Címkearchívumok: lélek

Test nélküli lélek

Vajon származhat-e valami jó abból, ha az ember bal arc-fele duplájára dagad, és a foga annyira lüktet, hogy a 30 fokos szobában csak forgolódik az ágyában, és hajnal lesz, mire végre aludni tud egy kicsit?

Ha néhány egyéb feltétel is teljesül, akkor a válasz lehet igen. Először is, az éjszaka azon rövid részében, amit sikerül alvással tölteni, álmodni kell valamit, lehetőleg valami nagyon furcsát. Hogy ez miért fontos? Mert minél furcsább az álom, annál több az esélyünk arra, hogy ébredés után is emlékezni fogunk rá.

Másodszor szükséges, hogy valamikor a nap folyamán, egy váratlan pillanatban a fogfájásunk közben eszünkbe jusson az álmunk, eszünkbe jusson az, hogy milyen furcsa is volt, és nemcsak az abszurditása miatt volt különleges, hanem egy alapvetően fontos dologban különbözött a napközbeni állapotunktól, mégpedig abban, hogy az álom közben nem fájt a fogunk!

Ez egy nagyon fontos felismerés, ami azonnal arra ösztönzi az embert, hogy tovább gondolkodjon rajta.

jplenio képe a Pixabay -en.

Elvitathatatlan tény, hogy minden egyéb különbözősége ellenére álombéli és éber tudatunk ugyanaz a tudat, közös emlékeken, közös érzéseken, közös tapasztalatokon osztoznak, és a kétféle állapotú tudat tagadhatatlanul ugyannak az énnek a tudata. Ez az az én, amivel önmagam mind álmodó, mind pedig éber állapotomban azonosítom magam, illetve ez túl bonyolult megfogalmazás, nem is kell önmagam azonosítanom magammal, egyszerűen, vagyok, aki vagyok, én önmagam. Érdekes, hogy a folytonosság egy irányban létezik, álmomban nem érzem, hogy folytatása vagyok éber önmagamnak, álmomban nem tudok a korábbi önmagamról, ezzel ellentétben viszont ébredéskor, amikor visszaemlékszem az álmomra, akkor a tudatom folytonosságát is érzem, azonosnak érzem magam azzal a valakivel, aki az ébredésem előtt álmodott. És persze a folytonosság érzete kiterjed tegnapi, tegnapelőtti, és azelőtti önmagamra is, annak ellenére, hogy közben több álom is megszakította az éber tudatállapotomat.

A folytonosság érzete szempontjából még különlegesebb, furcsább, sőt egyenesen zavaró tény az, hogy éber és álmodó tudatállapotaim között bizony nagyon hosszú időt töltöttem el tudat nélkül állapotban is, amikor aludtam, de nem álmodtam. A tudatom folytonossága szempontjából ez az állapot nem számít, mintha nem is létezne, bár amikor felébredek, azt érzem, hogy eltelt valamennyi idő az elalvásom és az ébredés között, de hogy mennyi volt ez az idő, és hogy mennyi volt az álmodással eltöltött idő, arról fogalmam sincsen. Érzem tehát, hogy a tudatom nem volt folyamatosan aktív, de ez nem gátolja meg azt, hogy ugyanannak érezzem magam, aki az elalvás előtt voltam. A tudatom folyamatosságának érzete tehát független attól, hogy a tudatom aktív állapota is folyamatos volt-e. Mintha az ébertudat-nélküli állapotomban is érezném valahogy önmagam, csak ez az érzés nem tudatosul bennem, hiszen a tudatom a mély alvás közben nem aktív, azaz nem vagyok magamnál. Ez az észrevétel azért nagyon fontos, mert van másik, a mély alváshoz hasonló tudatállapot, ez pedig a halál. Bár az élő agy mérhető elektromos aktivitást mutat, míg a halott agy már elektromosan nem aktív, az öntudat szempontjából a két állapot, azaz a mély alvó és a halott agy állapota egy dologban hasonlít, egyik állapotban sem vagyunk öntudatunknál. Azaz az öntudatunk megszűnik. A mély alvás esetében az öntudat képes visszatérni, úgy hogy utána folytonosnak érezzük az öntudatunkat, és ha komolyan vesszük a halál közeli élményben részt vett emberek beszámolóit, akkor lehetséges, hogy a klinikai halál állapotában lévő agyban is megjelenhet újra a tudat úgy, hogy szintén folytonosan létezőnek tekinti magát, függetlenül attól, mekkora időt töltött el öntudatlan állapotban.

Az egyik nagyon érdekes és vizsgálandó kérdés tehát az, hogyan képes a tudat folytonosnak tekinteni saját létezését a nyilvánvaló szünetek ellenére is, illetve a nagyobb rejtély az, honnan képes az öntudat önmagát újra felépíteni az után, hogy megszűnik létezni. Itt azt a kifejezést, hogy “megszűnik létezni”, teljesen szó szerint gondoljuk és értjük, hiszen a mély alvás, az álomnélküli alvás, de akár az altatás közben sem vagyunk tudatunknál, tehát a saját tudatunk észlelése, így az én, az öntudat megszűnik létezni ezekben a furcsa állapotokban.

De térjünk vissza az eredeti megfigyeléshez, ahhoz, hogy rá kellett ébrednünk arra, hogy álmodás közben nem éreztük azt a fogfájást, ami pedig éber állapotunkban az egész napunkat rendkívül negatív módon és alapvetően befolyásolta. Persze, hát ezen alapul az altatás, ezért lehet komoly fájdalommal járó műtéteket alvás közben elvégezni, ha nem így lenne, az borzalmas következményekkel járna a műtét elé néző emberek számára.

De vajon miért van ez így? Úgy gondolnánk, hogy az agyunk és a testünk szétválaszthatatlanul össze van huzalozva, és hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. És most azt tapasztaljuk, hogy a test összes fájdalomérző idege képes leválni az agyról, anélkül, hogy ez bármelyiküknek is problémát okozna. Gondoljunk bele, a fájó fog, az egész megduzzadt arc-fél ugyanúgy küldi a fájdalom ingereit az agy felé, az agy viszont egyszerűen “lehúzza a redőnyt” és úgy tesz, mintha a fájó test nem létezne a számára. Ez tehát a test nélküli agy állapota, és mivel tudatunk, lelkünk álmodás közben nem érzi a fájdalmat, annak otthona csakis az agyunk lehet, így valójában álmodás közben “test nélküli lélekről” beszélhetünk, még ha ez nem is teljesen pontos megfogalmazás. Igaz, hogy a testünk ilyenkor elválik az agyunktól, a tudatunktól, a lelkünktől, viszont a tudatunk, a lelkünk nem válik el az agyunktól, legalábbis nincs erre utaló megfigyelésünk. Mivel az agy is fizikai “test” valamiképpen, így a “test nélküli lélek” inkább “fájdalom nélküli lélek”, de ez így is éppen elég érdekes. Vajon mi olyan fontos az agyunk számára, hogy azért megérje teljesen lekapcsolni a fájdalmas testet?

És mi olyan fontos, hogy azért megérje még hatalmas energia felhasználása mellett is visszakapcsolni az éber öntudatot, de nem azért, hogy valós problémák feldolgozásával foglalkozzon, hanem azért, hogy a saját maga által előállított komplikált, sokszor meseszerű tartalom, ez az álom, átélésével töltse az idejét.

A saját agyunk itt valami olyan dolgot művel, aminek az elképzeléséhez kevés a fantáziánk, megértéséhez pedig kevés az információnk és a kreativitásunk. Gondolunk bele, az agy lekapcsolja az összes érzékszervünket, minden fájdalomérző ideget elszigetel, blokkolja az összes mozgató ideget, ezzel az izmokat bénaságra ítéli, majd előad a saját maga számára egy vagy több elképesztő, részletes, teljesen valósághű jelenetet, amelyben teljes öntudatos létével részt vesz, sőt ezekre a saját gyártású történetekre még az ébredés után is emlékszik, mindemellett, az éber tudat szinte szünet nélküli folytatása az álmodó tudatnak. Eközben az agy valami olyasmivel foglalkozik, amiről halvány sejtelmünk sincs, de amit ha nem végezne el minden egyes éjszaka, néhány hét alatt összeomlana nemcsak a pszichikumunk, de a testünk is.

Valami nagyon fontos dologról van tehát szó, amit az agyunk végez el, és amit az álmok színes leple takar el előlünk. Valami, amit csak álmodás közben lehet elvégezni. Ezt az bizonyítja, hogy az álmodás lehetőségétől megfosztott emberek ugyanúgy elveszítik a psziché és a test épségét, mint az alvástól megfosztott alanyok. Tehát mind az alvásra, mind pedig az álmodásra nagyon nagy szükségünk van, de úgy néz ki, más és más okok miatt. Alvás közben ugyanis (már ha nem álmodunk) az energia felhasználás kicsi, valójában ilyenkor töltjük fel a szervezetünket energiával, nemcsak az éber állapotban elhasznált energiánkat pótoljuk ilyenkor, de az álommal, a paradox alvással elhasznált extra energiákat is ilyenkor kell visszapótolnunk.

Az álom, úgy tűnik, nem a testünk érdekében működik így, hanem az agy, a tudat és a lélek az, aminek feltétlen szüksége van rá. Egyes elméletek szerint ilyenkor zajlik a nap közben összegyűlt emlékek rendezése, selejtezése, elraktározása. Én ebben nem hiszek, ehhez nem kellene álmodni, és nem kellene aktív öntudat sem hozzá. Annak pedig végképp nincs semmi értelme, hogy nap közben emlékezzünk arra, amit éjszaka az agyunk a semmiből a saját maga számára nem kis kreativitással megalkotott. Hiszen az álom nem valódi történés emléke, miért kellene akár egyetlen percre is a memóriánkban elraktároznunk? Miért selejteznénk ki valódi emlékeket, ha közben megtöltjük a polcokat olyan fiktív emlékekkel, amelyekről ráadásul tudjuk is, hogy “csak” álmok? Az álom tehát nem szemétgyűjtő vagy tömörítő algoritmus, hanem valami olyan elképesztő feladata lehet, amit titkolnia kell még önmaga előtt is.

Mindenesetre, amíg ez a helyzet, addig semmi esélyünk arra, hogy megtudjuk, miért álmodunk. De még az is lehet, hogy így járunk jobban. A “Twilight Zone” egyik történetében az emberek megőrültek, amikor megtudták, hogy mi az élet valódi lényege, egyszerűen nem bírt az agyuk megbirkózni a felismert igazsággal. Lehet, hogy az álom is ilyen felfoghatatlan igazságot rejt komplex történetei mögött?

Talán az egyetlen esélyünk arra, hogy megismerjük az álmok valódi titkát, ha álmodunk róla?

Nyíregyháza, 2013. február 4.

Esik a hó

Esik a hó,
Fehér lepel fed mindent,
Majd elolvad,
És fekete a föld megint.
A lelkem szabad immár,
A hó a kérdés,
A föld a felelet.

Ha adni akarsz, hát adj,
Ha nem adsz, el nem veszek,
Szabad a lelkem immár,
A hó a kérdés.
A föld a felelet.

Nem kérdezek többet,
És nem várok választ sem,
Immár szabad a lelkem,
A hó eltakar,
A föld eltemet.

Az egyik óv,
A másik megrág,
Majd teremt új életet.
Szabad immár a lelkem,
A hó a kérdés,
A föld a felelet.

Egy vers mozdul bennem,
A hó esik egyre.
Fehér és fekete,
Az egyik pillangó,
A másik gyönyörű lepke.

Nyíregyháza, 2011. január 21.

Azt hittem

Azt hittem az égig érek majd,
Eljutok hová a madarak szállnak,
Nagy, hófehér szárnyakat kapok,
És vágyaim mind valóra válnak.

Azt hittem csillag leszek,
Fényes és ragyogó,
De lelkem csak húnyt parázs,
Színtelen és fakó.

Azt hittem jó leszek,
Hittel mindent elérő,
Nemcsak szánalmas figura,
Hasztalan egyre kérő.

Azt hittem örökké élek,
Testem soha nem öregszik,
Most már csak azt kérem,
Maradhassak még, ha neked úgy tetszik.


Nyíregyháza, 1989. június 7.

Az egyetlen kérdés

Sok fontos, érdekes és titokzatos kérdés létezik, melyre a tudomány eddig nem tudott válasszal szolgálni, és talán soha nem is fogunk érdemben közelebb kerülni ezek megoldásához. Ezek a tér és idő véges-végtelen voltával, a szabadság természetével, a tudat, az értelem, az élet, a Világmindenség eredetével kapcsolatos kérdések, de ilyen megoldandó probléma az is, hogy mennyire korlátos az emberi megismerés, a tudás, a matematika.

Az emberiség történelme során – filozófusok, kutatók, írók, költők és nem egyszer olyan emberek is, akik csak egyszerűen elgondolkodtak a világ dolgain – újra és újra megfogalmazták létezésünk alapvető kérdéseit:


– Végtelen-e a világ időben és térben?
– Volt-e a világnak kezdete?
– Mi az élet értelme?
– Miért van inkább valami vagy semmi?
– Megismerhető-e a világ?
– Létezik-e megfigyelőtől független anyag, objektív világ?
– Létezik-e az anyagtól független tudat, szellem, én tudat?
– Van-e Isten, és ha igen, akkor mi célja van a világgal?
– Mi dönti el, hogy mikor és hová születünk? Hogy miért pont ott és miért pont akkor?
– Van-e egységes elmélete az Univerzumnak, és ha van, valaha megtalálhatjuk-e?
– Hogyan ismerhetünk fel bármi állandóságot egy olyan világban, ami állandóan változik?
– Ugyanazok vagyunk-e ma, mint akik tegnap voltunk, és holnap is ugyanazok leszünk?
– Van-e halhatatlan emberi lélek?

Számtalan kérdéssel találkoztam már én is, vagy a tanulmányaim során, vagy azon könyvek lapjain, amiket eddigi életem során elolvastam, és nagyon sok kérdést találtam én magam is, és találok mind a mai napig, amikor éppen a világ milyenségéről elmélkedem.

Ám ahogy egyre múlik az időm, a kérdések már nem egyformán fontosak a számomra. Egy kérdés fokozatosan emelkedik ki a többi közül, egyre jobban érzem, hogy csak ez a kérdés számít igazán. És aztán rájövök, hogy ez nemcsak az idő múlása miatt van így, egész életemben ez volt a legfontosabb kérdés, és úgy gondolom az emberiség számára is ez a legfontosabb, sőt, ez az egyetlen kérdés, ami igazán számít. Semmi sem mérhető ehhez, semmi sem fontosabb, semmi sem előbbre való ennél, ez az egyetlen kérdés, amit a tudomány nem vizsgál, teljes egészében a vallás területéhez tatozónak tekinti, pedig sem filozófiai, sem társadalmi, sem tudományos szempontból sincs semmi, ami fontosságában ehhez mérhető.

Az egyetlen fontos kérdés, amely mellett minden más eltörpül ez: „Létezik-e halhatatlan emberi lélek?”

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

A vallás válaszát már ismerjük: igen, létezik, a halál után érdemeink és bűneink szerint folytatjuk létezésünket, vagy a mennyben, vagy az alvilágban. Az előbbi helyen örökké tartó boldogság, míg az utóbbiban soha véget nem érő szenvedés lesz a részünk.

Hívő emberként hiszek egy felettünk és a tudomány és az anyagi világ fölött álló Teremtőben, hiszek abban, hogy ez a Teremtő áldozatot hozott értünk, amikor a fiát erre a Földre küldte, hiszem, hogy a fiú meghalt értünk, és feltámadt a halálból.

Igen, hiszek. Mégis megkérdezem: van-e halhatatlan emberi lélek? A halál után létezni fogok-e bármilyen formában, vagy egyszerűen eltűnök? Olyan lesz-e, mint a születésem előtt? Vagy már akkor is léteztem, csak erről nincsenek emlékeim, és a halálom után is létezni fogok, csak nem fogok emlékezni erre a világra? Vagy a halálom után teljes egészében előttem áll majd egész időn kívüli létezésem, és a születésem előtti időszak, az életem, és a halálom utáni lét egyetlen időtlen pillanatban, egy hatalmas hologram képében, és bármire emlékezni fogok, és bármit átélhetek majd újra és újra tetszésem szerint? Vagy új életre születek, ide a Földre, vagy egy idegen bolygóra, és amikor újszülöttként felsírok, semmit sem fogok tudni megannyi előző életemről, mint ahogy a mostani születésem is törölte a korábbi emlékeimet?

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a hit már semmi biztosat nem tud mondani, éppen ezért hit. Az ember hihet a fent felsorolt dolgok bármelyikében, és el is vetheti ugyanúgy a hitére alapozva bármelyik fenti alternatívát. Hiszen attól, hogy létezik egy felettünk álló hatalmas és örök intelligencia, még lehetünk halandóak. A Teremtés előtt sem léteztünk, és ha elvetjük azt a lehetőséget (ami természetesen szintén egy elfogadható alternatíva), hogy mindig is Isten részei voltunk, így magunk is örökkévalók vagyunk, akkor semmilyen garancia nincs arra vonatkozóan, hogy nem veszítjük-e el újra a létezés ajándékát. Vagy, mert bűnösök vagyunk, vagy egyszerűen csak azért, mert lejárt az időnk.

A hitemmel elfogadom, hogy ahogy Jézus örök életet ígért a jobbján megfeszített bűnösnek – „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban” -, úgy nekem is lehet örök életem általa, de a hitem mégsem elég ahhoz, hogy a racionális elmém kételkedését lecsillapítsa. A hitem azt mondja: „Nyugodj meg, minden úgy igaz, ahogy meg van írva, és neked is örök életed lehet!” A bal agyféltekém viszont azt mondja: „Miért nem kaphatok valamilyen biztosítékot erre, már ebben az életben? Ha valóban van halhatatlan lelkem, miért nincsen erről semmilyen tapasztalatom?”

De vajon milyen tapasztalatom is lehetne? Ahhoz meg kellene halnom, majd feltámadnom úgy, hogy közben minden emlékem megmaradjon. Csak ekkor lehetnék biztos abban, hogy halhatatlan vagyok, de legalábbis a halálom után is élhetek megint.

Nos, itt van hát az ideje, hogy félretéve mindent, amit eddig tudtam, hittem, tanultam, hallottam, olvastam vagy láttam, teljesen tiszta elmével sorra vegyem az érveket és ellenérveket a halál utáni léttel kapcsolatban.

Az egyetlen kérdés tehát, van-e élet a halál után?

A kérdés persze így értelmetlen, így mindjárt pontosítani fogjuk. A halál ugyanis az élet vége, tehát természetesen nincs élet a halál után, a két fogalom összeegyeztethetetlen. De amikor azt a kérdést feltesszük, valójában a következőre gondolunk: A földi életünk befejezése után következik-e valamilyen létforma, amelyben tudattal rendelkezünk?

A végső kérdés valójában tehát ez: Van-e a testünktől független tudat, amely a földi test nélkül is létezik tovább?

Elsőként rögtön tegyünk egy nagyon fontos megkülönböztetést, a keresztény vallás ugyanis nemcsak a tudat tovább éléséről beszél, hanem hisz a test feltámadásában is. Én hívő embernek tartom magam, ebben a kérdésben mégis más véleményen vagyok, mint a keresztény hívők. Tudom, hogy Pál apostol a leveleiben világosan arról beszél, hogy ha nem hiszünk a feltámadásban, akkor hiába áldozzuk fel akár az életünket is a hitért, a hitünk valójában semmit sem ér. Más dolog viszont Krisztus feltámadásában hinni, – ebben én is hiszek – és egészen más az emberi test feltámadásában való hit, én ebben a tekintetben agnosztikus vagyok, azaz, nem foglalok állást, majd kiderül, hogy miért.

Az első probléma mindjárt az, hogy van-e a testtől függetlenül is létező tudat? Ebben az esetben ugyanis nincs szükség a test feltámadására, elég, ha a tudatunk megmarad. Azt is tudnunk kell ugyanakkor, hogy nagyon sok olyan hívő és keresztény életet élő ember halt már meg, akinek a teste megsemmisült, elegendő, ha a háborúkra, a mártírok máglyán való elégetésére, vagy éppen az űrsikló balesetekben elégett űrhajósokra gondolni. Az ő testük nyilván tökéletesen megsemmisült a haláluk pillanatában, de tulajdonképpen előbb, vagy utóbb a teljes megsemmisülés vár minden más, még a megfelelően eltemetett halott testére is.

Ha tehát a test megsemmisül, hogyan támadhatna fel később? Ehhez minden információnak meg kellene maradnia valahol, ami a testünk újra felépítéséhez szükséges. És azonnal felmerül egy nagyon lényeges kérdés, a halva született, csecsemő-, vagy kisgyermekkorban meghalt emberek testei milyen formában támadnak fel? Mi lesz a végső elgyengülésben eltávozottak testével? Akarna bárki is egy gyenge és beteg testben újjászületni?

suju-foto képe a Pixabay -en.

Amit tudhatunk:

A Bibliában szereplő feltámadások, átváltozások

A feltámadással és a lélekkel kapcsolatosan a legfontosabb írásos forrásunk a Biblia, az Újszövetség, amely Jézus életének és cselekedeteinek szemtanúk általi leírása. Kételkedhetünk is ebben, de az kétségtelen, hogy az emberiség egy igen nagy része hitelesnek tekinti a négy evangéliumot, ami a feltámadással kapcsolatban a Biblia legfontosabb része. Ebben a testi és lelki átalakulással, feltámadással kapcsolatban többféle eseményről is olvashatunk.

1. Jézus feltámadása

A legfontosabb esemény a Bibliában, a keresztény hit alapja. Pál azt írja, aki nem hiszi a feltámadást, az feleslegesen áldozza az életét a keresztény hitért, mert a hit lényegét nem érti. Az evangéliumok részletesen leírják, hogy pénteken, Húsvét előtt hogyan feszítették keresztre a Megváltót, hogyan halt meg, hogyan temették el, és hogy vasárnap reggel a sírt üresen találták. A feltámadás után Jézus többször megjelent a tanítványoknak. Ez a feltámadás azért is rendkívül különleges, mert nemcsak arról van szó, hogy Jézus lelke távozott el a testéből, de a teste is eltűnt, mégpedig úgy, hogy a feltámadás folyamata maradandó, látható nyomot hagyott a halotti leplen, ez a torinói lepel, a kereszténység legkülönlegesebb ereklyéje. Miért olyan fontos ez? Gondoljuk el, hogy Jézus lelke támad fel, a teste pedig ott marad a sírban, és a hívek vasárnap reggel ott találják változatlanul, ahová péntek este helyezték. Hogyan lett volna ebből az eseményből egy világvallás, több milliárd ember vallása? Hogyan hirdették volna a hívek, hogy bár Jézus teste itt van, de a lelke feltámadt. Ki hitte volna ezt el? Jézus testi feltámadása, a test eltűnése egyértelműen azt bizonyította, hogy akit a sírban péntek este bezártak egy kő mögé, az képes a testét is feltámasztani. Ebben viszont Jézus feltámadása egyedülálló, és ebből nem lehet általában a feltámadás milyenségére következtetni. A másik nagyon érdekes Jézus feltámadásával kapcsolatosan az, hogy még a hívei sem ismerték fel azonnal. Mária azt hitte, a kertész az. Hogyan lehetséges ez? Az emmausi tanítványok is csak hosszú idő után ismerték meg Jézust. Valamilyen különleges, égi testben jelenhetett meg, ami alapvetően különbözött a korábbi fizikai, emberi testétől. Még figyelmezteti is Máriát, hogy ne érintse meg. Mintha egy tiszta energiából lévő éteri test lett volna, ugyanakkor magán viselte a keresztre feszítés minden jelét, hiszen Tamás ezen jelek alapján hitte el, hogy Jézus feltámadt. Még a lándzsa okozta oldalseb is ott volt a testén olyannyira, hogy Tamás azt egészen közvetlen módon vizsgálhatta meg. Én azon a véleményen vagyok, hogy Jézus feltámadása, a feltámadt test, a test eltűnése a feltámadáskor mind-mind azt a célt szolgálta, hogy a tanítványok higgyenek, de ezekből az eseményekből nem következtethetünk a közönséges ember feltámadására, arra, hogy ez hogyan, milyen módon megy végbe. Jézus Isten fia volt, sőt egy az Atyával, így az ő feltámadása egyedi volt, és nem tekinthető az emberi feltámadás mintájának.

2. Jézus mennybemenetele

Ez az esemény rendkívül fontos a Bibliában, Jézus ekkor hagyja el a földi világot, ahogy azt a tanítványainak elmondja, azért, hogy a Pártfogó, a Szentlélek eljöhessen, és segíthesse az apostolok térítő, a hitet a világ minden tájára elvivő munkáját. A mennybemenetel tehát nem feltámadás, hiszen a már feltámadt Jézus teste és lelke hagyja el a földet, ezúttal hosszú időre, a második eljövetelig.

3. Jézus színe változása

Ez valóban nem feltámadás, azért említem meg itt, mert mégis csak valamilyen változás történik Jézus testében, ráadásul régen halott emberek, Mózes és Illés társaságában jelenik meg, akik ezek szerint a halálból visszatérve, a tanítványok számára látható alakban vannak jelen. Hogy számukra megtörtént-e a feltámadás, vagy még egy átmeneti állapotban várják az utolsó napokat, az ebből a részből nem deríthető ki. A jelenet mindenképpen egy nagyon különleges eseménye az Újszövetségnek.

4. Jairus lányának feltámasztása

Egy halott ember feltámasztása történik meg szemtanúk jelenlétében, és bár Jézus azt mondja, a lányka csak alszik, a többiek számára nyilvánvalóan halott. Jézus tehát képes egy halott testbe visszavezetni az azt elhagyó lelket, de ettől a feltámadt ember még nem lesz halhatatlan, tehát nem azt az égi testet kapja, ami a hívők szerint a feltámadás után a lelkünk lakhelye lesz, hanem visszakapja az eredeti földi testét.

5. Lázár feltámasztása

Ez az esemény annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt egy teljesen nyilvánvalóan halott, egy négy napja eltávozott, már oszlásnak induló ember, Lázár feltámasztása történik meg. Nemcsak Lázár lelke tér vissza az eredeti testébe, de valószínűleg a test már elbomlott részei is meggyógyulnak, hiszen valószínűtlen, hogy Lázár egy négy napja bomló testben, életben maradhatott volna. Ahogy Jézus erről beszél is az apostoloknak, és Lázár rokonainak, azért késlekedett, azért érkezett ennyivel Lázár halála után (bár tudta, hogy Lázár nagybeteg), hogy bizonyítsa hatalmát a halál felett. Lázár feltámasztása az egyik legnagyobb csodatétele, és a zsidó főpapok is ekkor fogták fel igazán, kivel állnak szemben. Nemcsak Lázárt akarták megölni, de ekkor már elhatározták, hogy Jézust is megölik.

6. Halottak feltámasztása az Ószövetségben és az Apostolok Cselekedeteiben

Több feltámasztásról is tudunk, Elizeus, Illés is támaszt fel halottakat, és az apostolok közül is van, aki rendelkezik ezzel a képességgel. Ezek a feltámasztások leginkább a Jairus lányának feltámasztásával analóg események, azaz, egy halott (vagy annak hitt) ember életének visszaadása, a lelke visszajuttatása a testbe. Ezek sem tekinthetőek az utolsó napok eseményeinek előképének.

7. A második eljövetel, a végső feltámadás

Erről a Jelenések Könyve tudósít, ami egy nehezen olvasható, képekkel, allegóriákkal teli látomás Jézus második eljöveteléről, az utolsó ítéletről és a feltámadásról. Részletesen nem írok erről, mert János írása nem fordítható le hétköznapi elbeszélésre, és nem akarok olyasmiket sem leírni, amiket én magam sem értek tisztán. Ezen a könyvön kívül is kapunk a feltámadással kapcsolatban tudást, magától Jézustól. A négy evangéliumban elszórtan, de sokszor utal arra Jézus, hogy aki őbenne hisz, annak örök élete lesz. Azt is elmondja, hogy az Atya rábízta a halottak fölötti ítélkezést, és hogy csak rajta keresztül, a benne való hit által vezetve juthatunk el az örök életre.

8. halálközeli élmények

Mindenképpen beszélnünk kell erről, hiszen rengeteg beszámolót olvashatunk, hallhatunk a klinikai halált megjárt emberektől arról, hogy a fizikai testükből kilépve mi mindent tapasztaltak meg egészen addig, amíg valamilyen hatásra, meggyőzésre vissza nem tértek a testükbe. És bár nagyon sok részlet hátborzongatóan azonos, vagy hasonló az elbeszélésekben, szólnunk kell néhány ellentmondásról is. Számomra a legérdekesebb az, hogy bár ezek az emberek fájdalmat már nem éreznek a testüket elhagyva, de minden egyéb érzékszervük működik. Látják és hallják, hogy mi történik körülöttük, beszélnek rég eltávozott hozzátartozóikkal, szeretteikkel, angyali lényekkel, nyilvánvalóan semmi szükségük a testükre, anélkül is tökéletesen kommunikálnak a világgal. Sőt, az emlékezetük is tökéletesen működik, hiszen miután visszatérnek, pontosan be tudnak számolni mindenről, ami azalatt történt velük, hogy a testükön kívül voltak. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ha test és érzékszervek nélkül is tökéletesen el lehet boldogulni, akkor mi szükségünk van erre a földi, fizikai testre? Miért nem abban az állapotban vagyunk mindig, amiben ezek az emberek, hiszen közlekedni tudnak a levegőben, lebegni tudnak, nem kell lélegezniük, táplálkozniuk, nyilvánvalóan sokkal többre képesek, mint mi ebben a földi testben. Miért jönnek vissza? Dönteniük kell, hogy átlépnek-e a fénybe, átlépnek-e a kapun, vagy visszatérnek a földi testükbe. Valószínűleg ez a köztes állapot csak rövid ideig maradhat fenn, és vagy a halál, vagy a visszatérés a földi testbe lehet az, ami előbb-utóbb szükségszerűen következik a köztes állapot után.

9. mikor történik a feltámadás?

Láthattuk, hogy többféle feltámadásról beszél a Biblia. Mi azonban valójában – hiszen ez az egyetlen kérdés – arról a feltámadásról szeretnénk többet megtudni, ami a halálunk után következik, és amely során romolhatatlan testet, örök életet kapunk, a lelkünk ebben a halhatatlan testben fog tovább létezni abban a világban, amelyet Jézus készített el nekünk. A Biblia azonban érdekes kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mikor történik a feltámadás. Láttuk, hogy Jairus lányának és Lázárnak az esete nem az örök életre történő feltámadás, hanem a lélek visszatérése egy helyreállított, meggyógyított testbe. Van azonban egy feltámadás, amelyről Jézus beszél a keresztfán, és amely tekinthető az örök életre történő feltámadás egy példájának. A jobb oldalán megfeszített bűnözőnek azt mondja: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Ha valaki helyet kap a Paradicsomban, a Mennyországban, az minden bizonnyal örök életet, romolhatatlan testet kap, tehát ő már feltámadt az örök életre. A Bibliában van tehát arra példa, hogy az örök életre való feltámadás bekövetkezhet a János által leírtaktól eltérő módon, korábban, Jézus második eljövetelét megelőzően. Ennek a feltámadásnak tehát nem egyszerre kell bekövetkeznie minden ember számára. A próféták, a szentek, a valóban tiszta igaz emberek már most a Paradicsomban vannak. A Bibliában ugyan nincs erről szó, de azt hiszem nyilvánvaló, hogy Jézus anyja, Mária, apja, József (aki persze nem fizikai apja, de tiszta, méltó ember az örök életre), az apostolok, a mártírok már megkapták az örök életet, a második eljövetel előtt már Jézus országában vannak.

10. mikor támadt fel Jézus?

Nagyon érdekes kérdés, amivel azt hiszem eddig még senki sem foglalkozott, hiszen mindenki elfogadja az általános álláspontot, hogy Jézus harmadnapra, vasárnap reggel támadt fel, azonban egyáltalán nem egyértelmű Jézus feltámadásának az időpontja. Csak azt tudjuk, hogy pénteken este a halott test bekerült a sírba, és vasárnap reggel már nem volt ott. A feltámadás eközben bármikor megtörténhetett. Hogy mégis a vasárnap reggeli feltámadás lett az elfogadott, azért lehet, hogy így teljesedjen be Jézus jóslata, aki azt mondta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt újjáépítem.” Itt a templom alatt a saját testét értette. Bár ez is ellentmondásos, hiszen itt három napról beszél, péntek estétől vasárnap reggelig viszont nem telik el három nap. Valójában a „három nap” és a „harmadnap” fogalmak keveredéséről van szó, ami több helyen előfordul a Bibliában. Mindenesetre péntek este Jézus csak akkor lehetett a jobb oldali megfeszítettel a Paradicsomban, ha a feltámadás valamilyen formában már megtörtént. Ugyanakkor, pénteken este Jézus az alvilágban is jár, erről a Biblia is szól, és a keresztény hagyomány is így tartja. Természetesen Jézus, mint isteni személy bír olyan hatalommal, hogy a tér és az idő és a fizikai test korlátai ne akadályozzák abban, hogy tetszőlegesen jelen legyen bármilyen helyen és időben. A Jézus feltámadásának idejével kapcsolatos kérdést csak azért említettem meg, mert furcsának tartom, hogy ez a kérdés sehol sem merül fel, a vasárnap reggeli feltámadást minden hívő különösebb ellenkezés nélkül elfogadja.

11. miért kérdés ez egyáltalán?

Mert az ember, ahogy öregszik, és egyre kevesebb a nap, ami a haláláig hátravan, mégis csak érdeklődni kezd, hogy vajon mi várja ott, azon a másik világon, ha van egyáltalán másik világ. És nemcsak érdeklődik, de egyre inkább szorong és fél attól, ami várja, vagy nem várja. Ami az idő múlásában a legrosszabb, hogy nem lehet visszalépni korábbi napokra, évekre, nem lehet újrakezdeni, még az aktuális napot sem, nemhogy az egész életet. És ez a visszavonhatatlanság az, ami rémisztő. A kerek születésnapokon jön elő leginkább, és amikor az ember 40 évesen visszagondol arra, hogy húszévesen milyen messzinek tűnt a 40, és hogy mennyire félt fiatalon attól az érzéstől, ami 40 évesen az övé lesz, és közben már nemcsak hogy eltelt a 40 év, de immár 50, aztán hatvan. És mindegy, hogy belül még ugyanaz a húszéves vagy, aki félt attól, hogy negyven lesz, valójában már hatvan vagy, és ki tudja, mennyi van még hátra.

12. a haláltól való félelem

A legtöbb ember életében, előbb-utóbb megjelenik a halál, az attól való félelem, legkorábban gyermekkorban, egy közeli hozzátartozó, vagy jó ismerős halálakor, akkor kezdi el félteni a gyermek a szüleit, és egyben önmagát is attól, hogy elveszíti őket, és egyedül, gyámolítás, támasz és szeretet nélkül marad. Aztán félni kezd az öregedéstől, a betegségektől és a fájdalomtól. Végül elkezd félni magától a haláltól, a halál vegytiszta esszenciájától. Lehet félni attól, hogy semmi nem vár a halál után, és lehet félni attól is, ami vár. Számomra a legrettenetesebb gondolat az, hogy egy olyan végtelen üres és hideg helyre kerülök, ami végtelenül zárt, eseménytelen, magányos, és amiben csak az attól való félelem marad velem, hogy ezen már nem tudok változtatni. Ez így leírva nem annyira borzasztó, de voltak olyan pillanatok az életemben, amikor teljesen precízen át tudtam élni ezt a hideg és magányos halott állapotot, és ebből elég nehezen tudtam kijönni, azóta pedig igyekszem elkerülni azt, hogy ez az érzés ennyire közvetlenül megérintsen.

12. a születés előtt

Van olyan érvelés, amely szerint nem érdemes félnünk a haláltól, ugyanis a halál utáni állapot nem különbözik a születés előtti állapottól. Ahogy az ember nem fél attól, hogy milyen volt a születése előtt, úgy attól sem kell félnie, hogy mi lesz a halála után. Ez az érvelés több szempontból hibás. Egyrészt, a születés előtti állapotom már elmúlt, ettől félni tényleg nincs értelme. Csak attól félünk, ami eljövendő. Ami elmúlt, az már nem rémiszt, legfeljebb rossz rá visszagondolni. Másrészt én például nem emlékszem semmire a születésem előtti állapotommal kapcsolatban, valószínűleg azért, mert nem volt ilyen állapot, a nemlétezésre nem lehet emlékezni. Viszont, amikor megszülettem, és tudatos lény lett belőlem, a helyzet megváltozott. Most már tudom, hogy van tudatom, és most már félhetek attól, milyen lesz, ha elvesztem azt. Persze, könnyű azzal érvelni, hogy ha már nem leszek tudatos, akkor már nem is lesz rá alkalmam, hogy érzéseim, félelmeim legyenek, csakhogy nem tudom, hogy a halállal teljesen megszűnik-e a tudatom, másrészt most van tudatom, és amíg ez így lesz, alkalmam és eszközöm is van rá, hogy féljek annak elvesztésétől. De ami a legfontosabb, a félelem egy érzés, amit racionális gondolkodással nem lehet kikapcsolni. Hiába szólnak erős érvek amellett, hogy a haláltól nem érdemes félni, mégis félni fogunk tőle, mert ez az érzés pontosan azért ilyen fenyegető és szorongató, mert irracionális.

13. a halálból visszatérő

Hogyan szerezhetnénk abszolút bizonyosságot arról, hogy létezik túlvilág, és hogy a halálunk után nekünk is helyünk lehet ott? Talán ha valaki visszajönne odaátról, elmesélné, mi van ott, nyugodtabbak lehetnénk a halálunkat illetően. Hinnénk vajon neki? Tudna ellenőrizhető dolgokat mondani, ami alapján minden kétkedésünket félre tehetnénk? Azt hiszem, nem. Olyasmiket is tennie kellene, amik alapján megbíznánk abban, hogy amit mond, az tényleg igaz. De hát éppen ez az, amit Jézus tett. Csodákat láthattak azok, akik a közelében voltak. Ezzel bizonyította, hogy hihetünk neki. Próféciákat teljesített be, sőt ő maga is tett számos jóslatot, amiket aztán beteljesített, vagy beteljesedtek a halála után. Ezzel bizonyította, hogy igazságot mond akkor is, amikor a feltámadásról, az örök életről és a nekünk készített lakóhelyről beszél, a Paradicsomról. Jézus az a halálból visszatérő, aki bizonysággal szolgál a halál utáni létezésről. Ő az, aki elveszi a halálfélelmünket, és biztonságot ad nekünk. Ehhez azonban el kell őt fogadnunk, a szívünkbe kell hívni, hogy vezessen bennünket az úton, hogy ne a bűn nyomán járjunk, hanem a nehéz úton, az ő útján.

Különleges tudatállapotok

Ezek az állapotok a halál és feltámadás szempontjából azért érdekesek, mert mindegyikben kapcsolatba kerülünk egy másik világgal, ami talán a túlvilág, talán egy szellemi világ, egy spirituális otthon, vagy számos más, lehetséges világ egyike.

1. álom

Előfeltétele az alvás, de az alvás teljes folyamata során csak bizonyos szakaszokban álmodunk. Senki sem tudja miért, egy biztos: létfontosságú nemcsak az alvás, de az álom is az emberi psziché integritása szempontjából. Számomra az álom mindig meglepő és érthetetlen, azért, mert azokban én is csak egy szereplő vagyok, nem én irányítom, és nem is én készítem az álmaimat. Megdöbbentő, amikor húsz-harminc szereplő tőlem függetlenül mozog, beszél az álmaimban, hol egymással, és én hallgatom őket, hol pedig velem állnak szóba, mindegyiknek saját arca, ruházata, viselkedés-, és beszédmódja van. Hogyan lehetséges, hogy a saját agyam képes ilyen bonyolult forgatókönyvek megírására, és képpel, színekkel, hanggal, tapintással és illatokkal teli megjelenítésére. És akkor ez számomra a valóság. Nagyon nehéz az álmokat nem úgy tekinteni, mint egy utazást egy valóban valahol létező világba, annyira bonyolultak és gyönyörűségesek ezek a világok, én hiszek abban, hogy ezek valóban léteznek.

Bessi képe a Pixabay -en.

2. meditáció

A meditáció szintén elkülönül a többi állapottól, ami a legkülönlegesebb ebben, hogy az ember megtapasztalhatja a saját tudatának létezését anélkül, hogy bármi más lenne a tudatában. Az agyam ilyenkor üres, nem jutnak el hozzám a külső ingerek, gondolataim sincsenek. Az egyetlen érzés, ami az agyamat kitölti, a saját tudatom létezésének érzése. Ennél jobban nem lehet kiüresíteni az elmét, mert az valószínűleg egyenlő lenne az öntudat elvesztésével. Számomra a meditáció volt az az eszköz, ami segített rájönnöm arra, hogy a „Gondolkodom, tehát vagyok” állításnál van egy, ami sokkal jobban leírja az igazságot, ez a mondat pedig így hangzik: „Vagyok”. Ez éppen a meditációban megtapasztalt valóság, amikor számomra gondolatok sincsenek, csak a létezés tudata. Szavak sincsenek, így még magamban sem mondhatom ki ezt a mondatot, mert azonnal megsemmisíteném a mély meditáció állapotát.

3. öntudatlanság

Ez az igazán különleges, egyedülálló tudatállapot, hiszen ilyenkor nem is vagyunk tudatunknál, ezért ezt furcsa is tudatállapotnak nevezni. Ha eltekintünk az ájulás, a műtétek során végzett altatás során bekövetkező öntudatlanságtól, akkor a mindenki számára mindennap bekövetkező öntudatlan állapot, az álom nélküli alvás állapota. Hogy ez miért annyira különleges? Azért, mert nagyon hasonlít a halálra, nem véletlen, hogy néha az alvást „kis halál”-nak is nevezik. Mivel nem álmodunk, nem vagyunk tudatunknál, az érzékszerveink működnek ugyan, de az agyunk nem juttatja el a beérkező ingereket a tudatunkhoz, hiszen az nem éber, hanem alszik, vagy, ha úgy tetszik, akkor halott. Az álom nélküli alvás egy dologban viszont rendkívüli módon különbözik a haláltól, ebből ugyanis van felébredés. Az ébredés után a tudatunk ott folytatja, ahol előző nap abbahagyta, vagy szerencsés esetben, akár az éjszakai álomra, vagy álmokra is visszaemlékezhetünk. Ha az álmunkkal ébredünk, azonnal rögzíteni kell az emlékezetünkben, különben örökre elvész. De most ismételjük meg a leglényegesebb tényt, azt, ami ennek az írásnak a legfontosabb mondata: a halál és az álom nélküli alvás ugyanaz abban az értelemben, hogy a tudatunk kikapcsolt állapotban van. És mivel a tudat meghatározó tulajdonsága, az hogy tudatában van önmagának, az igazság az, hogy a tudat nem létezik sem a halál pillanata után, sem pedig az álom nélküli alvás közben. Mivel azonban az alvásból van visszatérés, két lehetőséget tudok csak elképzelni: vagy a tudat minden ébredéskor újra megszületik, vagy a tudat, vagy nevezzük inkább léleknek, én-nek, valójában több részből áll: van egy tudatos és egy nem tudatos része. Az alváskor csak a tudat szűnik meg, a nem tudatos rész megmarad, és ez ébreszti újra és újra öntudatra az embert az ébredéskor. Ez a lehetőség viszont utat nyit egy új elképzelés előtt: a halál is csak a tudatos rész kikapcsolása, a lélek tudattalan része valójában fennmaradhat. A feltámadás ebben az esetben a tudattalan lélek által elvégzett visszakapcsolása az öntudatnak, és ha ehhez társul még egy új test is, akkor teljes lehet a feltámadás. Mindenesetre egyszerre hátborzongató és megnyugtató, majdhogynem kellemes a gondolat, hogy a halál nem is olyan rémisztő, hiszen minden éjszaka többször is megtörténik velünk. Ez a lehetőség annyira érdekes, hogy erre még szeretnék egy külön írásban visszatérni.

4. megvilágosodás, elhívás

Ezek olyan állapotok, amikor az ember közvetlenül érzékeli a másik világot, kapcsolatba lép hírhozókkal, angyalokkal, tanítókkal, akiktől feladatokat kap, amiket aztán később, itt a földön végrehajt. Jeanne D’Arc is ilyen elhívást kapott, majd a feladata teljesítése után mártírhalált halt. Szentek, próféták, mártírok hosszú sorát említhetnénk akár a Bibliából, akár a történelemkönyvek lapjairól, akik mind átélték az elhívás, a megvilágosodás állapotát. Éppen most, a napokban olvasom Emmerich Anna Katalin egészen részletes látomásait Jézus szenvedéseiről. De még mártírnak sem kell lenni ehhez, bárki átélheti a megvilágosodás kegyelmét, akár ima közben, akár hétköznapi cselekedetei során. Én tökéletes pillanatnak nevezem azt az állapotot, ami bármikor előfordulhat, amit előidézni nem lehet, csak megkapni, és amikor az ember hirtelen eggyé válik az Univerzum egészével. Ez néha csak egy pillanat, néha tovább tart, de mindenképpen meghatározó az ember életében, aki ezt akárcsak egyszer is átélte. Én azt hiszem, a hívővé válás egyik útja az ilyen élmény megtapasztalása.

5. pszichotikus szerek által okozott megváltozott állapotok

Ezekről nem tudok semmi közelebbit írni, csak könyvekből tájékozódtam én is ezekről a szerekről. Ami nagyon meglepett az az, hogy a DMT, ami a szerotoninnal szinte teljesen megegyező anyag, képes vallásos élményeket is kiváltani. Én úgy gondolom, már ez önmagában alaposabb vizsgálódást igényelne, hiszen egy oxigén-atomnyi különbség attól az anyagtól, ami egy normális ingerület-átvivő az agyban (a szerotonin), és mégis képes különleges tapasztalatokat adni az ember számára (a dopamin), az nem magyarázható meg pusztán kémiai és neurológiai alapon. Inkább arról lehet szó, hogy ez az anyag, más tudatmódosító anyagokhoz hasonlóan valójában nem a tudatot módosítja, így az elnevezése is hibás, hanem kinyit egy kaput, egy olyan kaput, ami egy létező másik világra nyílik (ebben az értelemben használhatja Huxley is az “érzékelés kapui” kifejezést). Ebben nagyon hasonlít az álomra, amikor szintén más, különös világokkal kerülünk kapcsolatba. A sámánok, az indián gyógyítók is használják ezeket az anyagokat a földi világon túli világokkal történő kommunikációra. Ezen „utazások” során képesek olyan tudás megszerzésére, amit aztán gyógyításra és tanításra használnak.

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Mit mondhatunk végül?

Az én végső következtetésem az, hogy az egyetlen kérdésre nem adhatunk még csak közelítően kielégítő választ sem. A logika egy irracionális félelemmel szemben erőtlen, és csak ebben a világban működik, abban az ismeretlen másikban nem. A közvetlen tapasztalatszerzés sem működik, az egyetlen nagyjából megbízható módszer lenne, ha visszajöhetnék a halálból, és emlékeznék arra, milyen volt az a másik világ. De ha nincs másik világ, akkor még emlékeznem sem lenne mire. Talán így a legjobb, talán éppen azért ilyen a világ, mert a tudatunk nem tudná elviselni a biztos választ az egyetlen kérdésre. Ha kiderülne, hogy teljesen eltűnik minden, ami egykor mi voltunk, és az életünk gyakorlatilag teljesen értelmetlen, annak beláthatatlan következményei lennének, elképzelhető, hogy ez a tudatos lények teljes kihalását okozná. De az sem lenne jobb, ha kiderülne, hogy van mennyország és van pokol is, az ateisták számára ezzel már ez a földi világ is maga lenne az örök szenvedés. Míg ha az derülne ki, hogy odaát megszűnik a szabad akaratunk, és többé már nem változtathatunk a sorsunkon, és még a szabad akarat illúziója sem lenne a miénk, az is elképzelhetetlenül szörnyű hellyé tenné már ezt a világot is. Olyan káros lenne a túlvilági sorsunk ismerete, mint a jövőbelátás, a jóslás. Aki kíváncsi a saját jövőjére, az önsorsrontó. Egy rossz jövő, egy közeli betegség, halál jóslata olyan mértékben tönkreteszi az addig még hátralévő életet, hogy akinek van egy csöppnyi józan esze, az nem kutatja a saját jövőjét. Az emberi psziché akkor érzi magát a legjobban, akkor a legegészségesebb, ha megelégszik a múltjával és a jelenével, és megpróbálja a jövőjét maga alakítani. Ami pedig a jövőjében nem befolyásolható, azt elfogadja akkor, amikor az eljön, és nem akarja tudni előre. Hogy a halál utáni állapotunkról nem tudhatunk biztosat, az talán éppen a saját tudatunk, pszichénk szempontjából a legjobb, így tudunk egészséges, boldog, harmonikus életet élni. Még az is lehet, hogy az egyetlen kérdésre a válasz ott rejlik valahol mélyen bennünk, de a Teremtő lepecsételte azt egy feltörhetetlen pecséttel, hogy az igazság megismerésével ne tudjuk tönkretenni a saját életünket. Ahogy senki sem láthatja Istent szemtől szemben, mert nem tudná elviselni a tudata, és azonnal szörnyű halált halna, éppolyan felkészületlen és védtelen a pszichénk a halál utáni léttel, állapottal kapcsolatos igazsággal szemben. Talán éppen a bizonytalanság a legjobb, amivel a Teremtő elláthat bennünket, és akkor tesszük a legjobbat, ha elfogadjuk ezt a bizonytalanságot. Gondolkodni persze lehet továbbra is, de én azt hiszem születésünktől fogva védettek vagyunk az igazsággal szemben, ezért nem is tudhatjuk meg sohasem. Csak a halálunk pillanatában, vagy még akkor sem. És ez a legtöbb, amire vágyhatunk.

Nyíregyháza, 2019. szeptember 24. – 2020. február 29.