Címkearchívumok: filozófia

Fénymásolás nincs

Tegnap gyalog jöttem hazafelé a munkából, és a postára menet megakadt a szemem egy üzlet ajtajára kitett feliraton: “Fénymásolás nincs.”.

Hát már hogyne lenne, vágtam rá gondolatban azonnal, tegyünk egy eredeti példányt egy fénymásolóba, nyomjuk meg a “Másolás” gombot, majd vegyük ki a másolatot a gépből, ez a fénymásolás, és ez van, létezik.

Persze nem vagyok hülye, nyilván rájöttem, hogy a felirat arra az üzletre vonatkozik csak, amelyiknek az ajtajára ragasztották, és valójában azt jelenti, hogy abban az üzletben vagy nem tudnak (mondjuk mert nincs fénymásolójuk), vagy nem akarnak fénymásolni (mondjuk mert tele van a hócipőjük az ózon illattal, amit a folytonos fénymásolás miatt el kell viselniük).

De azért persze a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen ha ilyen egyszerű lenne, nem írnék most (másnap) róla az egyik kedvenc blogomban. Végülis maga a mondat egy abszolút kijelentés, ha letakarok mindent körülötte, és csak a mondatot nézem, akkor ez egy abszurd és hamis állítás. Hogy a készítője szándékának megfelelő értelmet kapja, kell hozzá a környezet, az ajtó, az üzlet, és az emberi gondolkodás, tele sémákkal, módszerekkel és (ez a legfontosabb) konvenciókkal. Az ember tehát – ez van akinek nyilvánvaló, másnak újdonság lehet – környezetfüggő nyelvtant, kommunikációt használ. Az “Árokásás nincs.” egészen mást jelent, ha egy kubikos házának kerítésén olvassuk, mint ha egy élelmiszerbolt kirakatában látjuk meg.

Az tehát, hogy az emberi beszéd, vagy tágabban az emberi kommunikáció erősen környezetfüggő, ezen példák alapján egészen nyilvánvalónak tűnik. De az már nem tűnik annyira kézenfekvőnek, hogy bizony ebbe a környezetbe, amitől végülis a mondatok megkapják a valódi értelmüket, bele kell értenünk annak az elméjét is, aki mondja a mondatot, és annak az elméjét is, aki befogadja a mondatot. És ez nagyon sok félreértést, sőt, nemegyszer komoly konfliktust is okozhat a kommunikációban résztvevők között.

Számos alkalommal tapasztaltam már, hogy leírtam valamit egy blog bejegyzésben, vagy egy hozzászólásban valamelyik internetes fórumon, és hihetetlen erős, és agresszív reakciókat kaptam érte cserébe. Először nagyon felhúztam magam, mondhatni megsértődtem, és persze hasonló agresszív stílusban vágtam vissza. Aztán, ahogy ez egy párszor megismétlődött, elkezdtem gondolkodni az okokon is. És ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép, éppen az a “Fénymásolás nincs.” felirat kellett.

Amikor írok valamit az interneten, de amikor beszélek valakivel, vagy levelet írok, bármilyen kommunikációs helyzetben, amikor fogalmazok, bennem eleven érzelmek vannak mindazzal kapcsolatban, amiről beszélek, vagy írok (mint ahogy mindenkiben, gondolom). És amikor megfogalmazom a mondandómat, ezek az érzések alkotják számomra a kommunikációs környezetet, a színpadot. Ha én éppen ironikus hangulatban vagyok, és leírok valamit, nagyon könnyen eshetek abba a hibába, hogy ironikusnak gondolom azt, amit leírok, csupán csak amiatt, mert az én értelmezési környezetem éppen ilyen. Más ugyanazt a mondatot elolvasva, az ironikus érzelmi környezet hiányában, vagy éppen teljesen más érzelmi színtér közepette, teljesen konkrét közlésnek is értelmezheti, és jogosan háborodhat fel rajta, és el sem tudja képzelni, hogy hogy lehet valaki annyira tapló, hogy ilyesmiket írjon. És persze ennek megfelelően reagál.

Amire végülis figyelmeztetni szeretnék mindenkit, persze elsősorban magamat, az az, hogy jobban figyeljünk arra a környezetre, amiben kommunikálunk. Ha kiragasztunk egy cédulát, annak fix környezete van, de még ezt a környezetet is lehet szűkebben vagy bővebben értelmezni, és az értelmező ember belső világa mindenképpen torzíthatja a megértett tartalmat. Ha a szél elfújja a cédulát, és más környezetbe kerül, egészen megváltozhat az üzenete. Ha pedig telefonon, vagy interneten kommunikálunk, a környezet, ami segítheti az értelmezést, egészen beszűkülhet (milyen nevetséges, amikor valaki mobiltelefonálás közben az utcán gesztikulál, széles mozdulatokkal), észre sem vesszük, hogy a mi értelmezési környezetünk egészen más, mint a befogadó értelmezési kontextusa. Bár a telefonnál még mindig megmarad a hangszín, a hanglejtés, ami sokat segíthet, de az internetes kommunikációban már csak a hangulatjelek maradnak.

Ezért nagyon fontos az internetes “beszélgetésekben”, “monológokban”, hogy igyekezzünk eltávolítani minden környezeti tényezőt akkor, amikor fogalmazunk, és vegyük tudomásul, hogy az írott szöveg olvasásakor az egyetlen kapaszkodó az azt olvasó számára maga a szöveg, és semmi egyéb, nincs arckifejezés, hanglejtés, kézmozdulat, semmi, csak a szavak. Ha tehát pontosan szeretnénk valamit átadni, akkor használjuk a szavakat, és ne lássunk mögéjük semmiféle környezetet, a magunkét biztosan ne.

Nyíregyháza, 2012. június 12.

This page is intentionally left blank

Talán nincs is olyan angol nyelvű könyv, amit mostanában olvastam, sőt megkockáztatom, talán egyáltalán nincs a világon egyetlen olyan angol nyelvű könyv sem, amely ne tartalmazna egy, vagy több olyan oldalt, melyen ez a felirat olvasható: “This page is intentionally left blank.”, azaz magyarul “Ez az oldal szándékosan üres.”

Nem hiszem, hogy rajtam kívül sokan fennakadnának ezen a mondaton. A könyvek olvasói szeretik, ha a könyv maga, illetve annak egyes fejezetei a jobb oldalon kezdődnek. Ugye, ha kinyitunk egy könyvet, bármelyik oldalán, akkor a könyv gerincétől jobbra és balra is lesz egy oldal. Ha egy fejezet jobb oldalon ér véget, valamiért kellemesebb a szemnek, ha a következő fejezet a jobb oldalon kezdődik. Ilyenkor persze a bal oldal üresen marad. És hogy az olvasó nehogy azt higgye, hibás könyvet tart a kezében, amelynek olyan oldala van, amelyre tévedésből nem nyomtattak semmit, a gondos kiadó ezért helyezi el a mondatot rajta: “Ez az oldal szándékosan üres.”

Egy valóban üres oldal

Ezzel ugyan biztosítja az olvasót arról, hogy hibátlan könyvet tart a kezében, ugyanakkor elkövet egy sokkal nagyobb hibát, nevezetesen azt, hogy hamis állítást helyez el az oldalon. Mivel az oldalon ott van a mondat, mely szerint maga az oldal szándékosan üres, de így már az oldal egyáltalán nem üres, tehát végeredményben kaptunk egy olyan könyvet, amely több hamis állítást is tartalmaz. Mit gondoljunk hát ezután a könyv érdemi tartalmáról, hogyan tudjunk ezután abban a könyvben megbízni.

Persze, mondhatjuk, hogy ez a “kákán is csomót keresés” tipikus esete, de azért ez nem így van.

Érdekes ugyanis végiggondolni azt, hogy egy nyilvánvalóan hamis állítást elolvasva, az emberek közel 100%-a egyáltalán nincs felháborodva, hiszen a hamis állításból is kikövetkezteti, mégpedig elég hamar, hogy mi is valójában a helyzet. Mindenki tudja, hogy egy olyan oldalról van szó, ami eredetileg üres lett volna.

Az olvasó tehát megalkuszik, elfogadja a hamis állítást, cserébe egy elég tömör mondatért. Hiszen írhatták volna azt is: “This page is intentionally not left blank.”, azaz “ez az oldal szándékosan nem üres.”. Ez már egy tökéletes igaz állítás lenne, igaz, kicsit furcsa. Olyan, mint az önmagára figyelmeztető tábla: “Vigyázat, a tábla eldőlhet!”. Igaz állítás, tökéletes mondat, csak éppen teljesen felesleges. Nyugodtan el is vihetjük a táblát, ezzel semmilyen veszélyt nem okozunk.

Vannak pontosabb és jobb megoldások, de ezek mind hosszabbak: “This page is intentionally left blank before we printed this sentence on it.” “Az oldal szándékosan volt üres, mielőtt idenyomtattuk ezt a mondatot.” Ez már tökéletesen kifejezi azt a kétfázisú állapotot, hogy az oldal eredetileg üres volt, mi fel akartuk az olvasó figyelmét hívni arra, hogy nem véletlenül az, ehhez viszont egy feliratot kellett idetennünk, ami miatt viszont az oldal végül is már nem üres. Pontosan érezzük a kezdő és végállapotot, csakhogy így a mondat túl hosszú. És ez az ami igazán érdekes, az emberi nyelv törekszik a rövidségre, a tömörségre, ami esetünkben azzal jár, hogy a rövidség oltárán feláldozzuk az igazságot. Legyen valami inkább tömör, még ha hamis is, majd mi kitaláljuk inkább, hogy miről is van valójában szó.

De van egy még jobb megoldás, bár ez is hosszú: “This page is intentionally left blank not counted this sentence.” “Ez az oldal szándékosan üres, eltekintve ettől a mondattól.” Tökéletes, de gondoljunk csak bele, ha minden ilyen üres oldalra ez lenne nyomtatva, minden olvasó felháborodott leveleket küldene a kiadónak, miszerint ők közönséges olvasók és nem filozófusok, ők nem akarnak minden üres oldal feliratán órákig gondolkodni, ők csak a könyvet szeretnék élvezni. És persze meg is lehet őket érteni.

Ha nem szeretnénk az oldalra tényleg semmit sem írni, akkor tehetnénk a könyv elejére egy listát ezzel a felirattal: “The following pages are left intentionally blank: 23, 57, …” (“A következő oldalak szándékosan üresek: 23, 57, …”). Még ez lenne a legjobb megoldás, ha nem kellene az üres oldalakra oldalszámot nyomtatni, amitől ugye azok megint csak nem lennének üresek, így megint lenne egy hamis állításunk rögtön a könyv elején. Megtehetnénk ugyan, hogy nem nyomtatunk oldalszámot az üres oldalakra, de akkor szegény olvasónak az előző, vagy a következő oldal sorszámából kellene következtetni az üres oldalak sorszámára, ez pedig kinek hiányzik.

Mi a végkövetkeztetése ennek a sokak által nyilván teljesen feleslegesnek és értelmetlennek gondolt eszmefuttatásnak? Az, hogy hiába próbálunk logikusan, tisztán és főleg igaz szándékkal fogalmazni, vannak olyan esetek, ahol a logika és a szándék ellenére mégis hamis állításokat vagyunk kénytelenek tenni a tömörség és az egyszerűség érdekében. Másik tanulságunk az, hogy az emberi kommunikáció nemcsak állításokkal operál, hanem konvenciókkal is. Ha ugyanis kialakul az az általánosan elfogadott konvenció, hogy az eredetileg üresnek szánt oldalakat egy ilyen felirattal látjuk el, akkor a felirat már nem a valójában hamis jelentésével fog hatni az olvasójára, hanem a konvenciót megtestesítő tulajdonságával. Ha tehát a konvenció kialakul, akkor már nem is kell a mondatot értelmeznünk, a mondat konvencióként és nem állításként hat. Igaz, erre a célra tulajdonképpen bármilyen mondat megfelelne, de nyilván annak a mondatnak van esélye konvencióvá válni, ami mégis csak – még ha hamis jelentéssel is, de azért – kapcsolatban van azzal a mondanivalóval, amit végül is közölni szeretne.

Így végül én is, mint abszolút perfekcionista, kénytelen vagyok megbékélni ezzel a mondattal, nem tudván jobbat ajánlani, de azért furcsán fogok ránézni, valahányszor elém kerül, ezen azt hiszem nem tudok változtatni.

Hiszen valljuk be őszintén, mégis csak hamis állításról van szó, igaz?

És bár az előző mondat tökéletes lezárása lenne ennek az eszmefuttatásnak, a helyetértékelés mégsem lenne teljes, ha nem mutatnánk be a magyar gyakorlatot is, ami ugye nemes egyszerűséggel elhagyja ezt az inkriminált mondatot az üres oldalakról. Igaz, hogy ezzel megcsonkítja az eredeti tartalmat (valljuk be őszintén, nem érezzük hiányát az elveszett tartalomnak), de úgy tűnik a magyar gyakorlatnak, észjárásnak, konvenció halmaznak jobban megfelel egy teljesen üres oldal, mint egy magyarázattal ellátott. Mintha a magyar nyomda és könyvkiadás jobban megbízna az olvasóban, és feltételezné (joggal), hogy az olvasó amúgy is észrevenné, ha nyomdahiba miatt maradna üresen egy oldal. Az angolszász gyakorlat mintha kicsit leértékelné az Olvasó képességeit ebben a tekintetben, bár nehéz elképzelni, hogy kiadnak egy könyvet a kvantummechanikáról és közben feltételezik, hogy az Olvasó ne tudna egy üres oldallal használati útmutató nélkül elbánni. Talán inkább a túlzott precizitásra törekvés, a mindent túlbiztosítani akarás munkál az angolszász kiadókban?

Ha igen, akkor nem végeznek tökéletes munkát. Nemcsak teljes oldalak maradhatnak ugyanis üresen, de lehetnek olyan oldalak is, amelynek csak a tetején van mondjuk két mondat, és az oldal többi része üres, egyszerűen ott ért véget a mondanivaló. Az angolszász észjárás alapján ilyenkor az oldalra azt kellene nyomtatni: “The rest of this page is intentionally left blank.” (“Az oldal hátralévő része szándékosan üres”).

És miközben már lemondtunk a tökéletes megoldásról, végül azért csak megtaláltuk. Hiszen a teljes oldal is, és az oldal hátralévő része is azért marad üresen, mert véget ér egy fejezet, vagy egy nagyobb összefüggő tartalmi egység. A “két legyet egy csapásra” elv alapján, a fejezetek végére illeszthetjük ezt a mondatot: “The rest of this page and the next page is intentionally left blank.” (Az oldal hátralévő része és a következő oldal szándékosan üres.)

Így ez a leghosszabb, igaz állítás, mely képes az üres laprészekkel kapcsolatos probléma optimális kezelésére.

Azt persze nem állítom, hogy a gyakorlatban is megállná a helyét.

A logikus és igaz állításoknak néha nehéz átjutni az emberi gondolkodás nem mindig racionális szűrőjén.

2012. április 8.

Gondolkodom

Nincs a filozófia és az emberi gondolkodás történetében nagyobb hatású és többet idézett mondat, mint Descartes “Cogito ergo sum”, “gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása.

Nem tartom magam különösképpen jó filozófusnak, de ez a mondat mindig is zavart, és sohasem értettem, miért tartják ezt a filozófiában sarokkőnek.

Én úgy gondolom, ez a mondat nem állít semmit sem, illetve mégis, valamit állít, de a következtetés a “tehát vagyok” teljesen felesleges, mert semmit sem tesz hozzá a kijelentés “Gondolkodom” részéhez.

A helyes állítás ez lenne: “Gondolkodom.” Ebben az állításban nemcsak az van benne, hogy a kijelentést tevő bizonyos fejlett agyi tevékenységet folytat, hogy a tapasztalataiból következtetéseket von le, teóriákat állít fel, azokat bizonyítja vagy cáfolja, tehát nemcsak a gondolkodás ténye van benne az állításban, hanem a filozófia, az emberi gondolkodás, az emberlét legnagyobb misztériuma, maga a létezés is.

A “Gondolkodom.” egyes szám első személyben fogalmazódik meg, tehát benne van a szubjektív tapasztalat az egyéni létezésről, arról a tapasztalatról, amit sohasem fogunk tudni megosztani más emberekkel, hiszen létezésünk és éntudatunk legfontosabb tulajdonsága a szubjektivitás és egyediség. Soha egyetlen ember sem fogja ugyanazt átélni, érezni, mint amit én érzek a saját létezésemet illetően, és én sem fogok tudni soha egyetlen más ember bőrébe sem bújni, hogy átérezzem az ő éntudatának érzését. Illetve pontosan ugyanazt érzem, mint mindenki más, csakhogy ezt én a saját testemben, a saját tudatomban érzem, míg a többi ember az ő saját testében és tudatában érzi ugyanazt. Ugyanaz az érzés, de máshol, más testben és más lélekben, cserélni nem tudunk. Az érzés tehát ugyanaz, de az észlelő mindig más. Ugyanakkor az észlelő érzete maga az érzés is, ez egy olyan önhivatkozó észlelés, amelyet már emiatt sem lehet pontosabban körülírni.

Ezt az érzést már a “Gondolkodom.” állítás is tökéletesen kifejezi, aki gondolkodik, az már eleve létezik, nem létező nem tud gondolkodni. Tehát a “tehát vagyok” már teljesen felesleges következtetés.

Ha azt mondom “a gravitáció egyetemes”, akkor az egy értelmes és igaz állítás, az egész mondatra szükség van, hiszen az első fele a “a gravitáció” csak azt mondja meg, miről fogok állítani valamit, míg a második fél “egyetemes” meg is mondja, mit állítok a gravitációról.

Míg ez az állítás objektív kijelentés a természet egy jelenségéről, a “Gondolkodom.” egy szubjektív kijelentés, amihez szükség van egy szubjektumra. Az a baj ezzel a szubjektummal, hogy pillanatnyilag és valószínűleg örökérvényűleg nem vezethető le semmi másból. A szubjektum vagy van, vagy nincs. Nem tudunk, és nem is fogunk tudni olyan állítást generálni semmilyen módszerrel, amely objektív létezők segítségével definiálja a szubjektumot. Descartes megpróbál csalással élni, úgy tesz, mintha a szubjektum léte “tehát vagyok” az állítás első részéből következne “Gondolkodom”, holott ez egyszerűen hazugság, a szubjektum már ott van az első szóban is, Descartesnak tehát semmit sem sikerült megragadni a szubjektum természetéből, bármennyire is szerette volna.

Ha egy olyan állítást tett volna: “A gravitáció egyetemes, tehát vagyok.” akkor már én is meghajoltam volna zsenialitása előtt, hiszen az első rész objektumról szóló állítás, a második rész, a következtetés, már a szubjektumról szól, kár hogy az egész állítás persze nem igaz. De valami ilyesminek kellene lennie annak az állításnak, ami már jogosan vívhatná ki minden gondolkodó lény elismerését.

A probléma csupán az, hogy ilyen állítás megtételére senki sem képes. A szubjektum, az éntudat mindig is megfejthetetlen misztérium marad. Örök időkre.

brown queen chess piece

Valójában, ha a szubjektumhoz közel akarunk kerülni, még arra sincs szükségünk, hogy annyit mondjunk “gondolkodom”, vagy “vagyok”. Ténylegesen semmit sem kell mondanunk. A szubjektum, az éntudat nem szorul a beszéd segítségére, ahhoz, hogy megnyilvánuljon, tulajdonképpen semmilyen tevékenységre nincs szükség. Illetve, az egyetlen ilyen tevékenység maga a létezés. De mivel létezésünk akaratlan, és folyamatos tevékenység, különösképpen nem is kell erőltetnünk azt, hogy létezzünk. Aki meditált már valaha, és kiüresítette az elméjét annyira, hogy nem gondolt semmire (elég nehéz ezt az állapotot elérni, de el lehet), az már érezhette a szavak, gondolatok és érzések nélküli állapotot, amely azért egyetlen egy érzést mégis magába foglal, a létezés érzését.

Az éntudat, a szubjektum tehát szóval nem közelíthető meg, vizsgálatára egyetlen módszer van, a meditáció. Viszont ezzel a módszerrel sem érhetünk el annál többet, mint hogy érezzük saját létezésünket. Ennél közvetlenebbül viszont mást – bármilyen tárgyat, színt vagy ízt – semmit sem érezhetünk. A legkülönlegesebb a szubjektív éntudatban az, hogy az egyetlen kőkemény észleletünk, aminek a valóságában nem kételkedhetünk. A szemünk, a fülünk, az idegrendszerünk, az agyunk becsaphat. Mindenben kételkedhetünk, és valamennyire kételkednünk is kell, egyetlen dologban viszont minden kétséget kizáróan biztosak lehetünk: az a valaki, aki a meditáció ürességében az egyetlen létezőként észleli saját maga tudatát, az létezik.

Egyetlen valóságos és közvetlen észleletünk, az a saját éntudatunk létezésének az észlelete.

Minden filozófiának innen kell elindulnia.

Első megjelenés: 2012. április 1.