, és attól tökéletes, mert éppen ilyen, megfejthetetlen, és ahogy mi a részei lehettünk valami nagyobbnak, úgy lesz ez a pillanat is örökre a részünk.

Nyíregyháza, 2013. június 30.

Gondolkodom

Nincs a filozófia és az emberi gondolkodás történetében nagyobb hatású és többet idézett mondat, mint Descartes „Cogito ergo sum”, „gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása.

Nem tartom magam különösképpen jó filozófusnak, de ez a mondat mindig is zavart, és sohasem értettem, miért tartják ezt a filozófiában sarokkőnek.

Én úgy gondolom, ez a mondat nem állít semmit sem, illetve mégis, valamit állít, de a következtetés a „tehát vagyok” teljesen felesleges, mert semmit sem tesz hozzá a kijelentés „Gondolkodom” részéhez.

A helyes állítás ez lenne: „Gondolkodom.” Ebben az állításban nemcsak az van benne, hogy a kijelentést tevő bizonyos fejlett agyi tevékenységet folytat, hogy a tapasztalataiból következtetéseket von le, teóriákat állít fel, azokat bizonyítja vagy cáfolja, tehát nemcsak a gondolkodás ténye van benne az állításban, hanem a filozófia, az emberi gondolkodás, az emberlét legnagyobb misztériuma, maga a létezés is.

A „Gondolkodom.” egyes szám első személyben fogalmazódik meg, tehát benne van a szubjektív tapasztalat az egyéni létezésről, arról a tapasztalatról, amit sohasem fogunk tudni megosztani más emberekkel, hiszen létezésünk és éntudatunk legfontosabb tulajdonsága a szubjektivitás és egyediség. Soha egyetlen ember sem fogja ugyanazt átélni, érezni, mint amit én érzek a saját létezésemet illetően, és én sem fogok tudni soha egyetlen más ember bőrébe sem bújni, hogy átérezzem az ő éntudatának érzését. Illetve pontosan ugyanazt érzem, mint mindenki más, csakhogy ezt én a saját testemben, a saját tudatomban érzem, míg a többi ember az ő saját testében és tudatában érzi ugyanazt. Ugyanaz az érzés, de máshol, más testben és más lélekben, cserélni nem tudunk. Az érzés tehát ugyanaz, de az észlelő mindig más. Ugyanakkor az észlelő érzete maga az érzés is, ez egy olyan önhivatkozó észlelés, amelyet már emiatt sem lehet pontosabban körülírni.

Ezt az érzést már a „Gondolkodom.” állítás is tökéletesen kifejezi, aki gondolkodik, az már eleve létezik, nem létező nem tud gondolkodni. Tehát a „tehát vagyok” már teljesen felesleges következtetés.

Ha azt mondom „a gravitáció egyetemes”, akkor az egy értelmes és igaz állítás, az egész mondatra szükség van, hiszen az első fele a „a gravitáció” csak azt mondja meg, miről fogok állítani valamit, míg a második fél „egyetemes” meg is mondja, mit állítok a gravitációról.

Míg ez az állítás objektív kijelentés a természet egy jelenségéről, a „Gondolkodom.” egy szubjektív kijelentés, amihez szükség van egy szubjektumra. Az a baj ezzel a szubjektummal, hogy pillanatnyilag és valószínűleg örökérvényűleg nem vezethető le semmi másból. A szubjektum vagy van, vagy nincs. Nem tudunk, és nem is fogunk tudni olyan állítást generálni semmilyen módszerrel, amely objektív létezők segítségével definiálja a szubjektumot. Descartes megpróbál csalással élni, úgy tesz, mintha a szubjektum léte „tehát vagyok” az állítás első részéből következne „Gondolkodom”, holott ez egyszerűen hazugság, a szubjektum már ott van az első szóban is, Descartesnak tehát semmit sem sikerült megragadni a szubjektum természetéből, bármennyire is szerette volna.

Ha egy olyan állítást tett volna: „A gravitáció egyetemes, tehát vagyok.” akkor már én is meghajoltam volna zsenialitása előtt, hiszen az első rész objektumról szóló állítás, a második rész, a következtetés, már a szubjektumról szól, kár hogy az egész állítás persze nem igaz. De valami ilyesminek kellene lennie annak az állításnak, ami már jogosan vívhatná ki minden gondolkodó lény elismerését.

A probléma csupán az, hogy ilyen állítás megtételére senki sem képes. A szubjektum, az éntudat mindig is megfejthetetlen misztérium marad. Örök időkre.

brown queen chess piece

Valójában, ha a szubjektumhoz közel akarunk kerülni, még arra sincs szükségünk, hogy annyit mondjunk „gondolkodom”, vagy „vagyok”. Ténylegesen semmit sem kell mondanunk. A szubjektum, az éntudat nem szorul a beszéd segítségére, ahhoz, hogy megnyilvánuljon, tulajdonképpen semmilyen tevékenységre nincs szükség. Illetve, az egyetlen ilyen tevékenység maga a létezés. De mivel létezésünk akaratlan, és folyamatos tevékenység, különösképpen nem is kell erőltetnünk azt, hogy létezzünk. Aki meditált már valaha, és kiüresítette az elméjét annyira, hogy nem gondolt semmire (elég nehéz ezt az állapotot elérni, de el lehet), az már érezhette a szavak, gondolatok és érzések nélküli állapotot, amely azért egyetlen egy érzést mégis magába foglal, a létezés érzését.

Az éntudat, a szubjektum tehát szóval nem közelíthető meg, vizsgálatára egyetlen módszer van, a meditáció. Viszont ezzel a módszerrel sem érhetünk el annál többet, mint hogy érezzük saját létezésünket. Ennél közvetlenebbül viszont mást – bármilyen tárgyat, színt vagy ízt – semmit sem érezhetünk. A legkülönlegesebb a szubjektív éntudatban az, hogy az egyetlen kőkemény észleletünk, aminek a valóságában nem kételkedhetünk. A szemünk, a fülünk, az idegrendszerünk, az agyunk becsaphat. Mindenben kételkedhetünk, és valamennyire kételkednünk is kell, egyetlen dologban viszont minden kétséget kizáróan biztosak lehetünk: az a valaki, aki a meditáció ürességében az egyetlen létezőként észleli saját maga tudatát, az létezik.

Egyetlen valóságos és közvetlen észleletünk, az a saját éntudatunk létezésének az észlelete.

Minden filozófiának innen kell elindulnia.

Első megjelenés: 2012. április 1.

A végső kérdések

Ha valaki, mint most én is, olyasmire szánja el magát, hogy szembenéz a fizika jelenleg megoldatlan kérdéseivel, jó, ha előre felkészül arra, hogy a küzdelem nem lesz egyszerű. A legnagyobb tudósok, sok évszázadon át birkóztak már ezekkel a problémákkal, nagyrészt kevés sikerrel. Mégis, a helyzet az, hogy mást nem tehetünk, mint hogy folyamatosan próbálkozunk egyre kitartóbban és egyre kreatívabban.

Sokan mondhatják erre, hogy kísérleti megalapozás nélkül vajmi kevés esélyünk lehet arra, hogy bármilyen megállapításra jussunk a legfontosabb problémákkal kapcsolatban, és manapság, amikor az LHC-re és más hasonló projektekre milliárdokat költenek (dollárban és euróban) komolyabb siker elérése nélkül, talán esztelenségnek tűnhet a házilagos fizika művelése.

Az igazság viszont az, hogy éppen az alapvető kérdések esetében nagyon jól működhet a filozófiai megközelítés mindenféle kísérlet nélkül, erre éppen a görög filozófusok szolgálhatnak a legmeglepőbb és legjobb példákkal. Zénón paradoxonjai a mai napig élő és eleven problémák, bár vannak megoldási javaslatok a porondon, de azért még nem nyugodhatunk meg egészen ezen a téren. A görög filozófusok pusztán a józan eszük segítségével megalkották az atomokból álló világ képét, rájöttek arra, hogy a Föld gömbölyű, és hihetetlen megállapításokat tettek például a végtelen idővel kapcsolatban. Megkonstruálták a geometria gyönyörű tudományát, és a számokkal kapcsolatban is alapvető eredményeket értek el. Mindezt úgy, hogy bármit is építettek volna ehhez. És bár a görög tudomány nyilván nem lehetett mindenben sikeres, de az alapvető problémákat, azokat, amikkel ma is küzdünk, már ők megfogalmazták.

A kérdések feltevéséhez, és a problémák felvázolásához tehát elegendő a puszta ész, és persze azok az észlelések, amiket mindennapinak is mondhatnánk. A legjobb ötletek éppen az olyan észrevételekből születnek meg, amelyek annyira egyszerűek, hogy az ember azon csodálkozik, hogy nem jutott ez senki más eszébe már sokkal korábban. Erre a legjobb példa Olbers esete, aki orvosként tekintett fel a csillagokra, és rájött arra, hogy az időben és térben végtelen statikus Világegyetem feltételezése összeütközésben van azzal a mindennapi tapasztalatunkkal, hogy az éjszakai égbolt sötét.

Fénylő köd a sötét égbolton
Alex Andrews fotója a Pexels oldaláról

A végső kérdések megfogalmazásához így semmi másra nincs szükségünk, csak megfigyelésre és gondolkodásra. Más a helyzet a következtetések levonásával, és az elméletalkotással kapcsolatban. Mivel nem egyszerű problémákról van szó – ezért is neveztük ezeket a végső kérdéseknek -, azért, hogy a válaszok utáni kutatómunkát ne érezzük feleslegesnek, még akkor sem, ha semmire nem jutunk az égvilágon, első lépésként kénytelenek vagyunk egy pesszimista forgatókönyvet felvázolni. Ez nem menekülés, inkább afféle védelem a kudarcokkal szemben. A mai fizikának talán az is a baja, hogy nincs felkészülve a kudarcokra. Ha az elmélet nem talál kísérleti igazolásra, akkor úgy módosítják az elméletet, hogy a bizonyíthatóság vagy cáfolhatóság már túlérjen a technikai lehetőségeken. Így mindig megmarad a kibúvó, hogy csak a kísérleti lehetőségek korlátos volta miatt nem sikerült az elmélet igazolása. Ehhez általában elég néhány szabadon választható konstans alkalmas beállítása, esetleg valamilyen matematikai trükk bevetése is megengedhető a hibás elmélet megmentése érdekében.

Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy a sikertelen elméletek megalkotóinak se kelljen szakmai karrierjük összeomlásától tartani, mert az állásuk védelmében így kénytelenek még az amúgy védhetetlen elképzeléseket is vég nélkül tákolni. Ha a fizika tele van az egyetemi állásukat, szakmai presztízsüket az őszinteségnél fontosabbnak tartó fizikusokkal, nem sok áttörés várható a továbbiakban sem. Szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy korlátaink vannak. A korlát lehet maga a matematika, lehet maga az emberi gondolkodás, és lehet bonyolultsági korlátja is a megértésünknek. Lehetnek a kísérleteknek is abszolút fizikai korlátjai, például nem végezhetünk kísérleteket az abszolút nulla fokos hőmérsékleten, mert azt elérni lehetetlen. Nem végezhetünk az Univerzumon kívüli kísérleteket sem, így például nem tudjuk kívülről megmérni, hogy az Univerzum forog-e vagy sem. Ezek persze nyilvánvaló korlátok, de vannak kevésbé nyilvánvalóak is. Nem lehet például tudomásunk az „igazi” valóságról, el kell fogadnunk, hogy a valóság az, amit mi annak hiszünk. Nem lehet tudomásunk más ember szubjektív tapasztalatairól, csak közvetve, közvetlenül sohasem. Ezeken kívül rengeteg olyan korlát lehet, aminek még a megfogalmazása is korlátba ütközhet, nagyon nehéz például az önhivatkozó rendszerek megértése, megmagyarázása, a végső kérdések is tulajdonképpen önhivatkozó rendszerekről szólnak.

Tehát anélkül, hogy egyelőre bármin is gondolkodnánk, megfogalmazzuk a pesszimista alapelvet: a végső kérdések soha nem válaszolhatók meg, a fizikai, matematikai, logikai, gondolkodási korlátaink miatt. Próbálkozzunk akárhogy, akármeddig és akármivel, a végső elmélet sohasem lesz teljes és ellentmondásmentes (ahogy azt Gödel a matematikáról már bebizonyította). Mindig lesz megmagyarázhatatlan és megérthetetlen jelenség, észlelet, ami ki fog bújni a legravaszabb elmélet kötelékéből is.

Első lépésünk tehát ez legyen, fogadjuk el, hogy eleve bukásra vagyunk ítélve. Ez nem is olyan nehéz, bár elsőre sokaknak rendkívül furcsának tűnhet, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy ez csupán őszinte elfogadása annak, hogy emberek vagyunk, a mindenhatóság és a tökéletes bölcsesség nincs a birtokunkban, és nem is lesz. Ezen a talajon kell tehát állnunk, és innen szemlélve kell a világot úgy-ahogy felépítenünk a saját tudatunkban.

Mondhatná erre akár a kedves Olvasó azt is, hogy „miért nem állunk meg itt, és elégszünk meg ennyivel?”. Teljesen megalapozott a felvetés. Az igazság az, hogy tulajdonképpen az emberi élet kockázatmentesen, nyugodtan, sőt teljes boldogságban leélhető a nélkül is, hogy ezeknek a problémáknak bármelyikével is, akár csak egy percig foglalkoznánk. Egy zenész, egy festő egy földműves, még egy író is, de akár egy katona vagy acélöntő teljes, kiegyensúlyozott, tökéletesen boldog életet élhet a filozófia vagy a fizika akárcsak érintőleges közelsége nélkül is. Ez nagyon fontos, és szeretném, ha tényleg hangsúlyos lenne az a kijelentésem, hogy csak az foglalkozzon, sőt, csak annak szabad ilyen típusú problémákkal foglalkoznia, aki ezt az élete elhagyhatatlan részének érzi. Nekem például már hetedikes általános iskolás koromban jutottak eszembe olyasféle gondolatok, hogy talán az evolúció működhet a Világegyetemek küzdelme során is, vagy, hogy az idő tulajdonképpen onnan ered, hogy mindannyian fénysebességgel mozgunk egy térdimenzióban, és már akkoriban hihetetlen izgalmat éreztem az ilyen dolgokon való gondolkodás közben. Ma már tudom, hogy számomra a tudományos gondolkodás, a filozófia nagyobb élvezetet okoz, mint másnak az alkohol, vagy éppen a tudatmódosító szerek használata. Én talán ezért is nem iszom alkoholt, és nem vagyok rabja más szenvedélynek sem, számomra tökéletes teljes életet biztosít a világ dolgain való rágódás.

Lucas Pezeta fotója a Pexels oldaláról

Így azt vallom, akinek öröme telik benne, az bátran üsse fel a Természet könyvét és kutakodjon benne, még akkor is, ha mint tudjuk, lehet, hogy eleve kudarcra vagyunk ítélve. Ahogy egy vakondok sem tud mit kezdeni a fölfelszín feletti színes világgal (erről egy novellát is írtam), lehet, hogy a mi sorsunk is ugyanez, és például az idő örökre megfejthetetlen és érthetetlen marad számunkra. De az, hogy gondolkodó emberek vagyunk – sőt még az is lehet, hogy a Világegyetem egyetlen tudattal rendelkező faja -, kötelezővé teszi számunkra, hogy megpróbáljuk a lehetetlent és szembenézzünk a nehéz kérdésekkel. Hátha közben segítőnk akad (erről egy másik novellám íródott: egy bolygó pusztulása során a véletlen megírja a létezés oly sokat keresett titkát, amit persze nem olvas senki). Ezek után azt hiszem készen állunk arra, hogy megfogalmazzuk az emberiség négy legnagyobb kérdését:

  1. Mi az idő? Ez a kérdés különbözik a következő háromtól, amelyek közös ismérve, hogy mindhárom az előzmény nélküli következményre példa. Az idő viszont minden dolgok kerete, és egyben a legravaszabb, legmegfoghatatlanabb fogalom, amivel csak az ember találkozhat.
  2. Hogyan keletkezett a Világegyetem?
  3. Hogyan keletkezett az élet?
  4. Hogyan tettünk szert tudatra?

A program tehát összeállt. Hogy mit tudunk kezdeni vele? Nos, a pesszimista alapelv értelmében lehet, hogy semmit. De a keresés során ettől még jól érezhetjük magunkat, és bukkanhatunk akár még kincsekre is…

2012. október 22.