Címkearchívumok: fizikus

Miért jó pályaelhagyó fizikusnak lenni?

Természetesen, nem annyira jó. Ezzel kapcsolatos gondolataimról és érzéseimről, indokaimról és okaimról részletes beszámoló olvasható a “Miért nem lettem fizikus?” című írásomban. Egyetlen egy előnye viszont ténylegesen van ennek az állapotnak, és ez legjobban azzal a szóval jellemezhető, hogy “függetlenség”.

Minden tudomány megfogalmaz elméleteket, néha egy dologgal kapcsolatosan többet is, ezek persze bizonyos részleteket tekintve ellentmondhatnak egymásnak. Előbb-utóbb azonban, ahogy a kutatások és a kísérletek egyre több részletet fednek fel és egyre több kérdést tisztáznak, a konkurens elméletekből kiemelkedik egy, amelyik a legjobban megfelel a kísérleti eredményeknek, és amely a legtöbb tudós és filozófus rokonszenvét is elnyeri. Az ilyen elmélet bekerül a tankönyvekbe, az iskolák egyetemek tantervébe, és eljön az idő, amikor oly mértékben elfogadottá válik, hogy tudományos körökben nem illik az elmélettel kapcsolatosan semmilyen kétséget felvetni, vagy hangoztatni. Ekkor válik a tudományos elmélet dogmává, mondhatnánk, hogy a korábban rugalmas elmélet, amely még nem irtózott a megmérettetéstől, és termékeny viták talaján erősödött, megmerevedik, kemény páncélt ölt, és hívei nem ismernek semmilyen könyörületet, türelmet, vagy megértést, az elméletet bármilyen módon bírálókkal szemben.

Vajon miért van ez így? A válasz igen egyszerű, mint nagyon sok földi dolog mögött, e dogmává válás mögött is a pénz meghatározó szerepe áll. Hiszen egy elméletet iskolákban tanítanak, tanárok élnek ebből, tudósok tartanak konferenciákat, publikálnak a folyóiratokban, ebből ők is, és a folyóiratok is nagyon jól megélnek. Könyveket adnak ki, ami bevételt termel a kiadóknak és a szerzőknek egyaránt, ismeretterjesztő filmeket készítenek, méghozzá lehet, hogy nem is kis költségvetéssel, ezeknek a befektetéseknek is meg kell térülniük. Ha megnézzük pl. a Világegyetem című, több ismeretterjesztő tv csatornán is futó sorozatot, azt látjuk, hogy a fizika főcsapás irányáról beszél csak, igaz, azt rendkívül látványosan, érthetően, figyelemfelkeltően teszi. Egy szó sem esik a jelenleg elfogadott elméletek problémáiról, rivális elméletekről, vagy éppen rebellis elképzelésekről. Ősrobbanás, fekete lyukak, sötét energia és sötét anyag, görbült téridő, mind-mind a fizika ma dogmaként elfogadott elméleteinek megfelelően.

Aztán van emellett a tulajdonképpen tárgyilagosnak nevezhető vonal mellett egy bulvár vonal is, az efféle stílusban készült műsorokban és könyvekben kötelező kellék az időutazás, a féreglyuk, a görbült tér, a teleportálás, a 11 vagy éppen 21 dimenzió. Ennek a típusú “ismeretterjesztésnek” nyilván egy célja van, a pénzszerzés, minél több televíziós sorozat bemutatása, minél több könyv megjelentetése, minél nagyobb pénzügyi siker realizálása. Ezzel együtt nem elhanyagolható szempont az sem, ha az ilyen megjelenések során a fizikusok mintegy varázsló szerepkörben tűnhetnek fel, akiknek sem a tér sem az idő nem lehet akadály mágikus, emberiségmentő munkájuk során. Az ilyen filmeken nevelkedő nézők, akik között olyan politikusok is vannak, akik hatalmas pénzek elköltéséről döntenek, nyilván nem fognak megilletődni, ha ezek a varázsló fizikusok néhány milliárd eurót kérnek egy gyorsítóra. Főleg, ha ezt a mérhetetlen pénzt azért kérik, hogy megtaláljanak valamilyen “isteni” részecskét, vagy éppen az ősrobbanás korabeli állapotokat reprodukálják. Hát ki tudna ilyenkor olyasmire hivatkozni, hogy talán hasznosabb dolgokra is elkölthető lenne ez az összeg.

És ezzel el is érkeztünk mondanivalónk lényegéhez. Ha ugyanis én fizikusként írnám le ezeket a sorokat, valószínűleg holnap már nem lehetnék azon az egyetemen, ahol éppen oktatok, vagy nem folytathatnám a kutatómunkámat abban az intézetben, ahol éppen dolgozom. Pályaelhagyó fizikusként, viszont nyugodtan és viszonylag kockázatmentesen elmélkedhetek írásban és a nyilvánosság előtt is ezekről a dolgokról, és ez az, ami a független gondolkodás lényege. És ez valami olyasmi, ami a ma tudományából elképesztő módon hiányzik.

Meryl Katys fotója a Pexels oldaláról

Természetesen, azért logikus oka van mindennek, a dogmává válásnak és a dogma hűséges védelmezőinek viselkedése is érthető bizonyos szempontból. Hiszen ha valaki egy intézetet vezet, és egész életét feltette arra, hogy a Lorentz-kontrakció létezik, a doktori értekezését is ebből a témából írta, számos publikációja jelent már meg, esetleg könyveket írt, műsorokban szerepelt, és elismert helye van a tudományos hierarchiában, nyilván minden szempontból ellenérdekű fél egy olyan vitapartnerrel szemben, akinek esetleg erős kételyei vannak az említett elmélettel kapcsolatban. Nyilván nem fogja bátorítani ezt az individualista kételkedőt, munkahelyet sem valószínű, hogy ajánlani fog neki az intézetében, és ha az illető netalán cikket szeretne publikálni valamilyen folyóiratban, lehet, hogy még a befolyását is be fogja vetni annak érdekében, hogy megakadályozza a rivális gondolatok megjelenését. Hiszen túl sokat veszíthet, egész élete, egzisztenciája – amit évek hosszú sora alatt alapozott meg – válhat semmivé, ha esetleg mégis kiderül, hogy amiben eddig hitt, az mégsem megalapozott, mégsem igaz.

Ha valaki tehát bekerül a tudományos élet főáramlatába, onnantól kezdve abban érdekelt, hogy csak olyan tényeket vizsgáljon, csak olyan elméletekkel foglalkozzon, csak olyan kísérleteket végezzen, és csak olyan eredményeket tekintsen valósnak, amelyek megfelelnek a fősodor elvárásainak. Ez nyilván nemcsak a fizikára jellemző, a politika világa még sokkal inkább ilyen világ, és persze ilyen az orvostudomány is. Az hogy a fizikára ez jellemző, csak azért lepi meg az embert, mert úgy gondolná, a fizika mégis csak egy objektív tudomány, és ott nincs helye a nyáj szellemnek.

De térjünk csak vissza a Lorentz-kontrakcióhoz: nem kell csak egy gyors Google keresés az interneten ahhoz, hogy sejtésünkből, miszerint ennek semmilyen kísérleti bizonyítéka sem létezik, konkrét valós tény váljék, és ekkor bizony el kell gondolkodnunk azon, vajon miféle tudomány az, amely olyan kijelentéseket enged a tankönyvekbe kerülni, olyan állításokat képes igaznak elfogadni, amely állításoknak semmilyen kísérleti megerősítése nem létezik.

Még egyszer mondom, ha én most fizikusként dolgoznék, és nem számítás-technikusként, már vehetném is a kalapom, és erős a gyanúm, hogy a világon többet sehol nem tudnék fizikusként elhelyezkedni.

Pedig ez nagyon nagy baj. A fizika jelenleg szerintem sokkal nagyobb bajban van, mint a múlt század elején volt. Az 1800-as évek végén úgy tűnt, hogy a fizikával már nem is érdemes foglalkozni, már csak a tizedes-jegyek szaporítása lehet a feladat, semmi új nem várható. Akkor úgy gondolták, két nehéz dió van csak, de rövidesen az is feltörhető lesz: az elektromágneses hullámok terjedésével kapcsolatos problémák, és az ultraibolya-katasztrófa. Az egyikből lett a relativitás-elmélet, a másikból a kvantummechanika. Ez a két elmélet aztán a feje tetejére állította azt a fizikát, amit oly biztos talpakon állónak gondoltak akkoriban.

Ma mindkét elmélet elfogadott, mondhatnám, túl van a dogmává válás folyamatán is, igaz mindkét elmélet hemzseg a kétséges megállapításoktól, és olyan alapvető problémákra világítanak rá, amelyek sokkal, de sokkal mélyebb válságról tanúskodnak, mint ami valaha is sújtotta a fizikát.

És egy ilyen válságos helyzetben nem elegendő csak az eddig beváltnak hitt taktikákat használni. Ide már nem elég a megmerevedett dogmatikus alapokon álló fizika, nem elég a tévhitekhez, mítoszokhoz mereven ragaszkodó kutató-társadalom, több kell, friss, független, elfogulatlanul gondolkodó elmék sokaságának tisztán látó, intuitív és kitartó munkájára is szükség van. Ez a tudós réteg viszont a mai viszonyok között nem tud kialakulni.

Valami olyasmire lenne szükség, mint amilyen a középkori mecenatúra intézménye volt. Gazdag, tehetős emberek támogattak tudósokat, művészeket, akik így nem voltak kiszolgáltatva az anyagi kényszerek által az éppen uralkodó tudományos és művészeti irányzatoknak (persze azért a vallásos dogmatizmussal nekik is meg kellett küzdeniük), hanem szabadon és egyéb figyelembe veendő szempontok nélkül, csak a tudomány szempontjainak megfelelően hitelesen és őszintén dolgozhattak és alkothattak.

Olyan alapítványokra lenne szükség, ahol a kutatásokhoz szükséges pénz is rendelkezésre állna, viszont semmilyen egyéb elvárás nem lenne az ott dolgozó kutatókkal szemben, csakis az, hogy függetlenül, és ha lehet, eredményesen dolgozzanak.

És ha már a pénznél tartunk: megengedhetjük magunknak vajon, hogy euro milliárdokat költsünk egy hadron-ütköztető építésére, amikor olyan, néhány ezer dollárból elvégezhető kísérleteket sem végeztünk még el, mint a már sokat emlegetett Lorentz-kontrakció bizonyítása vagy cáfolata, az egyirányú fénysebesség mérés mozgó fényforrással és mozgó megfigyelővel, és még sorolhatnám a példákat. Az idő dilatációval kapcsolatban is elég vajon a 70-es években végzett Hafele-Keating kísérlet? Miért nem végzünk újabb, olyan kísérletet ezzel kapcsolatban, amely kevesebb kételyt ébresztene, és amely biztosabb alapokra helyezné a relativitás-elméletet. Miért nem végezzük el a Michelson-Morley kísérletet mondjuk vákuumban és nem levegőben? Talán nem mindegy, hogy a fény hogyan teszi meg az útját az interferométerben. És hogyan beszélhetünk egyáltalán a fény útjáról az interferométerben, amikor a kvantummechanika azt mondja nekünk, hogy a foton a hullámtér egészében jelen van. Talán nem ártana ezeket a kérdéseket tisztázni, mielőtt milliárdokat ölünk egy ilyen gyorsító építésébe (ami állítólag megtalálta a Higgs-bozont, viszont a szimpla sajtó-bejelentés óta gyanúsan nagy a csend e körül).

És bizony, ezért jó pályaelhagyó fizikusnak lenni, mert ilyesmiket írhatok. És persze mondhatják erre, hogy kívülállóként nyugodtan mondhatok ostobaságokat, és hogy irigylem azokat, akik benne vannak a fizika fősodrában, és olyan lapokban publikálhatnak, amikről én még csak nem is álmodhatok, ez természetes, ez az egészséges vita része.

Ma már szerencsére mindenki rendelkezésére áll az internet, párezer forintért domain nevet regisztráltathat bárki, és a tárhelyére töltheti fel az irományait, ezt vagy olvasni fogják, vagy nem, ebben igaz, sokszor a szerencse is dönt, hogy melyik írásra mikor talál rá a kereső kíváncsi Olvasó.

De ha valakiben kétségek merülnek fel a fizika bármely területének jelenkori állásával kapcsolatban, és megteheti, mert független, akkor annak bizony kötelező legalább ennyit megtennie, hogy megfogalmazza, és a net kegyeire bízza a gondolatait.

És hogy ezekből a gondolat magvakból melyik hullik érett földbe, és melyikből lesz tápláló termés, vagy gyönyörű virág, az többek között éppen annak a fizikának is lehet a következménye, amelynek titkaival foglalkozni olyan izgalmas, és amely megérdemli, hogy az életünkből időt áldozzunk rá.

Tudomásul kell vennünk azonban azt is, hogy mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, hiszen nem tudhatjuk, a fizikai törvényei olyanok-e, hogy a hozzánk hasonló értelmes lényeknek van esélye arra, hogy megértsék azokat, vagy a fizika olyan, hogy eleve kizárja bármiféle értelem számára a teljes megértést. Ezt bizony nem tudhatjuk, de gondolkodhatunk rajta.

Akár minden nap…

Nyíregyháza, 2012. október 10.

Miért nem lettem fizikus?

Bár nem fizikusként dolgozom, hanem számítástechnikával foglalkozom, amióta csak elvégeztem az egyetemet, mégis, ha most kellene választanom, hogy milyen szakra jelentkezzek, most is ugyanúgy fizikusnak mennék, mint akkoriban, amikor elvégeztem a középiskolát. A fizikát mindig is minden tudományok legalapvetőbbikének tartottam, és amióta először találkoztam az Idő című könyvben a relativitás-elmélet furcsa világával, és amióta elolvastam Tompkins úr kalandjait, azóta érdekelnek ezek a misztikus területek, a kvantumelmélet és a relativitás.

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy ha ennyire érdekel a fizika, akkor miért nem fizikusként dolgozom, de csak most értem el életemnek abba a szakaszába, hogy ezeket a gondolatokat írásban is rögzítsem, hogy a magam számára is összefoglaljam, amit ezzel kapcsolatban tudok.

Azért mentem fizikus szakra, mert azt hittem, minden kérdésemre választ kapok majd ott. Sok mindent megtudtam, megtanultam sok hasznos és még több teljesen haszontalan dolgot, és amikor öt év után végleg elhagytam az egyetemet, sokkal több kérdésem volt, mint annak előtte. Néhány korábbi kérdésemre ugyan kaptam választ, de sokkal-sokkal több aktuális kérdés vetődött fel bennem az egyetemi évek alatt, mint ahány kérdéssel odaérkeztem.

Hogy csalódott vagyok-e? Persze. Hogy megbántam-e, hogy ott tanultam? Dehogy! Már említettem, most is a fizikát választanám. Nem az egyetem, nem az oktatók, és nem is a fizika az oka annak, hogy a világ alapkérdéseit most sem értem.

Egy gyönyörű mesterséges villám

Azt viszont nem tagadhatom, hogy felfedeztem a fizika tudományának világában némi dogmatikus szemléletmódot, és ez nyilván az egyetemi oktatók munkáján is észrevehető volt. Hiányoltam a nyílt, őszinte szembenézést a problémákkal, nem egyszer éreztem úgy, hogy a fontos problémákat egyszerűen a szőnyeg alá söprik. Időm persze nem volt rá, hogy komolyabban elmélyedjek egy-egy számomra gyanús kérdés közelebbi vizsgálatában, hiszen így is örültem, hogy egyáltalán le tudtam vizsgázni a tudomány által elfogadott anyagból, sem tehetségem, sem energiám nem volt arra, hogy a saját elméleteimmel álljak elő egy-egy vizsgán vagy szigorlaton. És ezt nyilván nem is díjazták volna a vizsgáztatóim.

Így a legfontosabb szempont volt, hogy lediplomázzak, ez az elhelyezkedés záloga volt már akkoriban is. Nem tagadhatom, hogy a tanulás és a vizsgák nagyon sok energiát kivettek belőlem, az önbizalmam erősen megkopott, az egészségemmel sem volt minden rendben, így nem szívesen mentem volna más városba dolgozni, nagyon nagy szükségem volt az otthon nyugodt, szeretetteljes légkörére, így elhelyezkedésem során a legfontosabb szempont az volt, hogy a szülővárosomban vállaljak munkát. És mivel ott nem tudtam fizikusként elhelyezkedni, így lettem rendszerprogramozó egy TPA-1148 számítógép mellett.

Annak persze, hogy a számítástechnika mellett kötöttem ki, akkor már jó másfél éves előzménye volt. Amikor ugyanis a diplomamunkámhoz kellett témát keresnem, az elektronika tanárom ajánlott egy érdekes problémát: volt a fiókjában egy IM 6100-as processzor köré épített panel “számítógép”, amivel nem tudott mit kezdeni, és azt a feladatot kaptam tőle, hogy nézzem meg, mire lehetne használni ezt a kis masinát. Lehetne vajon vele mérési és vezérlési feladatokat megoldani, mondjuk egy neutrongenerátor mellett?

Érdekes feladat volt. Életemben akkor láttam először valami olyat, amit programozni lehetett. A mai világban persze nevetségesnek tűnhet egy eszköz, aminek még rendes háza sem volt, egyetlen nyomtatott áramköri lapon volt minden, egy led-sor volt a kijelzője, egy fólia-billentyűzet mátrix volt a beviteli eszköz, op-kódok voltak az egyes fóliákon és 0-tól 7-ig a számok, ezzel oktális számrendszerben lehetett a számértékeket bevinni. Mindössze 4K memóriája volt ennek a csöppségnek, de az is kimeríthetetlennek tűnt, elsősorban azért, mert a programokat kézzel kellett beírni, egyesével minden egyes gépi kódot és számot beütve kellett a memóriát végrehajtható kóddal és adatokkal megtölteni.

Hogyan is történt a programozás? Megrajzoltam a folyamatábrát, megírtam assemblyben a programot, majd az utasítások mellé odaírtam azok oktális kódjait. Megadtam az első címet, ahová kódot kellett tölteni, és egyesével, sorban beírtam a rekeszekbe a kódot és az adatokat. Utána az első címtől kezdve elindítottam a programot. Ha valami rosszul sült el, kezdhettem az egészet elölről.

Hogy mégis miért volt ez varázslatos? Hát azért mert működött. Csak kitaláltam valamit, programot írtam rá, beírtam a memóriába, és az a program azt csinálta, amire én utasítottam. Soha nem éreztem még annyira az alkotás örömét, mint akkoriban. És ez rendkívül addiktív valami. Ha az ember megérzi, milyen is valamit teremteni, a semmiből előhúzni valamit, ami addig nem létezett, nehezen válik meg ettől a hatalomtól. Amikor az UART-on keresztül – ami egy bővítőkártya volt, amit a panelen lévő egyik csatlakozósorba lehetett illeszteni – összekötöttem egy öreg géptávírót a számítógéppel, és először tudtam szöveget printelni, és betűket és számokat bevinni a géptávíró klaviatúrájával, akkor már tudtam, hogy egy életre elvarázsolt és magához kötött a számítástechnika. Aztán amikor megoldottam, hog a gépbe bevitt programokat lyukszalagra tudtam átvinni, és a géptávíró lyukszalag olvasójával a korábban szalagra lyukasztott programot be is tudtam olvastatni a gép memóriájába, akkor már tényleg mindenhatónak éreztem magam. Onnantól kezdve minden programom lyukszalagon, befőttesgumival összeszorítva, a fiókomban tárolhatóvá vált, nem kellett többé a programokat kézzel begépelnem. Akkor már tudtam, mi az a “backup”, a biztonsági mentés. Minden lyukszalagra írt programból ugyanis kénytelen voltam több példányt tárolni, mikor ugyanis a használt szalag elszakadt, vagy a szalagtovábbító lukak kinyúltak, csak másolatot készítettem a biztonsági mentésről, és nem veszett el a munkám. Ha mondjuk egy ötvensoros programkódot kézzel, utasításonként kell begépelni, az ember bizony hamar megtanulja értékelni a külső tárolás lehetőségének és a biztonsági mentéseknek a fontosságát.

De ami az egészben a lényeg, először csináltam olyasvalamit, amihez tehetséget éreztem, és amely a legközvetlenebb sikerélményeket hozta nekem, és a teremtés, az alkotás mágikus képességével ruházott fel.

Ott volt tehát a fizika, amiben a kísérleti fizikát leszámítva nem voltam igazán tehetséges, elsősorban amiatt, mert a matematikához nem volt akkora érzékem, mint kellett volna. És fizikát matematika nélkül művelni nem lehet. Hogy a matematikával hadilábon állok, az mindjárt a legelső vizsgámon, egy algebra vizsgán kiderült. Én meg voltam győződve róla, hogy jól sikerült a vizsgám, ennek ellenére csak közepes jegyet érdemeltem ki. Onnantól tudtam, hogy nem lesz soha belőlem jó elméleti fizikus. A méréseket és a kísérleteket viszont nagyon szerettem, ha fizikusként akartam volna elhelyezkedni, csak a kísérleti fizika jöhetett volna szóba. Bár azért be kell vallanom, sikerült olyan áramkört készítenem elektronika gyakorlaton, amiről az oktatóm sem tudta megállapítani, hogy miért nem működik.

Vizuálisan gondolkodó ember vagyok, talán ezért megy mind a mai napig nehezen a szimbólumokkal való manipulációra épülő matematika, ennek köszönhetően az elméleti fizika, és ezért szerettem a látványosabb, kézzelfoghatóbb, vizuálisan is megragadható kísérleteket. És persze ezért áll hozzám közel a számítástechnika, hiszen itt azonnali a visszacsatolás, azonnal látható, hogy igazam van-e vagy sem, ha a program jól működik, akkor jól dolgoztam. És egy program működésének eredménye legtöbbször azonnal megítélhető, ráadásul egy program általában vizuális visszajelzést ad a belső állapotairól, így ez is pont megfelel a vizuális típusú gondolkodásnak, ami éppen az erősségeim közé tartozik.

Minden amellett szólt tehát, hogy számítógépekkel kell foglalkoznom, ha olyan munkát akarok végezni, amiben örömöt lelek, és amiből még a megélhetésem is biztosítani tudom.

Hát ezért programozok nemcsak a munkahelyemen, de gyakorlatilag minden szabadidőmet a számítástechnikával történő ilyen-olyan foglalatoskodás teszi ki, ez néha kicsit már kényszeresnek is tűnhet, de az alkotás és teremtés örömét mind a mai napig megtalálom ebben a szakmában. Talán csak a zenélés és az írás hasonlítható a programozáshoz, hiszen mindhárom aktív alkotó tevékenység, korábban nem létező entitásokat hozva létre a nemlétből.

Viszont nem tagadom, ha néha-néha visszamegyek az egyetemre, és megérzem a tudomány szellemét a falak között, a szívem bizony belesajdul a gondolatba, hogy azt a vágyamat, hogy fizikus legyek, végül is nem valósítottam meg. De nemcsak a számítástechnika varázslatos világa volt az, ami miatt végül is nem lettem fizikus. Egyrészt Magyarországon akkoriban “valódi” fizikusként tényleg nehéz volt elhelyezkedni, az egyetemek és a kutatóintézetek csak a valóban kiemelkedő tehetségek számára voltak elérhetők. Másrészt az egyetemen rengeteg olyan élményem volt, ami kétségeket ébresztett bennem afelől, hogy vajon azok, akik fizikával foglalkoznak, jól csinálják-e ezt a tudományt, és nem ment-e el a fizika a kóklerség és a szemfényvesztés irányába. Ez az érzés mind a mai napig bennem van, sőt azóta csak egyre erősödött. Úgy érzem ezekből a kétségekből táplálkozva itt az ideje, hogy néhány dolognak utánajárjak, ezzel talán enyhítve valamelyest a bennem lévő hiányérzetet és talán azt is bizonyítani tudom majd elsősorban magamnak, hogy úgy is lehetek fizikus, hogy nem fizikusként dolgozom, és nem ebből élek. A függetlenségem ezen a területen talán még előny is lehet ebben az esetben.

Mi az, ami a mai napig zavar a fizikában? Az első, amivel a leggyakrabban szembesültem, az a kerekítések, elhanyagolások ügye. Amikor egy bonyolult egyenletet oldottunk meg, rendszeresen úgy tettünk, hogy az egyenletek magasabb rendű tagjait (persze a negatív kitevőjűeket) elhagytuk a levezetés során. Volt hogy már a másodrendű tagokat is elhagytuk, de volt, hogy csak ennél magasabb rendű tagok maradtak el. Persze ennek van logikus magyarázata, ezek a tagok ugyanis olyan kis mennyiségekkel járulnak hozzá az eredményhez, hogy tényleg azt hihetjük, nem sokat zavarnak a végső eredmény kialakításában. Azonban a levezetések során sohasem bizonyítottuk, hogy ez tényleg így van. Én szerettem volna olyan levezetést is látni, amikor nem hanyagolunk el semmit, és mégis kijön az eredmény, ami a kísérletekkel megfelelően egyezik.

Volt egyszer egy hatos integrál, amit vákuumtechnika órán “egyengettünk” jó két előadás során, megszámlálhatatlan elhanyagolást téve, majd a végén kaptunk egy gyönyörű eredményt, és rendkívül örültünk, hogy amit kaptunk az ilyen szép, remek, kerek eredmény. Persze, gondoltam magamban, ezen nincs mit csodálkozni, nyilván kerek az eredmény, ha mindent, ami egy kicsit is bezavart volna, elhagytunk a számítások közben. Rajtam kívül ez persze senkit sem zavart, ami már akkor elgondolkodtatott egy kicsit. Hiszen azok az apró tagok mégis csak ott vannak, ha nagyon kicsivel is, de hozzájárulnak az eredményhez – gondoltam. Ugyanakkor lehet, hogy kísérletekben ezek az apró eltérések úgysem lennének mérhetőek, tehát lehet, hogy mégis jó ez a megközelítés. De valahogy nyugodtabb lettem volna, ha valóban bebizonyítjuk, hogy ez a helyzet, vagy esetleg megmutatjuk, hogy a természet hogyan tünteti el ezeket a kis értékeket, például a kvantumosság segítségével. Végül úgy éreztem, hogy ez a módszer engem rendkívüli módon zavar, és semmi érzékem sem volt ahhoz, hogy egy levezetés során mikor melyik tagot kell elhagynunk. Úgy tűnt, mindig annyit hagyunk el, amennyi ahhoz kell, hogy kijöjjön a várt eredmény.

Aztán ott voltak az infinitezimális mennyiségek, a dt-vel való osztás. Ahányszor csak ezt tettük egy levezetés során, az előadók mindig megjegyezték, hogy “most a matematikusok forduljanak el”. Ez humorosnak tűnt, de én nem értettem, hogy akkor most ez szabályos, vagy sem. Néhány oktató részletesebb magyarázatot is adott, mondván, hogyha szabatosan csinálnánk a dolgot, akkor is ezt az eredményt kapnánk, de sohasem vizsgáltuk, hogy az, amit teszünk, tényleg megfelelő-e matematikailag is, és nemcsak holmi varázslatos trükk. Így tényleg azt kezdtem érezni, hogy a fizikában a cél szentesíti az eszközt: csak az a fontos, hogy szép eredményt kapjunk, ami egyezik a kísérleti eredményekkel és a hipotéziseinket is megerősíti, és nem annyira lényeges, hogy hogyan jutunk el egy ilyen eredményhez. Ez persze lehet, hogy csak az én maximalizmusomnak köszönhető, de mindegy, engem zavart akkor is, és zavar most is.

A Schrödinger egyenlet. Csodálatos, szép, az ember tényleg úgy érzi, ez már művészet. Csakhogy amikor három előadáson keresztül tárgyaljuk a hidrogénatomot, felmerül az emberben, miért ennyire bonyolult ez, hogyan jöhet elő egy ilyen szép egyenletből ilyen bonyolultság. És mikor végre megkapjuk, hogy az energiaszintek kvantáltak, és ki is számítjuk az egyes lépcsők értékeit, már-már örülni kezdünk. De ekkor jön az arculcsapás: a hidrogénatomon (egy proton és egy elektron) kívül, minden egyes más esetben a Schrödinger egyenletet nemhogy három előadás alatt nem tudjuk megoldani, de egyáltalán nincsen rá megoldás.

Ott van hát egy gyönyörű egyenlet, egy szép elmélet, egy kínkeserves számolás, és egy rettenetes csalódás: mindez sok hűhó volt a semmiért, a helyzet ugyanaz, mint a többtest-probléma esetében a newtoni gravitáció-elméletben, nem adható rá analitikus megoldás. Hoppá. Az a matematika, ami mindenhatónak tűnik, mégsem az, a világ még sokkal bonyolultabb, mint azt az egyetemre kerülésemkor gondoltam.

Sőt a helyzet, még sokkal rosszabb. Amikor harmincas éveim táján először találkoztam a Gödel-tétellel, egyszerűen felfoghatatlannak tartottam, hogy öt egyetemi év alatt egyszer sem említették meg ezt a tételt, nemcsak hogy a tételről nem kaptam semmilyen információt, de még Gödel nevét sem hallottam egyetlen-egyszer sem. Pedig akkoriban a Gödel-tétel már több, mint harminc éves volt, lett volna rá idő, hogy bekerüljön az egyetemi matematika és fizika tantervekbe. Ha korábban hallok a tételről, nem lepett vona meg annyira, hogy a matematika nem mindenható, és bizony vannak esetek, amikor tehetetlen.

De maradjunk a fizikánál, hiszen még nem tettem le róla, hogy érdemben foglalkozzam vele, és ha már a munkám nem lehet ez, hát amatőr, hobby fizikusként esetleg még vihetem valamire.

Hiszen a rejtélyek és a kételyek számolatlanul sorakoznak, így ez írás végén álljon egy rövid lista azokról a területekről, elméletekről, teóriákról, állításokról melyek igazságával kapcsolatban erős kételyeim vannak, és amely problémákkal, amennyiben időm és tehetségem lesz rá, szeretnék olyan módon foglalkozni, hogy abból megfogalmazható, leírható és publikálható állítások lehessenek, persze olyanok, amelyek igazságtartalmáról én magam már meggyőződtem. David Hilbert a múlt század elején összeállított egy listát a matematika akkori aktuálisan megoldandó problémáiról, következzen hát most az én listám

1. Speciális relativitás-elmélet, különösen a hossz-kontrakció és az ikerparadoxon. Az előbbinek nem ismerek kísérleti bizonyítékát, az utóbbinak még nem láttam valódi feloldását.

2. Általános relativitás-elmélet, görbült tér. Hogyan lehet megkülönböztetni azt, ha egy görbült térben halad egy fénysugár egyenesen, vagy egy sima térben halad görbe pályán.

3. Gravitáció és gyorsulás ekvivalencia. Nyilvánvalóan megkülönböztethető a kettő.

4. Súlyos tömeg és tehetetlen tömeg. Ha a tömeg nő a sebességgel, nő-e a gravitáló tömeg is vele együtt? Lehet-e gyorsítással fekete lyukat létrehozni?

5. Abszolút nyugvó vonatkoztatási rendszer. Kijelölhető ilyen rendszer, és a háttérsugárzás éppen egy ilyen természetes globális vonatkoztatási rendszert ad, a fizika mégsem ismeri el a létét.

6. A kvantummechanika sokvilág elmélete. Annyira elképesztő és abszurd, elképzelni sem tudom, hogy magukat fizikusnak tekintő kutatók hogyan vehetik ezt egy pillanatig is komolyan.

7. A kvantummechanika Bohr-féle értelmezése. A tudat szerepe a hullámfüggvény összeomlásában, szintén abszurd elképzelés.

8. Időutazás. Nagyon sokan írnak róla mostanában, kevesen értik igazán, hogy miről is beszélnek, még kevesebben ismerik fel, hogy ez egy új idődimenzió bevezetése nélkül nem értelmes, még a felvetése sem.

9. Az entrópia és az idő irányának összefüggése. Nagyon elterjedt meggyőződés, pedig semmi alapja nincsen.

10. Ősrobbanás. Valóban elegendő bizonyíték van rá?

11. A tér tágulása. Hogyan különböztethető meg a tér tágulása a benne lévő anyag mozgásától? Az egyik sebességnek nincs korlátja, a másiknak van. Holott mindkét esetben mozgásról van szó. A tér valóban csak nagy léptékben tágul? Mi erre a bizonyíték?

12. A gravitáció problémái: Pioneer anomália, sötét anyag, sötét energia. Vajon szükségünk van-e erre a két sötét dologra, vagy be kellene inkább ismerni, hogy a gravitáció elmélete hibás?

13. Többtest kölcsönhatás. Sehol sem találkoztam még annak a leírásával, hogy ez determinisztikus-e vagy sem. Annyit tudunk, hogy a kettőnél több test gravitációs kölcsönhatását leíró egyenletrendszer analitikusan nem oldható meg, csak numerikusan, számítógéppel, közelítően. De vajon a makroszkopikus világ is indeterminált éppúgy, ahogy a kvantummechanika világa?

14. A négydimenziós (Minkowski) téridő: vajon attól, hogy összeillesztjük a három tér-tengelyt az idő tengellyel, és azonos skálázást használunk a tengelyeken, tényleg egy új entitást kapunk? Hiszen semmi sem változik, a térben minden irányban változó sebességgel haladhatunk, az időben viszont csak előre van út. És persze még az is kérdés, létezik-e az idő?

15. És végül, bár ez nem fizika, de köze van a fizikához, és nyilvánvalóan ez is egy hibás elmélet, ez pedig az evolúciós teória

Elég impozáns program egy embernek, és még lehet, hogy ki is hagytam néhány problémát, ha közben eszembe jutnak, majd kiegészítem a listát, ami így egy darabig még lehet, hogy nőni fog, mielőtt elkezdene fogyni. De hát alapvetően optimista vagyok, és ha a matematikához nincs is valami nagy tehetségem, a problémák meglátásában és listába gyűjtésében azt hiszem elég jó vagyok.

Nyíregyháza, 2012. október 6.