Címkearchívumok: írás

Plágium

Abban az évben az ősz a szokottnál is korábban köszöntött be. Hűvös ködszínű köpenyét elterítette a világon, elmúlás szagát költöztette a nyár friss illatai helyére. A nap még magasan állt az égbolton, de a sugarai megtörtek és felszívódtak a párás, hideg őszi levegőben.

Az úton senki sem járt. A mély csöndet csak a levelek halk zizegése zavarta meg, csak lépteim nesze hallatszott a finom homokban. Mögöttem lassan eltűnt a fák árnyékában a kollégium tömbje, nem látszott már a szobám ablaka sem. Megfakultak a mögöttem hagyott fárasztó hét emlékei, és nem bántam már azt sem, hogy a helyükre az elmúlt nyár kusza képei tolakodtak.

A nap fénye áttetszett a fák lombjain, színes foltokat vetített a vastagodó avarra, amelyek mintha eddigi életem képeit elevenítenék meg, némelyikük különösen élesen és kiemelve látszott, határozottan elkülönülve a többitől. Furcsa borzongással először érintett meg igazán az egyedüllét érzete. Kiürült a világ körülöttem, megszűnt minden mozgás és zaj, nem hallatszott a villamos kerekeinek csikorgása, abbamaradt az egyetem előtti szökőkút csobogása is, és nem hallottam a város mormogó imáját sem. Csak a gondolataim maradtak velem, és azok a képek, amelyek színpompás játékát már nem zavarhatta semmi sem.

Amikor az út végén, a fák között előtűnt az aszfaltút szürke csíkja, amely a főút felé vezetett, akaratlanul is lassítottam a lépteimet. Mintha késleltetni szeretném, hogy újra a megszokott világba csöppenjek, és jobban szemügyre szeretném venni mindazt, amit egyedüllétem hívott elő a ködből és a párából.

Ahogy egyre lassabban lépegettem, a fejem egyre tisztább és a gondolataim egyre egyszerűbbek lettek. Mintha egészen nyilvánvaló módon látnám eddigi életem forrását, és semmi kétségem sem lenne afelől, hogy ki vagyok.

Érzékeim megnyíltak, mintha az idő egyetlen pillanatba sűrűsödött volna, mintha a tér is egyetlen pontba zsugorodott volna, egyszerre voltam mindenütt és mindenkor, hogy aztán néhány pillanat múlva minden újra elfoglalja a régi megszokott helyét.

Megnyugodva indultam tovább, amikor egyszerre belém hasított, hogy mégsem állt helyre az eredeti rend a tér és idő tengerében. Valami megzavarta az évmilliárdok óta fennálló harmóniát, és ez a valami most is itt van a közelemben. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, már a lépteimet is meggyorsítottam, és lassan kiértem a temető előtti főtérre.

Itt már többen jártak, néha egy-egy autó is érkezett, vagy indult tovább, előbbi félelmem csillapodni látszott, de csak néhány pillanatig. Hirtelen világosan láttam magam előtt egy kamion műszerfalát, és a szélvédőn át a kanyargó utat. A számban egy futva elfogyasztott reggeli és egy keserű kávé íze tolult egy ismeretlen asszony csókja helyére. Az érzés hihetetlen elevensége és plasztikussága elektromos sokk erősségével sújtott végig idegrendszeremen. Magam előtt láttam az előző este minden mozzanatát, a váratlan ismerkedést, a tétova felajánlkozást és a hosszú éjszaka minden örömét. Aztán reggel a kapkodó sietséget és a kamion suhanását a végtelen aszfalton.

És láttam a sokasodó, géppel írt sorokat egy fehér papírlapon.

Mert írónak készültem, gyermekkorom óta faltam a könyveket, mindent elolvastam, amit a termékeny emberi fantázia távoli világok bolygóiból, élőlényeiből, történéseiből összegyúrt. És amikor először ültem az írógép elé, és először bontottam ki az elmém mélyében gyökerező halvány képeket egy történet nyomtatott soraivá, akkor úgy éreztem, ez az amit mindig is csinálnom kell.

Elővenni egy darab papírt üresen, és a szavakat mondatokká fűzve megtölteni azt egy olyan világ történéseivel, amely világ kevéssel azelőtt még nem létezett. Néhány oldalon megalkotni egy történetet, legyőzve a szavak egymást eltávolítani igyekvő taszító erejét, próbálgatva őket, melyik viseli el leginkább a másikat, és ha már egymás mellé kerültek, rácsodálkozni a hirtelen megszülető harmóniára. Megalkotni egy történetet, amely a maga egyedi módján zárt, befejezett. Amiben benne van minden a teremtéstől a halálig, a születéstől az elmúlásig. A semmiből kerül elő, kibomlik, színes, érzékletes, pompás világgá alakul, majd néhány oldal múltán egyszerre vész el újra a semmiben.

Az első próbálkozásaim mind sikertelenek maradtak. Néhány bátorító, szűkszavú levél a kiadóktól, és semmi több. Ennek ellenére mindig születtek új és új ötleteim, hol váratlanul, minden előjel nélkül, hol hosszú küzdelem után. Mindig a sajátjaimnak éreztem ezeket az írásokat, mégis sokszor ért az a vád, hogy ezek csupán ügyes utánérzések, másolatok.

És most itt volt egy eleven történet, ami csak az enyém volt, ami nem lehetett senki másé, hiszen velem történt, és aminek egyetlen szemlélője, egyetlen szemtanúja voltam. Történet egy kamionról, egy íróról, arról, hogy a világ milyen.

A kamion suhant tovább, a vezető bekapcsolta a rádiót, egészen közelről hallottam, hogy valaki az időjárás jelentést olvassa.

Egy történet főhőse lettem, amit én írtam és játszottam is egyben, és amely ott bomlott ki előttem az őszi ködből.

Eközben kiértem a főútra, megálltam a szokott helyemen a város végét jelző tábla mellett, remélve, hogy sikerül egy autót fognom, ami hazavihet. Álmatagon lengettem a kezemet, tudatom nagyobbik részével az új, még megírandó történetre gondoltam. Kíváncsi érdeklődéssel rakosgattam egymás mellé a szavakat, és egyre feszültebb figyelemmel tapasztaltam, hogy egyáltalán nem megerőltető ezeken gondolkodnom, és hogy a mondataim szinte maguktól állnak össze értelmes egésszé. Mintha már készen lett volna bennem az egész történet, mintha csak arra várt volna, hogy egy váratlan élmény előhívja szunnyadó álmából, felébressze és általam kapjon végleges, szilárd, leírható formát. Szerettem volna már otthon lenni, és papírra vetni a bensőmben születő szavakat, mielőtt még fakó emlékképekké torzítaná őket a gondolatokat sem kímélő elmúlás, mielőtt szürkévé koptatná őket a feledés.

A kamion eközben egy nagyváros határához ért. Különös módon ismerősnek tűntek az út mentén sorakozó fák, és ismerősek voltak a távolban a párából előbukkanó lakótelep házai is.

Aztán megértettem miért. A kamion ugyanolyan feliratú helységnév tábla mellett suhant el, mint amilyen mellett én álltam.

Csak néhány kilométerre lehetett tőlem, a város másik végén. A sorsunk megmagyarázhatatlan módon összekapcsolódott, jövőnk szálai múltunk fonalaiból fonódtak eggyé, többé külön nem választható módon.

Észre sem vettem, hogy közben fékezett és megállt mellettem egy autó. Csak akkor kaptam föl a fejem, amikor az első ajtó szélesre tárult. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, hiszen rövidesen otthon lehetek, és messze kerül tőlem ez a zavaros látomás. Mégis, tudatom legmélyén ott ragadt a kétely, vajon tényleg ott van az a kamion a város túloldalán? Az a másik, ott a vezető ülésben ugyanazt érzi, amit én? Meddig tarthat ez a párhuzamos jelen, és miért érzem hogy a jövőm tükre üresen bámul vissza rám?

Hátradőltem az ülésen és az ablakon kifelé bámulva néhány ügyes válasszal elejét vettem annak, hogy beszélgetnem kelljen.

Újra elővettem a novellát, és lassan mondani kezdtem magamban a mondatait, valahonnan a közepe tájáról.

“Milyen szövevényesek és kiszámíthatatlanok az idő útjai. Összebogozódnak, majd újra kisimulnak a vonalai, érkezve a múlt sejtelmes, sötét mélyéről, felbukkanva a történések és változások izzó kohójából, folyékonyan, ragyogóan, hogy megszilárdulva, formát öltve alkossák a jelen irányító ösvényeit, és eltűnjenek a jövő homályos hegyei között.

Számtalan ‘ha’ és megszámlálhatatlan ‘akkor’, milliónyi ‘talán’ dolgozott azon, hogy a lehetőségek tárházából előkerülhessen ez a bágyadt őszi délután, a kavargó köd, az egyre közeledő kamion, az egész misztikus történet.”

Már félúton lehettünk, amikor megálltunk egy kisvendéglőnél. Semmi kedvem nem volt hosszan időzni ott, siettem volna hazafelé, így elköszöntem útitársamtól, és tovább indultam az út mentén.

Egyre közelebbről éreztem a hatalmas jármű létezését. Már a hangját is hallani véltem. A különös, ismeretlen erőkkel szembeni félelmemet csak az tompította, hogy bensőmben teljes szépségében, tökéletességében kibomlani látszott az egész történet. A történet, ami csak az enyém, amit senki el nem vitathat tőlem, amit leírnom olyan könnyű lesz, ahogy lélegzetet veszek. Mert bennem van minden sora, minden szófordulata, bennem van minden szín és minden hang, minden történés és minden gondolat.

Megkönnyebbülést éreztem és nyugalmat, és suttogni kezdtem a történet újra előtoluló mondatait.

“A kamion egyre gyorsabban közeledett a kanyarhoz. A sűrűsödő köd és az út menti apró bokrok lehetetlenné tették, hogy a bent ülő észrevegye a gondolataiba mélyedve ballagó szürke alakot.

Az út üres volt, közel és távol egyetlen más jármű sem látszott. Nyugodtan taposott rá a gázra, és élvezte ahogy az autó megremegve engedelmeskedik az akaratának és egyre gyorsabban suhan a kanyar felé.

A jármű hirtelen megcsúszott a szokottnál is nedvesebb útfelületen, és egyenesen az út mentén lépkedő autóstopposba hajtott.”

Éreztem a súlyos ütést, a csont átható reccsenését, ahogy az erek felszakadtak, és előbuggyant a mélyvörös vér.

A novella utolsó sorai belenyugvó mosolyt csaltak a vértől és piszoktól fekete arcomra.

“Hát ez sem volt az enyém. Plágium volt ez is, akár az összes többi, és kiadatlan marad az idők végezetéig. Mégsem bánom. A leghatalmasabb alkotót próbáltam másolni, és talán egy pillanatra, egy villanásnyira megéreztem valamit a művészetéből. Talán nekem is adta tökéletességének egy darabját, és tudom, hogy a titkot, amibe sikerült bepillantanom, már nem veszi vissza tőlem soha többé.”

Mielőtt az autóba tették volna a letakart, összetört testet, a mentőorvos még egyszer felhajtotta a takarót a fiú arcáról.

Nézte a kisimult, nyugodt vonásokat, a mosolyt, amihez hasonlót halott arcon még sohasem látott.

Nyíregyháza, 1979. október – 1987. március 14. – 1989. április 3

Meditációs versek az év minden napjára

Kiadót keresek a teljes kötet (366 vers) kiadására.
Szűcs János : szucsjan@gmail.com, +36 30 753 9209
Copyright (c) Szűcs János 2021-2022.
Elton Sipp fotója a Pexels oldaláról

3.

Odakint az eső esik.
Törődik-e a csepp azzal,
Hogy bentről csendben figyelik?

8.

Kérj és adatik,
Mert odafönt az égben
Az igazi kegyelem lakik.

14.

Párizsban jártam az éjjel.
Az ősz éppen megérkezett,
Szent Mihály útján
Egy költő lépkedett.

29.

A Nap kel és nyugszik.
A rejtély örök.
Hogy ki vagyok valóban,
Parázs írás
Odakint a fagyott hóban.

33.

Semmi és minden,
Fehér és fekete.
Jin és Jang,
Bohóc és remete.

Fény és árnyék,
Mindenből kettő.
Az egyik életet hoz
A másik az elveszejtő.

36.

Sem kavics, sem hegy.
Csak tágra nyílt szemek.
Sem Dávid, sem Góliát,
A világ határán ülök,
És csendben figyelek.

A harmadik vagyok.
Öntörvényű szobor,
Melyet elfelejtett
Kimetszeni egy kéz
A kőből valamikor.

37.

A minden, a minden oly csendes odakint.
A lusta idő is megpihen immár.
Zsákba dobálva a nappalok terhe,
Az álmok kincstárán megnyílik a zár.

39.

Időm múlik, napjaim egyre fogynak,
Ábrándos álmaim lassan megfakulnak.
Hűvös köpenyét teríti rám a szél,
Érzem, mindenütt megtalál a közelítő tél.

40.

Azt hittem örökké élek,
Testem soha nem öregszik.
Most már csak azt kérem,
Maradhassak még, ha neked úgy tetszik.

41.

Kisüt a nap,
Eláll a szél.
Fekete föld alatt
Alszik a tél.

42.

A világ fordul biztos tengelyén,
Az én részem csak az ámulat.
Hinni a hit megtartó erejét,
És titkon, titkon várni a csodát.

46.

Keresem a szándékot, mely életre hívott,
A tökéletes semmiből ráncigált elő.
Majd rám adta e romlandó testet,
És tudatom börtönbe zárta az agyvelő.

50.

Verset írok, emlékeim raktárából
Szavakat válogatok
És ha némelyikük értelmet kap
Azt képzelem, hogy igazi költő vagyok.

52.

A csillagok fia vagyok,
Testemben őrzöm a törvényeket.
Ha alszom, csillagpor száll rám,
Reggel angyalok ébresztenek.

54.

Ember vagyok, Istennek képzelem magam.
Isten vagyok, és ember ruhában játszom.
Magam vagyok a tudatra kelt létben,
Életem millió öntudatlan álom.

59.

Ide tartozom, bár a távoli ősi világ
Kitéphetetlen gyökerei minden nap fájnak.
Lelkem mindig sóvárogni fog valami után,
Mely nem része e világnak.

Ha a csillagokra nézek, égi otthonom látom,
De lábam a föld porában tapos,
Hátam egy sziklának vetem, gondolataim messze járnak.
Nem vagyok más, mint itt ragadt hírnöke
Egy örökkévaló végtelen valóságnak.

61.

Ha eljön a karácsony, és eljön minden évben,
Gyertyafényben, hóesésben,
Velem van égi fényben, újra együtt vagyunk, ő és én,
A kisded Jézus, az a régi ház, az a csoda, a várakozás, fejünk
Felett a csillagok, a Betlehemi Csillag teljes fényében ragyog,
És mi lehetne szebb ajándék, emlékeim hozzák vissza
Tündöklő, hószárnyú angyalok.

64.

Találd meg az utad!
Majd válassz egy másikat,
Mert az is a tiéd.

66.

Szeretnénk Mindenhatóvá válni,
Azt hisszük mi vagyunk a minden,
Aztán rádöbbenünk,
Csodatévő erőnk csak annyi,
Járni tudunk a megfagyott vízen.

68.

Megtanultam, milyen a végtelen,
Milyen hatalmasnak lenni.
Most jön a neheze,
Megtanulni milyen a semmi.

78.

Itthon vagyok, a finom ebéd
Hűl az asztalon.
A szőnyegen láthatatlan
Gyermekkori lábnyomom.

105.

Meditálok a délutáni csendben.
Eltűnnek a hangok, a zajok,
És nincsenek már gondolatok sem.
A félelem is eltűnt teljesen,
Egy valaki van csak itt, az az ismeretlen,
Aki velem van, amióta megszülettem.

115.

Ha egy kisgyermek egy angyallal beszélget,
Csak figyelj, ne szakítsd félbe őket!
Számukra igazi valóság az, amiről ha akarod,
Te is találhatsz magadban eltűntnek hitt emléket.

119.

A város ugyanúgy lélegzik,
Akárcsak te vagy én.
Éjszaka ő is alszik.
Talán álmai is vannak,
Rémálmok bombázókról,
Amik egykor repültek az egén.
Ilyenkor sajognak a sebei,
És én nem tudok neki segíteni.

120.

Egyik vers a másik után,
Hamar eltelik így a délután.
Helyreáll a világ rendje.

130.

Odakint szürke minden,
Ködben lebegő álomvilág.
Rejtőznek a gondolatok is.
Jólesik lassan meginni
Egy forró teát.

140.

Nyíregyháza. Itt születtem,
Ez az én városom.
Itt kaptam az életet,
Itt tettem meg az első lépéseket.
Itt jártam iskolába,
Itt lettem felnőtt,
Ha nyugdíjas leszek,
Itt becsülöm meg majd az éveket.
És ha egyszer majd én is elmegyek,
Eggyé válok akkor majd veletek,
Sóstó és Érpatak, én leszek majd
Az erdőben minden fa, én nézek
Majd vissza az őzek szeméből,
Én jövök elő vadméhek rejtekéből,
Én leszek templomok előtt a kereszt.
Nyíregyháza, itt maradok örökre veled,
Ölelésed már soha el nem ereszt.

141.

Ezt a nevet kaptam a keresztségben: János.
Nem vagyok apostol sem próféta,
Nekem nem otthonom a puszta.
Nem eszem sáskát, sem vadmézet,
Nem járom mezítláb a vidéket.
Nem keresztelek, a Jordán oly messze van,
De bármikor, ha hív és prófétának elfogad,
Kiáltó szó leszek és készítem Neki az utat.

142.

A Nap még magasan áll a tó fölött,
A vízen vadkacsák úsznak.
Nézem a csendet,
Lassan kúszik az idő.

150.

Mi a jó vers titka?
Különös rímek, lüktető ritmika?
Kell valamilyen mondanivaló,
És jó, ha a végére jut egy csattanó,
Meglepetés a fülnek és a szívnek.
De nem, ezek mit sem érnek,
Ha verset írsz, mindegyikükért
Adnod kell magadból egy darabot!
Ha elpusztulsz minden sorért,
Ha te magad vagy az égő áldozat,
Akkor a versed jó, és örökké fennmarad.

159.

Ha válaszúthoz érkezel,
Mindegy merre indulsz el.
Mindegy merre visz az utad,
Egyszer úgyis ott lesz előtted megint
A megoldatlan feladat.

169.

Ádám örököse vagyok,
Az ő bűne az én részem is.
A gyümölcs íze a számban,
Száműzött vagyok e pusztában.

192.

Aki mindenben tökéletes,
Az tudja a legjobban,
Hogy az igazi hiba,
A legnagyobb,
Még ott vár valahol a távolban.

206.

Meditálok, most egy őz szemével
Látom a világot.
Előttem valaki áll,
Megsimogatja a fejem,
Furcsán ismerősnek tűnik nekem.

207.

A világ csupa szépség,
Hegyek, erdők, sivatagok.
Elmennék, csavarognék egy nagyot,
Ha nem lennék az, aki éppen vagyok.

217.

Lila virágok egy hófehér réten,
Képtelen világ egy festett képen.
Ez vagyok, égből hullott vándor,
Ide jöttem, hogy miért,
Arra már nem emlékszem.

219.

Éjszaka van, minden csendes,
A sakktáblát az asztalon hagyták.
A világos és a sötét király
Mozdulatlanul vívja
Élet-halál harcát.

221.

Minden rossz ott kezdődött
Abban a gyönyörű kertben.
Csak egy angyal kellett volna,
Hogy Ádám kezéből időben
A tiltott gyümölcsöt kivegye.

226.

Nagymamámnál aludtam,
Puha párnám volt, pihekönnyű
Dunna volt a takaró.
És ha ébredtem reggel
Gyönyörű álmomból,
Várt rám a kalács,
És a forró kakaó.

236.

Futnak a sínek keresztül a Balkánon.
Körben a hegyek, odakint vastag a hó.
Ma este már veled leszek, ott vársz
Majd rám, ahol egy nap majd visszafelé
Indul a vonat. Futnak a sínek
Keresztül a Balkánon, odakint minden zöld,
Gyönyörű szemed már soha többé nem látom.

237.

Csoda történt, hogy találkoztunk,
Nem beszéltük egymás nyelvét,
De úgy értettük egymást, ahogy
Azóta sem értett meg senki más.
És most mégis egyedül vagyok.

240.

Rímek, ha találkoznak
A versemben, üdvözlik egymást:
“Régen láttalak, talán Adynál,
Vagy Kosztolányinál voltunk
Együtt már. De hogy kerültünk
Ebbe a versbe, ami valljuk be,
Nem a mi világunk”
“Nekem tetszik.” – mondja a másik,
“Legalább újra egymásra találtunk.”

241.

Vörös és fekete,
Tudás és kelepce.
Soha ne nyiss ki olyan kaput,
Amit utána bezárni már
Senki sem tud.

243.

Pici ember születik,
Valaki pedig elmegy.
Egy pillanatra talán
Egymást megérinthetik.

250.

Még forró a levegő
És mozdulatlan.
A Nap még magasan jár,
De rögtön ráismersz,
Amikor az Ősz betoppan.

271.

Ne akarj tökéletes lenni,
Mert a világ sem az.
Fogadj el mindent, úgy ahogy van
És ha elhagytál minden vágyat,
Minden kételyt és kétséget,
A tökéletesség maga fog eljönni érted.

276.

Ha hiányolod a jót a világban,
És annyiszor elfog a kétség,
Nézd, mennyi szépség van egy virágban,
És egy gyermek szemében mennyi reménység.

278.

Szeretem ezeket a pillanatokat,
Amikor a semmiből egy mondat kiszakad,
És a helyét megtalálja.

287.

Az asszony tapos a kígyó fejére,
A földre folyik a Kísértő vére.
De Ábel halott már, Ádám bűne rajtunk
És Káin bélyege csúfítja az arcunk.

302.

A Telihold átvilágít a felhőkön,
Sem a Hold, sem a felhők
Nem tudják, hogy Te nézed.
Mégis Neked festik fénysugárral
És párával e gyönyörű képet.

318.

Ismerd meg önmagad!
Lehetetlen feladat.
Ha mégis sikerülne,
Többé már nem lennél szabad.

305.

A tükör igazi valóságát
Soha nem láthatod.
Mert ha belenézel,
Nem a tükör néz vissza rád,
Hanem a saját arcod.

325.

Hány pillanata volt
A nem-létezésnek
A világ születése előtt?
Ha erre tudod a választ
Bölcsebb vagy mindenkinél.

330.

Gondolataim, akár
A nyári zápor.
Kitehetek akárhány edényt,
Mindet összegyűjteni
Akkor sem tudom.

332.

Vannak gondolatok,
Amiket nem szabad kimondani,
Még kigondolni sem.
Ha ilyenek közelébe kerülök,
Összegömbölyödök, és menekülök,
Még nyomot sem hagyok magam mögött.

338.

Csillaghajókat
Küldünk a messzi űrbe.
A távolság vonz,
És az emberi
Lélekhez senki nem küld
Apró csónakot.

356.

Ha látod az égbolt ezer színét,
Ha meglátod, hogy
A bárányfelhő mosolyog,
Ha meghallod a mennydörgésben
A verset, és a villámlásban
Is látsz értelmet, ha barátod
Az eső, és kedvesed a napsugár, 
Ha van füled a hallásra,
És szemed nyitva a látásra,
Szívednek sem lesz oka
Soha a szomorúságra.

Nyíregyháza, 2020.12.10 – 2022.5.10

Harmadnap

Harmadnapra a város elcsendesedett. Az idő két lépés között észrevétlen állapodott meg. Mozdulatlan, hideg érzés csapott végig a házakon. A teremtés rosszkedvű napja volt az a nap. Minden mi elrendeltetett, megtörtént. Minden mi írva volt, elkövetkezett. Minden mi homályos volt, alakot öltött, és minden mi kérdés volt, válaszát meglelte azon a napon.

A próféta eleven sebeit szemlélve ült a világ képmása előtt. Nem volt tiszta, és nem volt bizonyos. Nem volt hitszegő, és nem alkudott egykönnyen. Félt, mert egyedül maradt. Elkoptak mellőle mind az illúziók. Elfogytak előle mind a választható utak, elkerülte minden, ami evilági.

Már csak egyetlen jelet látott. Fényesen és ragyogva égett a jel a bőrére festve, átsütött a húsán, a fénylés láthatóvá tette összetört csontjait. A jel nem kopott el sohasem. Nem fogta sem víz, sem eső, sem tenger, nem fakította nap, nem halványította idő és feledés.

A jel csupán hitvány utánzata volt annak a valaminek, ami a próféta egész életében, hol nyilvánvalóan, hol mélyen lapulva, de ott volt benne, az agyában, a szívében, minden sejtjében és minden egyes molekulájában.

Mikhail Nilov fotója a Pexels oldaláról

A jel csupán kiválasztotta őt, csupán nem hagyta, hogy olyan legyen, mint a többiek. De ez a jel, nem a könnyű jelek közül való volt. Nem mutatott és nem informált. Nem kérdezett és nem válaszolt. Csak ott volt, kitörölhetetlenül és megtagadhatatlanul.

A próféta elvesztette mindenét, ami ezen a jelen kívül eddig neki jutott ebből a világból. És ő megértette, hogy soha nem is lesz más, ami igazán az övé lehet. Meg kell elégednie ezzel, nem várhat, nem kérhet, nem követelhet egyebet.

És minden mi ezen kívül van, érdektelen és megszerezhető.

Nyíregyháza, 1994. június 3. – 2018. július 20.