Címkearchívumok: feltámadás

A kereszténység születése

A kereszténység megszületése egy hosszú folyamat, amely valójában még ma sem ért véget. A hit, a vallás formálódik, a hívők is változnak, egyvalami nem változik, a Szentírás. És mégis számomra a kereszténység megszületése egyetlen jól meghatározott pillanathoz köthető, abban a pillanatban minden eldöntetett, megszületett a hit, a Megváltó feltámadásába vetett hit, ami a keresztény hit, vallás alapja, e nélkül nincs keresztény ember. Aki nem hiszi, hogy Jézus valóban meghalt a bűneinkért és azután feltámadt, az nem keresztény, az lehet, hogy sok mindenben elfogadja a tanításokat, és esetleg még azok szerint is él, de hiányzik belőle a feltámadásba vetett hit, az lehet kiváló, nagyon jó ember, de nem keresztény.

És a kereszténység kialakulása, a feltámadásba vetett hit születése egyetlen mondatban ragadható meg teljességében, világosságában és tisztaságában: „És látott és hitt.”

A kereszténység születése bővebben…

A harsona

Az űrhajó a megnevezhetetlen semmiből jött, áttörte a hiperűr kavargó, kékesfekete felszínét, majd megállapodott egy körpályán, amelynek középpontjában ott ragyogott a Föld, vakítóan fehér felhőivel, mélykék óceánjaival és sárga sivatagjaival.

A fedélzeten csak ketten voltak. Négyezer éve látták utoljára ugyanezt a látványt, mielőtt a szükséges sebességet elérve eltűntek volna a tér láthatatlan redői között, hogy száz és száz fényévvel odébb bukkanjanak elő újra. A relativitás néhány paradoxona kellett ahhoz, hogy most néhány évvel idősebben, de élve láthassák meg újra a Földet.

Éltek mind a ketten, és az a négyezer év sem múlt el haszontalanul. Amiért elindultak, ott volt az űrhajón. Amiben csak kevesen hittek, ott pihent egy sima falú, arany fényű ládikában. Amiről legendák szóltak és papirusz tekercsek íródtak az ismert történelem legelső századaiban, amiről papok prédikáltak, amiről a szerzetesek fohászai szóltak, amiről a hitetlenek gúnyolódtak, amiről valamennyi élő embernek volt ilyen vagy olyan képzete, amibe haldoklók kapaszkodtak utolsó reményükként, az kézzelfogható, megtapintható valóságként létezett.

Az űrhajó türelmesen rótta köreit, a kék bolygó nyugodt volt és fönséges. Azok ketten ott a fedélzeten most nem siettek. Mert mi is volt ez a pár óra várakozás ahhoz a tömérdek naphoz, hónaphoz és évhez képest, amit a reménnyel egyáltalán nem kecsegtető vállalkozás felemésztett. Hiszen nem volt több ami útba igazíthatta őket, mint néhány nehezen értelmezhető mondat az egyházak szent könyveiből, néhány látomás, amit papírra vetettek a középkori kolostorok falai között, vagy amikről csak a hagyomány tudott, és még írásos nyomuk sem maradt. Néhány álom, ötlet, megérzés, prófécia, kutatásaik néhány olyan meghökkentő eredménye, amit talán egy közös tudat, vagy inkább tudattalan különös megnyilvánulásának tarthattak, de ami mégis elindíthatta őket ezen a homályos úton.

Titokban, bőkezű adakozók segítségével készültek az útra. A legjobb hajóra volt szükségük, hiszen nem tudhatták meddig tart az út. A keresés bolygóról bolygóra haladt, és minden állomás közelebb vihette őket a megoldáshoz, vagy éppen kezdhették elölről az egészet. Mégis, a fedélzeti idő szerint nem egészen három évükbe telt, amíg nyomra akadtak. És újabb tíz hónap múlva eredmény koronázta hihetetlen küldetésüket.

A Földön ezalatt végigpergett négyezer esztendő.

A két űrhajós mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a Föld fekete félgömbje elnyelte a kéklő ragyogást, majd ahogy újra megjelent a kék sarló. A látvány, ami a Föld minden eddigi űrhajósát, ha csak pillanatokra is, de mélységes alázattal töltötte el, könnycseppeket csalt a két férfi szemébe is.

Gregory volt az idősebb, egészen fehér haja hosszú tincsekben lógott a hófehér díszegyenruha vállára. Talhan volt a másik, az egyenruha sötétebb színe fiatalabb korát, és alacsonyabb rangját is jelezte.

Némán álltak így, aztán Talhan eltűnt a raktárban, ahol az élelmiszerkészletüket tartották. Egy üveggel a kezében került elő újra, zöld színű palack volt, rajta fakó címkével.

– Pezsgő. A legfinomabb. – mondta, megelőzve Gregory kérdését, amit a másik a meglepetéstől nem tudott időben feltenni.

– Erre az alkalomra tettem félre. Megterítettek egy fehér abrosszal, két poharat készítettek az asztalra, és valahonnan jég is került. Mint azokban a régi napokban, amikor randevúra készülődtek. Abban a négyezer évvel ezelőtti homályos múltban, ott az örvénylő fehér felhősávok alatt, valamelyik kisváros álmos kora délutánján.

Talhan töltött a poharakba, a buborékok elevenen pattogtak a pezsgő felszínén, mintha csak nemrég töltötték volna meg a palackot.

Nem szóltak semmit. Beszédnek, köszöntőnek, asztali áldásnak nem volt helye. A pillanat magasztos és egyedüli volt. Mindketten szentnek és megsérthetetlennek érezték a csendet maguk körül.

A poharakból hamar elfogyott az ital, Gregory felállt, Talhan is elfoglalta a helyét a pilótaülésben, és az űrhajó a körpályát elhagyva belépett a Föld légkörébe.

A felszín néma és barátságtalan volt. Ahol leszálltak, egy nagyváros űrkikötőjét remélték megtalálni, de a hűvös széltől eltekintve, ami valami rozsdaszínű port fújt rájuk, semmit sem találtak. Körülöttük nyoma sem volt életnek, városnak, de még romoknak sem.

Tanácstalanul álltak hol egymásra nézve, hol a távolban kutatva valami ismerős jel után, és anélkül hogy bármit mondtak volna egymásnak, tudták, hogy bárhol szálltak volna le a Földön, mindenütt ezt találták volna. Bármilyen kikötőt, bármilyen várost választottak volna is, az semmiben sem különbözött volna az itt eléjük táruló látványtól.

És valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan hidegséget és ürességet éreztek a szívük helyén.

Aztán előhozták a ládát. Felnyitották és belenéztek. Selyem és gyolcs ágyán ott feküdt előttük a harsona. A Feltámadás Harsonája. A hangszer, ami a holtak nyelvén szól, és ami felébresztheti őket időtlen dermedtségükből, ami életre szólíthatja őket újra. Ami a messzi időkben elkerült a Földről, és csak homályos és titokzatos legendák, zizzenő tekercsek őrizték az emlékét.

Amelyért annyi és annyi bolygót kellett felkeresniük, annyi és annyi nyomot megvizsgálniuk, az Írás minden sorát elemezniük, és minden fantáziájukat és természetfölötti képességüket latba vetniük.

Most itt volt csillogón, némán, érc teste rejtette az adományt, amelynek töredékeit minden földi hangszer örökölte, de amely teljességében csak ennek az egynek volt sajátja. A lelkek hangja volt bezárva az érc csőbe, hívó, élettel teli hangot őriztek ezek a furcsa csavarulatok.

Gregory emelte ki a hangszert, kezébe vette, a fém egyszerre volt borzongatóan hideg, és perzselően forró.

Aztán odanyújtotta a másiknak.

– Talhan. Eljött a pillanat. Rád várnak mind a holtak, és mind az élők. Hogy még egy esélyt adj nekik. Életet és reményt. Hogy amit eddig elhibáztak, újra próbálhassák. A Föld újra kiméretik, és szétosztatik. És lesz rajta hely minden boldognak és minden boldogtalannak. Minden hívőnek és minden hitetlennek.

A harsona megszólalt. A Talhan tüdejéből előtóduló levegő átsuhant a hangszer járatain, megrezegtette az apró nyelvecskéket, és a harsona hangja végigfutott a száraz, rozsdaszínű sivatag fölött.

Semmi nem mozdult. Csak a szél fújta ugyanolyan egykedvűséggel a homokot. Talhan újra belefújt. Ezúttal erősebben, hosszabban, határozottabban.

Most sem történt semmi. Talán csak a csend lett sokkal mélyebb, amikor a harsona hangja elhalt a távoli dűnék sorai között.

Talhan harmadszorra is az ajkához emelte a harsonát, és a hang ismét előröppent belőle.

És ekkor megtört a mozdulatlanság. A sivatag fölött egy helyen szürkébb és átlátszatlanabb lett a levegő, mintha összeálltak volna a részecskék valamilyen ismeretlen erő hatására, és egyre határozottabb formát kezdtek volna ölteni. Talhan megborzongott a látványtól, Gregory-ra pillantott, de az ő arca is ugyanazokat az érzéseket sugározta. Félelmet és valami olyasminek a baljós előérzetét, amire egyikük sem számíthatott.

A Nap fénye egy csillogó testen tört meg a távoli derengésben, ami egyre szilárdabb és egyre biztosabban mozgó alakká kezdett összeállni. És miközben a formálódó test lassan előlépett a derengésből, a távolban egyre több és több helyen mozdult meg a föld, és mint megannyi hangyabolyból rajzani kezdtek a látomások, hogy a ködszerű derengésből egymás után életre keljenek.

A hozzájuk legközelebb álló alak befejezte átalakulását. A derengés megszűnt körülötte, és ő elindult az űrhajó előtt álló két férfi felé.

Talhan a szájára szorította a kezét, hogy a sikoltást, amely előtörni készült a torkából, valahogyan visszafojtsa. Gregory üveges szemekkel meredt a feléjük lépkedőre, némán tátogott, szó nem hagyta el az ajkát.

Akit életre keltettek, majd két méteres volt, csillogó acél borította a testét, az arca csupán nagyvonalakban emlékeztetett emberi arcra, a kezei helyén hatalmas fogókarok voltak, a XXII. század elején készült, és a bányákban használták az emberi munkaerő kiváltására.

Az első teremtmény, akit életre keltettek, robot volt.

És ott voltak mind a többiek. A harsona hangjaira bújtak elő a föld alól, üregekből, odúkból kászálódtak elő, ködből, derengésből jöttek. Ott voltak a szuperintelligens agyak, a csillagközi űrhajók fedélzeti mérnökei, a gigantikus építőrobotok, akik a felhőkarcolókat emelték, a víz alatti munkára specializálódott robotok, ott voltak a XX. század végének első számítógépei, elektroncsöveit csörgetve, a homályból megérkezett az ENIAC, szobányi fémszekrényeit guruló szállítórobotok hozták. Olaj és szilícium, ferrit és réz, alumínium és acél, ott hullámzott körülöttük, zörögve és csörömpölve, nyikorogva és géphangon szónokolva.

– Elkéstünk. – mondta Gregory. A könny megszáradt az egyenruháján, ami már egyáltalán nem volt hófehér.

– Megkötötték az üzletet. – válaszolta Talhan.

Nyíregyháza, 1992. július 9

Az egyetlen kérdés

Sok fontos, érdekes és titokzatos kérdés létezik, melyre a tudomány eddig nem tudott válasszal szolgálni, és talán soha nem is fogunk érdemben közelebb kerülni ezek megoldásához. Ezek a tér és idő véges-végtelen voltával, a szabadság természetével, a tudat, az értelem, az élet, a Világmindenség eredetével kapcsolatos kérdések, de ilyen megoldandó probléma az is, hogy mennyire korlátos az emberi megismerés, a tudás, a matematika.

Az emberiség történelme során – filozófusok, kutatók, írók, költők és nem egyszer olyan emberek is, akik csak egyszerűen elgondolkodtak a világ dolgain – újra és újra megfogalmazták létezésünk alapvető kérdéseit:


– Végtelen-e a világ időben és térben?
– Volt-e a világnak kezdete?
– Mi az élet értelme?
– Miért van inkább valami vagy semmi?
– Megismerhető-e a világ?
– Létezik-e megfigyelőtől független anyag, objektív világ?
– Létezik-e az anyagtól független tudat, szellem, én tudat?
– Van-e Isten, és ha igen, akkor mi célja van a világgal?
– Mi dönti el, hogy mikor és hová születünk? Hogy miért pont ott és miért pont akkor?
– Van-e egységes elmélete az Univerzumnak, és ha van, valaha megtalálhatjuk-e?
– Hogyan ismerhetünk fel bármi állandóságot egy olyan világban, ami állandóan változik?
– Ugyanazok vagyunk-e ma, mint akik tegnap voltunk, és holnap is ugyanazok leszünk?
– Van-e halhatatlan emberi lélek?

Számtalan kérdéssel találkoztam már én is, vagy a tanulmányaim során, vagy azon könyvek lapjain, amiket eddigi életem során elolvastam, és nagyon sok kérdést találtam én magam is, és találok mind a mai napig, amikor éppen a világ milyenségéről elmélkedem.

Ám ahogy egyre múlik az időm, a kérdések már nem egyformán fontosak a számomra. Egy kérdés fokozatosan emelkedik ki a többi közül, egyre jobban érzem, hogy csak ez a kérdés számít igazán. És aztán rájövök, hogy ez nemcsak az idő múlása miatt van így, egész életemben ez volt a legfontosabb kérdés, és úgy gondolom az emberiség számára is ez a legfontosabb, sőt, ez az egyetlen kérdés, ami igazán számít. Semmi sem mérhető ehhez, semmi sem fontosabb, semmi sem előbbre való ennél, ez az egyetlen kérdés, amit a tudomány nem vizsgál, teljes egészében a vallás területéhez tatozónak tekinti, pedig sem filozófiai, sem társadalmi, sem tudományos szempontból sincs semmi, ami fontosságában ehhez mérhető.

Az egyetlen fontos kérdés, amely mellett minden más eltörpül ez: „Létezik-e halhatatlan emberi lélek?”

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

A vallás válaszát már ismerjük: igen, létezik, a halál után érdemeink és bűneink szerint folytatjuk létezésünket, vagy a mennyben, vagy az alvilágban. Az előbbi helyen örökké tartó boldogság, míg az utóbbiban soha véget nem érő szenvedés lesz a részünk.

Hívő emberként hiszek egy felettünk és a tudomány és az anyagi világ fölött álló Teremtőben, hiszek abban, hogy ez a Teremtő áldozatot hozott értünk, amikor a fiát erre a Földre küldte, hiszem, hogy a fiú meghalt értünk, és feltámadt a halálból.

Igen, hiszek. Mégis megkérdezem: van-e halhatatlan emberi lélek? A halál után létezni fogok-e bármilyen formában, vagy egyszerűen eltűnök? Olyan lesz-e, mint a születésem előtt? Vagy már akkor is léteztem, csak erről nincsenek emlékeim, és a halálom után is létezni fogok, csak nem fogok emlékezni erre a világra? Vagy a halálom után teljes egészében előttem áll majd egész időn kívüli létezésem, és a születésem előtti időszak, az életem, és a halálom utáni lét egyetlen időtlen pillanatban, egy hatalmas hologram képében, és bármire emlékezni fogok, és bármit átélhetek majd újra és újra tetszésem szerint? Vagy új életre születek, ide a Földre, vagy egy idegen bolygóra, és amikor újszülöttként felsírok, semmit sem fogok tudni megannyi előző életemről, mint ahogy a mostani születésem is törölte a korábbi emlékeimet?

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a hit már semmi biztosat nem tud mondani, éppen ezért hit. Az ember hihet a fent felsorolt dolgok bármelyikében, és el is vetheti ugyanúgy a hitére alapozva bármelyik fenti alternatívát. Hiszen attól, hogy létezik egy felettünk álló hatalmas és örök intelligencia, még lehetünk halandóak. A Teremtés előtt sem léteztünk, és ha elvetjük azt a lehetőséget (ami természetesen szintén egy elfogadható alternatíva), hogy mindig is Isten részei voltunk, így magunk is örökkévalók vagyunk, akkor semmilyen garancia nincs arra vonatkozóan, hogy nem veszítjük-e el újra a létezés ajándékát. Vagy, mert bűnösök vagyunk, vagy egyszerűen csak azért, mert lejárt az időnk.

A hitemmel elfogadom, hogy ahogy Jézus örök életet ígért a jobbján megfeszített bűnösnek – „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban” -, úgy nekem is lehet örök életem általa, de a hitem mégsem elég ahhoz, hogy a racionális elmém kételkedését lecsillapítsa. A hitem azt mondja: „Nyugodj meg, minden úgy igaz, ahogy meg van írva, és neked is örök életed lehet!” A bal agyféltekém viszont azt mondja: „Miért nem kaphatok valamilyen biztosítékot erre, már ebben az életben? Ha valóban van halhatatlan lelkem, miért nincsen erről semmilyen tapasztalatom?”

De vajon milyen tapasztalatom is lehetne? Ahhoz meg kellene halnom, majd feltámadnom úgy, hogy közben minden emlékem megmaradjon. Csak ekkor lehetnék biztos abban, hogy halhatatlan vagyok, de legalábbis a halálom után is élhetek megint.

Nos, itt van hát az ideje, hogy félretéve mindent, amit eddig tudtam, hittem, tanultam, hallottam, olvastam vagy láttam, teljesen tiszta elmével sorra vegyem az érveket és ellenérveket a halál utáni léttel kapcsolatban.

Az egyetlen kérdés tehát, van-e élet a halál után?

A kérdés persze így értelmetlen, így mindjárt pontosítani fogjuk. A halál ugyanis az élet vége, tehát természetesen nincs élet a halál után, a két fogalom összeegyeztethetetlen. De amikor azt a kérdést feltesszük, valójában a következőre gondolunk: A földi életünk befejezése után következik-e valamilyen létforma, amelyben tudattal rendelkezünk?

A végső kérdés valójában tehát ez: Van-e a testünktől független tudat, amely a földi test nélkül is létezik tovább?

Elsőként rögtön tegyünk egy nagyon fontos megkülönböztetést, a keresztény vallás ugyanis nemcsak a tudat tovább éléséről beszél, hanem hisz a test feltámadásában is. Én hívő embernek tartom magam, ebben a kérdésben mégis más véleményen vagyok, mint a keresztény hívők. Tudom, hogy Pál apostol a leveleiben világosan arról beszél, hogy ha nem hiszünk a feltámadásban, akkor hiába áldozzuk fel akár az életünket is a hitért, a hitünk valójában semmit sem ér. Más dolog viszont Krisztus feltámadásában hinni, – ebben én is hiszek – és egészen más az emberi test feltámadásában való hit, én ebben a tekintetben agnosztikus vagyok, azaz, nem foglalok állást, majd kiderül, hogy miért.

Az első probléma mindjárt az, hogy van-e a testtől függetlenül is létező tudat? Ebben az esetben ugyanis nincs szükség a test feltámadására, elég, ha a tudatunk megmarad. Azt is tudnunk kell ugyanakkor, hogy nagyon sok olyan hívő és keresztény életet élő ember halt már meg, akinek a teste megsemmisült, elegendő, ha a háborúkra, a mártírok máglyán való elégetésére, vagy éppen az űrsikló balesetekben elégett űrhajósokra gondolni. Az ő testük nyilván tökéletesen megsemmisült a haláluk pillanatában, de tulajdonképpen előbb, vagy utóbb a teljes megsemmisülés vár minden más, még a megfelelően eltemetett halott testére is.

Ha tehát a test megsemmisül, hogyan támadhatna fel később? Ehhez minden információnak meg kellene maradnia valahol, ami a testünk újra felépítéséhez szükséges. És azonnal felmerül egy nagyon lényeges kérdés, a halva született, csecsemő-, vagy kisgyermekkorban meghalt emberek testei milyen formában támadnak fel? Mi lesz a végső elgyengülésben eltávozottak testével? Akarna bárki is egy gyenge és beteg testben újjászületni?

suju-foto képe a Pixabay -en.

Amit tudhatunk:

A Bibliában szereplő feltámadások, átváltozások

A feltámadással és a lélekkel kapcsolatosan a legfontosabb írásos forrásunk a Biblia, az Újszövetség, amely Jézus életének és cselekedeteinek szemtanúk általi leírása. Kételkedhetünk is ebben, de az kétségtelen, hogy az emberiség egy igen nagy része hitelesnek tekinti a négy evangéliumot, ami a feltámadással kapcsolatban a Biblia legfontosabb része. Ebben a testi és lelki átalakulással, feltámadással kapcsolatban többféle eseményről is olvashatunk.

1. Jézus feltámadása

A legfontosabb esemény a Bibliában, a keresztény hit alapja. Pál azt írja, aki nem hiszi a feltámadást, az feleslegesen áldozza az életét a keresztény hitért, mert a hit lényegét nem érti. Az evangéliumok részletesen leírják, hogy pénteken, Húsvét előtt hogyan feszítették keresztre a Megváltót, hogyan halt meg, hogyan temették el, és hogy vasárnap reggel a sírt üresen találták. A feltámadás után Jézus többször megjelent a tanítványoknak. Ez a feltámadás azért is rendkívül különleges, mert nemcsak arról van szó, hogy Jézus lelke távozott el a testéből, de a teste is eltűnt, mégpedig úgy, hogy a feltámadás folyamata maradandó, látható nyomot hagyott a halotti leplen, ez a torinói lepel, a kereszténység legkülönlegesebb ereklyéje. Miért olyan fontos ez? Gondoljuk el, hogy Jézus lelke támad fel, a teste pedig ott marad a sírban, és a hívek vasárnap reggel ott találják változatlanul, ahová péntek este helyezték. Hogyan lett volna ebből az eseményből egy világvallás, több milliárd ember vallása? Hogyan hirdették volna a hívek, hogy bár Jézus teste itt van, de a lelke feltámadt. Ki hitte volna ezt el? Jézus testi feltámadása, a test eltűnése egyértelműen azt bizonyította, hogy akit a sírban péntek este bezártak egy kő mögé, az képes a testét is feltámasztani. Ebben viszont Jézus feltámadása egyedülálló, és ebből nem lehet általában a feltámadás milyenségére következtetni. A másik nagyon érdekes Jézus feltámadásával kapcsolatosan az, hogy még a hívei sem ismerték fel azonnal. Mária azt hitte, a kertész az. Hogyan lehetséges ez? Az emmausi tanítványok is csak hosszú idő után ismerték meg Jézust. Valamilyen különleges, égi testben jelenhetett meg, ami alapvetően különbözött a korábbi fizikai, emberi testétől. Még figyelmezteti is Máriát, hogy ne érintse meg. Mintha egy tiszta energiából lévő éteri test lett volna, ugyanakkor magán viselte a keresztre feszítés minden jelét, hiszen Tamás ezen jelek alapján hitte el, hogy Jézus feltámadt. Még a lándzsa okozta oldalseb is ott volt a testén olyannyira, hogy Tamás azt egészen közvetlen módon vizsgálhatta meg. Én azon a véleményen vagyok, hogy Jézus feltámadása, a feltámadt test, a test eltűnése a feltámadáskor mind-mind azt a célt szolgálta, hogy a tanítványok higgyenek, de ezekből az eseményekből nem következtethetünk a közönséges ember feltámadására, arra, hogy ez hogyan, milyen módon megy végbe. Jézus Isten fia volt, sőt egy az Atyával, így az ő feltámadása egyedi volt, és nem tekinthető az emberi feltámadás mintájának.

2. Jézus mennybemenetele

Ez az esemény rendkívül fontos a Bibliában, Jézus ekkor hagyja el a földi világot, ahogy azt a tanítványainak elmondja, azért, hogy a Pártfogó, a Szentlélek eljöhessen, és segíthesse az apostolok térítő, a hitet a világ minden tájára elvivő munkáját. A mennybemenetel tehát nem feltámadás, hiszen a már feltámadt Jézus teste és lelke hagyja el a földet, ezúttal hosszú időre, a második eljövetelig.

3. Jézus színe változása

Ez valóban nem feltámadás, azért említem meg itt, mert mégis csak valamilyen változás történik Jézus testében, ráadásul régen halott emberek, Mózes és Illés társaságában jelenik meg, akik ezek szerint a halálból visszatérve, a tanítványok számára látható alakban vannak jelen. Hogy számukra megtörtént-e a feltámadás, vagy még egy átmeneti állapotban várják az utolsó napokat, az ebből a részből nem deríthető ki. A jelenet mindenképpen egy nagyon különleges eseménye az Újszövetségnek.

4. Jairus lányának feltámasztása

Egy halott ember feltámasztása történik meg szemtanúk jelenlétében, és bár Jézus azt mondja, a lányka csak alszik, a többiek számára nyilvánvalóan halott. Jézus tehát képes egy halott testbe visszavezetni az azt elhagyó lelket, de ettől a feltámadt ember még nem lesz halhatatlan, tehát nem azt az égi testet kapja, ami a hívők szerint a feltámadás után a lelkünk lakhelye lesz, hanem visszakapja az eredeti földi testét.

5. Lázár feltámasztása

Ez az esemény annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt egy teljesen nyilvánvalóan halott, egy négy napja eltávozott, már oszlásnak induló ember, Lázár feltámasztása történik meg. Nemcsak Lázár lelke tér vissza az eredeti testébe, de valószínűleg a test már elbomlott részei is meggyógyulnak, hiszen valószínűtlen, hogy Lázár egy négy napja bomló testben, életben maradhatott volna. Ahogy Jézus erről beszél is az apostoloknak, és Lázár rokonainak, azért késlekedett, azért érkezett ennyivel Lázár halála után (bár tudta, hogy Lázár nagybeteg), hogy bizonyítsa hatalmát a halál felett. Lázár feltámasztása az egyik legnagyobb csodatétele, és a zsidó főpapok is ekkor fogták fel igazán, kivel állnak szemben. Nemcsak Lázárt akarták megölni, de ekkor már elhatározták, hogy Jézust is megölik.

6. Halottak feltámasztása az Ószövetségben és az Apostolok Cselekedeteiben

Több feltámasztásról is tudunk, Elizeus, Illés is támaszt fel halottakat, és az apostolok közül is van, aki rendelkezik ezzel a képességgel. Ezek a feltámasztások leginkább a Jairus lányának feltámasztásával analóg események, azaz, egy halott (vagy annak hitt) ember életének visszaadása, a lelke visszajuttatása a testbe. Ezek sem tekinthetőek az utolsó napok eseményeinek előképének.

7. A második eljövetel, a végső feltámadás

Erről a Jelenések Könyve tudósít, ami egy nehezen olvasható, képekkel, allegóriákkal teli látomás Jézus második eljöveteléről, az utolsó ítéletről és a feltámadásról. Részletesen nem írok erről, mert János írása nem fordítható le hétköznapi elbeszélésre, és nem akarok olyasmiket sem leírni, amiket én magam sem értek tisztán. Ezen a könyvön kívül is kapunk a feltámadással kapcsolatban tudást, magától Jézustól. A négy evangéliumban elszórtan, de sokszor utal arra Jézus, hogy aki őbenne hisz, annak örök élete lesz. Azt is elmondja, hogy az Atya rábízta a halottak fölötti ítélkezést, és hogy csak rajta keresztül, a benne való hit által vezetve juthatunk el az örök életre.

8. halálközeli élmények

Mindenképpen beszélnünk kell erről, hiszen rengeteg beszámolót olvashatunk, hallhatunk a klinikai halált megjárt emberektől arról, hogy a fizikai testükből kilépve mi mindent tapasztaltak meg egészen addig, amíg valamilyen hatásra, meggyőzésre vissza nem tértek a testükbe. És bár nagyon sok részlet hátborzongatóan azonos, vagy hasonló az elbeszélésekben, szólnunk kell néhány ellentmondásról is. Számomra a legérdekesebb az, hogy bár ezek az emberek fájdalmat már nem éreznek a testüket elhagyva, de minden egyéb érzékszervük működik. Látják és hallják, hogy mi történik körülöttük, beszélnek rég eltávozott hozzátartozóikkal, szeretteikkel, angyali lényekkel, nyilvánvalóan semmi szükségük a testükre, anélkül is tökéletesen kommunikálnak a világgal. Sőt, az emlékezetük is tökéletesen működik, hiszen miután visszatérnek, pontosan be tudnak számolni mindenről, ami azalatt történt velük, hogy a testükön kívül voltak. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ha test és érzékszervek nélkül is tökéletesen el lehet boldogulni, akkor mi szükségünk van erre a földi, fizikai testre? Miért nem abban az állapotban vagyunk mindig, amiben ezek az emberek, hiszen közlekedni tudnak a levegőben, lebegni tudnak, nem kell lélegezniük, táplálkozniuk, nyilvánvalóan sokkal többre képesek, mint mi ebben a földi testben. Miért jönnek vissza? Dönteniük kell, hogy átlépnek-e a fénybe, átlépnek-e a kapun, vagy visszatérnek a földi testükbe. Valószínűleg ez a köztes állapot csak rövid ideig maradhat fenn, és vagy a halál, vagy a visszatérés a földi testbe lehet az, ami előbb-utóbb szükségszerűen következik a köztes állapot után.

9. mikor történik a feltámadás?

Láthattuk, hogy többféle feltámadásról beszél a Biblia. Mi azonban valójában – hiszen ez az egyetlen kérdés – arról a feltámadásról szeretnénk többet megtudni, ami a halálunk után következik, és amely során romolhatatlan testet, örök életet kapunk, a lelkünk ebben a halhatatlan testben fog tovább létezni abban a világban, amelyet Jézus készített el nekünk. A Biblia azonban érdekes kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mikor történik a feltámadás. Láttuk, hogy Jairus lányának és Lázárnak az esete nem az örök életre történő feltámadás, hanem a lélek visszatérése egy helyreállított, meggyógyított testbe. Van azonban egy feltámadás, amelyről Jézus beszél a keresztfán, és amely tekinthető az örök életre történő feltámadás egy példájának. A jobb oldalán megfeszített bűnözőnek azt mondja: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Ha valaki helyet kap a Paradicsomban, a Mennyországban, az minden bizonnyal örök életet, romolhatatlan testet kap, tehát ő már feltámadt az örök életre. A Bibliában van tehát arra példa, hogy az örök életre való feltámadás bekövetkezhet a János által leírtaktól eltérő módon, korábban, Jézus második eljövetelét megelőzően. Ennek a feltámadásnak tehát nem egyszerre kell bekövetkeznie minden ember számára. A próféták, a szentek, a valóban tiszta igaz emberek már most a Paradicsomban vannak. A Bibliában ugyan nincs erről szó, de azt hiszem nyilvánvaló, hogy Jézus anyja, Mária, apja, József (aki persze nem fizikai apja, de tiszta, méltó ember az örök életre), az apostolok, a mártírok már megkapták az örök életet, a második eljövetel előtt már Jézus országában vannak.

10. mikor támadt fel Jézus?

Nagyon érdekes kérdés, amivel azt hiszem eddig még senki sem foglalkozott, hiszen mindenki elfogadja az általános álláspontot, hogy Jézus harmadnapra, vasárnap reggel támadt fel, azonban egyáltalán nem egyértelmű Jézus feltámadásának az időpontja. Csak azt tudjuk, hogy pénteken este a halott test bekerült a sírba, és vasárnap reggel már nem volt ott. A feltámadás eközben bármikor megtörténhetett. Hogy mégis a vasárnap reggeli feltámadás lett az elfogadott, azért lehet, hogy így teljesedjen be Jézus jóslata, aki azt mondta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt újjáépítem.” Itt a templom alatt a saját testét értette. Bár ez is ellentmondásos, hiszen itt három napról beszél, péntek estétől vasárnap reggelig viszont nem telik el három nap. Valójában a „három nap” és a „harmadnap” fogalmak keveredéséről van szó, ami több helyen előfordul a Bibliában. Mindenesetre péntek este Jézus csak akkor lehetett a jobb oldali megfeszítettel a Paradicsomban, ha a feltámadás valamilyen formában már megtörtént. Ugyanakkor, pénteken este Jézus az alvilágban is jár, erről a Biblia is szól, és a keresztény hagyomány is így tartja. Természetesen Jézus, mint isteni személy bír olyan hatalommal, hogy a tér és az idő és a fizikai test korlátai ne akadályozzák abban, hogy tetszőlegesen jelen legyen bármilyen helyen és időben. A Jézus feltámadásának idejével kapcsolatos kérdést csak azért említettem meg, mert furcsának tartom, hogy ez a kérdés sehol sem merül fel, a vasárnap reggeli feltámadást minden hívő különösebb ellenkezés nélkül elfogadja.

11. miért kérdés ez egyáltalán?

Mert az ember, ahogy öregszik, és egyre kevesebb a nap, ami a haláláig hátravan, mégis csak érdeklődni kezd, hogy vajon mi várja ott, azon a másik világon, ha van egyáltalán másik világ. És nemcsak érdeklődik, de egyre inkább szorong és fél attól, ami várja, vagy nem várja. Ami az idő múlásában a legrosszabb, hogy nem lehet visszalépni korábbi napokra, évekre, nem lehet újrakezdeni, még az aktuális napot sem, nemhogy az egész életet. És ez a visszavonhatatlanság az, ami rémisztő. A kerek születésnapokon jön elő leginkább, és amikor az ember 40 évesen visszagondol arra, hogy húszévesen milyen messzinek tűnt a 40, és hogy mennyire félt fiatalon attól az érzéstől, ami 40 évesen az övé lesz, és közben már nemcsak hogy eltelt a 40 év, de immár 50, aztán hatvan. És mindegy, hogy belül még ugyanaz a húszéves vagy, aki félt attól, hogy negyven lesz, valójában már hatvan vagy, és ki tudja, mennyi van még hátra.

12. a haláltól való félelem

A legtöbb ember életében, előbb-utóbb megjelenik a halál, az attól való félelem, legkorábban gyermekkorban, egy közeli hozzátartozó, vagy jó ismerős halálakor, akkor kezdi el félteni a gyermek a szüleit, és egyben önmagát is attól, hogy elveszíti őket, és egyedül, gyámolítás, támasz és szeretet nélkül marad. Aztán félni kezd az öregedéstől, a betegségektől és a fájdalomtól. Végül elkezd félni magától a haláltól, a halál vegytiszta esszenciájától. Lehet félni attól, hogy semmi nem vár a halál után, és lehet félni attól is, ami vár. Számomra a legrettenetesebb gondolat az, hogy egy olyan végtelen üres és hideg helyre kerülök, ami végtelenül zárt, eseménytelen, magányos, és amiben csak az attól való félelem marad velem, hogy ezen már nem tudok változtatni. Ez így leírva nem annyira borzasztó, de voltak olyan pillanatok az életemben, amikor teljesen precízen át tudtam élni ezt a hideg és magányos halott állapotot, és ebből elég nehezen tudtam kijönni, azóta pedig igyekszem elkerülni azt, hogy ez az érzés ennyire közvetlenül megérintsen.

12. a születés előtt

Van olyan érvelés, amely szerint nem érdemes félnünk a haláltól, ugyanis a halál utáni állapot nem különbözik a születés előtti állapottól. Ahogy az ember nem fél attól, hogy milyen volt a születése előtt, úgy attól sem kell félnie, hogy mi lesz a halála után. Ez az érvelés több szempontból hibás. Egyrészt, a születés előtti állapotom már elmúlt, ettől félni tényleg nincs értelme. Csak attól félünk, ami eljövendő. Ami elmúlt, az már nem rémiszt, legfeljebb rossz rá visszagondolni. Másrészt én például nem emlékszem semmire a születésem előtti állapotommal kapcsolatban, valószínűleg azért, mert nem volt ilyen állapot, a nemlétezésre nem lehet emlékezni. Viszont, amikor megszülettem, és tudatos lény lett belőlem, a helyzet megváltozott. Most már tudom, hogy van tudatom, és most már félhetek attól, milyen lesz, ha elvesztem azt. Persze, könnyű azzal érvelni, hogy ha már nem leszek tudatos, akkor már nem is lesz rá alkalmam, hogy érzéseim, félelmeim legyenek, csakhogy nem tudom, hogy a halállal teljesen megszűnik-e a tudatom, másrészt most van tudatom, és amíg ez így lesz, alkalmam és eszközöm is van rá, hogy féljek annak elvesztésétől. De ami a legfontosabb, a félelem egy érzés, amit racionális gondolkodással nem lehet kikapcsolni. Hiába szólnak erős érvek amellett, hogy a haláltól nem érdemes félni, mégis félni fogunk tőle, mert ez az érzés pontosan azért ilyen fenyegető és szorongató, mert irracionális.

13. a halálból visszatérő

Hogyan szerezhetnénk abszolút bizonyosságot arról, hogy létezik túlvilág, és hogy a halálunk után nekünk is helyünk lehet ott? Talán ha valaki visszajönne odaátról, elmesélné, mi van ott, nyugodtabbak lehetnénk a halálunkat illetően. Hinnénk vajon neki? Tudna ellenőrizhető dolgokat mondani, ami alapján minden kétkedésünket félre tehetnénk? Azt hiszem, nem. Olyasmiket is tennie kellene, amik alapján megbíznánk abban, hogy amit mond, az tényleg igaz. De hát éppen ez az, amit Jézus tett. Csodákat láthattak azok, akik a közelében voltak. Ezzel bizonyította, hogy hihetünk neki. Próféciákat teljesített be, sőt ő maga is tett számos jóslatot, amiket aztán beteljesített, vagy beteljesedtek a halála után. Ezzel bizonyította, hogy igazságot mond akkor is, amikor a feltámadásról, az örök életről és a nekünk készített lakóhelyről beszél, a Paradicsomról. Jézus az a halálból visszatérő, aki bizonysággal szolgál a halál utáni létezésről. Ő az, aki elveszi a halálfélelmünket, és biztonságot ad nekünk. Ehhez azonban el kell őt fogadnunk, a szívünkbe kell hívni, hogy vezessen bennünket az úton, hogy ne a bűn nyomán járjunk, hanem a nehéz úton, az ő útján.

Különleges tudatállapotok

Ezek az állapotok a halál és feltámadás szempontjából azért érdekesek, mert mindegyikben kapcsolatba kerülünk egy másik világgal, ami talán a túlvilág, talán egy szellemi világ, egy spirituális otthon, vagy számos más, lehetséges világ egyike.

1. álom

Előfeltétele az alvás, de az alvás teljes folyamata során csak bizonyos szakaszokban álmodunk. Senki sem tudja miért, egy biztos: létfontosságú nemcsak az alvás, de az álom is az emberi psziché integritása szempontjából. Számomra az álom mindig meglepő és érthetetlen, azért, mert azokban én is csak egy szereplő vagyok, nem én irányítom, és nem is én készítem az álmaimat. Megdöbbentő, amikor húsz-harminc szereplő tőlem függetlenül mozog, beszél az álmaimban, hol egymással, és én hallgatom őket, hol pedig velem állnak szóba, mindegyiknek saját arca, ruházata, viselkedés-, és beszédmódja van. Hogyan lehetséges, hogy a saját agyam képes ilyen bonyolult forgatókönyvek megírására, és képpel, színekkel, hanggal, tapintással és illatokkal teli megjelenítésére. És akkor ez számomra a valóság. Nagyon nehéz az álmokat nem úgy tekinteni, mint egy utazást egy valóban valahol létező világba, annyira bonyolultak és gyönyörűségesek ezek a világok, én hiszek abban, hogy ezek valóban léteznek.

Bessi képe a Pixabay -en.

2. meditáció

A meditáció szintén elkülönül a többi állapottól, ami a legkülönlegesebb ebben, hogy az ember megtapasztalhatja a saját tudatának létezését anélkül, hogy bármi más lenne a tudatában. Az agyam ilyenkor üres, nem jutnak el hozzám a külső ingerek, gondolataim sincsenek. Az egyetlen érzés, ami az agyamat kitölti, a saját tudatom létezésének érzése. Ennél jobban nem lehet kiüresíteni az elmét, mert az valószínűleg egyenlő lenne az öntudat elvesztésével. Számomra a meditáció volt az az eszköz, ami segített rájönnöm arra, hogy a „Gondolkodom, tehát vagyok” állításnál van egy, ami sokkal jobban leírja az igazságot, ez a mondat pedig így hangzik: „Vagyok”. Ez éppen a meditációban megtapasztalt valóság, amikor számomra gondolatok sincsenek, csak a létezés tudata. Szavak sincsenek, így még magamban sem mondhatom ki ezt a mondatot, mert azonnal megsemmisíteném a mély meditáció állapotát.

3. öntudatlanság

Ez az igazán különleges, egyedülálló tudatállapot, hiszen ilyenkor nem is vagyunk tudatunknál, ezért ezt furcsa is tudatállapotnak nevezni. Ha eltekintünk az ájulás, a műtétek során végzett altatás során bekövetkező öntudatlanságtól, akkor a mindenki számára mindennap bekövetkező öntudatlan állapot, az álom nélküli alvás állapota. Hogy ez miért annyira különleges? Azért, mert nagyon hasonlít a halálra, nem véletlen, hogy néha az alvást „kis halál”-nak is nevezik. Mivel nem álmodunk, nem vagyunk tudatunknál, az érzékszerveink működnek ugyan, de az agyunk nem juttatja el a beérkező ingereket a tudatunkhoz, hiszen az nem éber, hanem alszik, vagy, ha úgy tetszik, akkor halott. Az álom nélküli alvás egy dologban viszont rendkívüli módon különbözik a haláltól, ebből ugyanis van felébredés. Az ébredés után a tudatunk ott folytatja, ahol előző nap abbahagyta, vagy szerencsés esetben, akár az éjszakai álomra, vagy álmokra is visszaemlékezhetünk. Ha az álmunkkal ébredünk, azonnal rögzíteni kell az emlékezetünkben, különben örökre elvész. De most ismételjük meg a leglényegesebb tényt, azt, ami ennek az írásnak a legfontosabb mondata: a halál és az álom nélküli alvás ugyanaz abban az értelemben, hogy a tudatunk kikapcsolt állapotban van. És mivel a tudat meghatározó tulajdonsága, az hogy tudatában van önmagának, az igazság az, hogy a tudat nem létezik sem a halál pillanata után, sem pedig az álom nélküli alvás közben. Mivel azonban az alvásból van visszatérés, két lehetőséget tudok csak elképzelni: vagy a tudat minden ébredéskor újra megszületik, vagy a tudat, vagy nevezzük inkább léleknek, én-nek, valójában több részből áll: van egy tudatos és egy nem tudatos része. Az alváskor csak a tudat szűnik meg, a nem tudatos rész megmarad, és ez ébreszti újra és újra öntudatra az embert az ébredéskor. Ez a lehetőség viszont utat nyit egy új elképzelés előtt: a halál is csak a tudatos rész kikapcsolása, a lélek tudattalan része valójában fennmaradhat. A feltámadás ebben az esetben a tudattalan lélek által elvégzett visszakapcsolása az öntudatnak, és ha ehhez társul még egy új test is, akkor teljes lehet a feltámadás. Mindenesetre egyszerre hátborzongató és megnyugtató, majdhogynem kellemes a gondolat, hogy a halál nem is olyan rémisztő, hiszen minden éjszaka többször is megtörténik velünk. Ez a lehetőség annyira érdekes, hogy erre még szeretnék egy külön írásban visszatérni.

4. megvilágosodás, elhívás

Ezek olyan állapotok, amikor az ember közvetlenül érzékeli a másik világot, kapcsolatba lép hírhozókkal, angyalokkal, tanítókkal, akiktől feladatokat kap, amiket aztán később, itt a földön végrehajt. Jeanne D’Arc is ilyen elhívást kapott, majd a feladata teljesítése után mártírhalált halt. Szentek, próféták, mártírok hosszú sorát említhetnénk akár a Bibliából, akár a történelemkönyvek lapjairól, akik mind átélték az elhívás, a megvilágosodás állapotát. Éppen most, a napokban olvasom Emmerich Anna Katalin egészen részletes látomásait Jézus szenvedéseiről. De még mártírnak sem kell lenni ehhez, bárki átélheti a megvilágosodás kegyelmét, akár ima közben, akár hétköznapi cselekedetei során. Én tökéletes pillanatnak nevezem azt az állapotot, ami bármikor előfordulhat, amit előidézni nem lehet, csak megkapni, és amikor az ember hirtelen eggyé válik az Univerzum egészével. Ez néha csak egy pillanat, néha tovább tart, de mindenképpen meghatározó az ember életében, aki ezt akárcsak egyszer is átélte. Én azt hiszem, a hívővé válás egyik útja az ilyen élmény megtapasztalása.

5. pszichotikus szerek által okozott megváltozott állapotok

Ezekről nem tudok semmi közelebbit írni, csak könyvekből tájékozódtam én is ezekről a szerekről. Ami nagyon meglepett az az, hogy a DMT, ami a szerotoninnal szinte teljesen megegyező anyag, képes vallásos élményeket is kiváltani. Én úgy gondolom, már ez önmagában alaposabb vizsgálódást igényelne, hiszen egy oxigén-atomnyi különbség attól az anyagtól, ami egy normális ingerület-átvivő az agyban (a szerotonin), és mégis képes különleges tapasztalatokat adni az ember számára (a dopamin), az nem magyarázható meg pusztán kémiai és neurológiai alapon. Inkább arról lehet szó, hogy ez az anyag, más tudatmódosító anyagokhoz hasonlóan valójában nem a tudatot módosítja, így az elnevezése is hibás, hanem kinyit egy kaput, egy olyan kaput, ami egy létező másik világra nyílik (ebben az értelemben használhatja Huxley is az „érzékelés kapui” kifejezést). Ebben nagyon hasonlít az álomra, amikor szintén más, különös világokkal kerülünk kapcsolatba. A sámánok, az indián gyógyítók is használják ezeket az anyagokat a földi világon túli világokkal történő kommunikációra. Ezen „utazások” során képesek olyan tudás megszerzésére, amit aztán gyógyításra és tanításra használnak.

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Mit mondhatunk végül?

Az én végső következtetésem az, hogy az egyetlen kérdésre nem adhatunk még csak közelítően kielégítő választ sem. A logika egy irracionális félelemmel szemben erőtlen, és csak ebben a világban működik, abban az ismeretlen másikban nem. A közvetlen tapasztalatszerzés sem működik, az egyetlen nagyjából megbízható módszer lenne, ha visszajöhetnék a halálból, és emlékeznék arra, milyen volt az a másik világ. De ha nincs másik világ, akkor még emlékeznem sem lenne mire. Talán így a legjobb, talán éppen azért ilyen a világ, mert a tudatunk nem tudná elviselni a biztos választ az egyetlen kérdésre. Ha kiderülne, hogy teljesen eltűnik minden, ami egykor mi voltunk, és az életünk gyakorlatilag teljesen értelmetlen, annak beláthatatlan következményei lennének, elképzelhető, hogy ez a tudatos lények teljes kihalását okozná. De az sem lenne jobb, ha kiderülne, hogy van mennyország és van pokol is, az ateisták számára ezzel már ez a földi világ is maga lenne az örök szenvedés. Míg ha az derülne ki, hogy odaát megszűnik a szabad akaratunk, és többé már nem változtathatunk a sorsunkon, és még a szabad akarat illúziója sem lenne a miénk, az is elképzelhetetlenül szörnyű hellyé tenné már ezt a világot is. Olyan káros lenne a túlvilági sorsunk ismerete, mint a jövőbelátás, a jóslás. Aki kíváncsi a saját jövőjére, az önsorsrontó. Egy rossz jövő, egy közeli betegség, halál jóslata olyan mértékben tönkreteszi az addig még hátralévő életet, hogy akinek van egy csöppnyi józan esze, az nem kutatja a saját jövőjét. Az emberi psziché akkor érzi magát a legjobban, akkor a legegészségesebb, ha megelégszik a múltjával és a jelenével, és megpróbálja a jövőjét maga alakítani. Ami pedig a jövőjében nem befolyásolható, azt elfogadja akkor, amikor az eljön, és nem akarja tudni előre. Hogy a halál utáni állapotunkról nem tudhatunk biztosat, az talán éppen a saját tudatunk, pszichénk szempontjából a legjobb, így tudunk egészséges, boldog, harmonikus életet élni. Még az is lehet, hogy az egyetlen kérdésre a válasz ott rejlik valahol mélyen bennünk, de a Teremtő lepecsételte azt egy feltörhetetlen pecséttel, hogy az igazság megismerésével ne tudjuk tönkretenni a saját életünket. Ahogy senki sem láthatja Istent szemtől szemben, mert nem tudná elviselni a tudata, és azonnal szörnyű halált halna, éppolyan felkészületlen és védtelen a pszichénk a halál utáni léttel, állapottal kapcsolatos igazsággal szemben. Talán éppen a bizonytalanság a legjobb, amivel a Teremtő elláthat bennünket, és akkor tesszük a legjobbat, ha elfogadjuk ezt a bizonytalanságot. Gondolkodni persze lehet továbbra is, de én azt hiszem születésünktől fogva védettek vagyunk az igazsággal szemben, ezért nem is tudhatjuk meg sohasem. Csak a halálunk pillanatában, vagy még akkor sem. És ez a legtöbb, amire vágyhatunk.

Nyíregyháza, 2019. szeptember 24. – 2020. február 29.

Harmadnap

Nagyon sokszor találkoztam már ezzel az állítással, legutóbb például a Discovery World adott egy, a Torinói Lepelről szóló műsort, ahol megint csak az hangzott el, hogy Jézus három napig volt a holtak között, azaz három napig volt halott, addig feküdt a sziklasírban.

Ez egészen egyszerűen nem igaz, éppen ezért tisztázni szeretném ezt a félreértést, ami a „három nap” és a „harmadnap” sajnálatos összekeverésén alapul.

Nézzük a tényeket: Jézust pénteki napon feszítették keresztre, és a pénteki nap végén vették le onnan, és vitték a sziklasírba. Nagyon fontos tudni, hogy ez még az este beállta előtt történt, ugyanis a zsidók az estét már a következő nap kezdetének tartották, és a következő nap szombat lévén, akkor már semmilyen munkát nem végezhettek, beleértve a temetést, vagy bármilyen a halottakkal kapcsolatos tevékenységet. Jézus Krisztus, tehát a pénteki nap végén, a mi konvenciónk szerint, a pénteki nap estéjét megelőző órákban került a sziklasírba. Eltelt a szombati nap, ami a mi számításunk szerinti szombat este beálltáig tartott, akkor kezdődött a vasárnap. De mivel ekkor már sötét volt, a hívek nem kereshették fel a sírt, csak hajnalban, ami nekünk a vasárnap eleje még, de a zsidók számára ez már bőven benne volt a vasárnapban.

Számítsuk az időt az általunk megszokott módon: Jézus tehát péntek estétől vasárnap reggelig lehetett a sírban, ez viszont nem három egész nap, hanem csupán egy egész nap, egy estétől éjfélig terjedő szakasz, és egy éjféltől hajnalig terjedő szakasz, ami összesen nem éri el a két napot sem.

Jézus tehát nem volt három napig a sírban.

Honnan ered a félreértés? Onnan, hogy Jézus többször is elmondta a híveinek, hogy meg fog halni, de harmadnapra feltámad. Sohasem említett viszont három napos időtartamot, mindig harmadnapról beszél.

Mi is ez a harmadnap?

Köznapi nyelven ez a harmadik napot jelenti. És vajon akkor miért a vasárnap a harmadnap? Mert az első nap az aznap, a péntek, a második nap, vagy másodnap, az a szombat, a harmadik nap, azaz a harmadnap pedig a vasárnap.

Teljesen világos, hogy a vasárnap hajnal tehát nem háromnapnyi időtartamra van a kereszthaláltól, hanem harmadnapnyira, azaz valamivel több, mint egynapnyi időre.

A „harmadnap” meghatározás nagyon sokszor előfordul a Bibliában, akinek van txt vagy html, de akár pdf formátumú Bibliája, nagyon könnyen rákereshet a szóra, az Ószövetség nagyon sok versében megtalálni, de ugyanilyen gyakori az Újszövetségben is. Egy érdekes előfordulását találhatjuk a Jézus gyermekkoráról szóló egyetlen híradásban, amikor is a szülei Jeruzsálembe viszik a 12 éves Jézust, de csak az úton hazafelé veszik észre, hogy nincs velük. Visszamennek Jeruzsálembe, ahol Jézust ott találják az írástudók között, akiket tanít, annak ellenére, hogy még gyermek. A szüleinek pedig akképpen felel, amikor kérdőre vonják, hogy az Atya dolgaiban jár el, és hogy a szüleinek nem kell őt félteniük. A gyermek Jézusra harmadnap találnak rá a szülei.

Megdöbbentően érdekes párhuzam, amire én is csak most figyeltem fel. Az Atya pénteken elveszíti a fiát, aki meghal, talán mondhatjuk, hogy halálával az emberek dolgaiban jár el, hiszen az emberekért hal meg. Harmadnapra feltámad, az analógiával élve, az Atya akkor találja meg őt újra.

Így a „harmadnap” összekapcsolja a 12 éves Jézust a 33 éves Jézussal, ráadásul mindkét történet Jeruzsálemben játszódik, így a helyszín és az időtartam is azonos, mindkét esetben elvesztés és megtalálás, halál és feltámadás, szülő és gyermek. Megdöbbentő, hogy a Biblia távoli részei között is, ha valaki figyelmesen olvas, milyen érdekes párhuzamokat és összefüggéseket találhat.

De egyvalamire még szeretnék kitérni Jézus feltámadásával kapcsolatban, mert ezzel még soha senki sem foglalkozott érdemben, és én szeretném felhívni a figyelmet erre a tényre is, mert csak így láthatunk igazán tisztán. Jézus jóslataiban saját haláláról és feltámadásáról szerepel ugyan a „harmadnap” időmegjelölés, de ezt a mi szempontunkból kell érteni, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Jézus péntek estétől vasárnap hajnalig volt a sírban, pontosabban nem jelenti azt, hogy Jézus vasárnap hajnalban támadt fel.

Miért mondom ezt? Egyszerűen azért, mert Jézuson kívül senki sem volt a sziklasírban, már csak azért sem, mert egy nagy kő, és római katonák őrizték a bejáratot. Semmit nem tudhatunk tehát arról, mikor támadt fel valójában. Egy biztos, vasárnap hajnalban a szemtanúk már nem találták a sírban, tehát a feltámadás valamikor péntek este és vasárnap hajnal között történt, de elvileg ebben az idő szakaszban, bármikor megtörténhetett. Mivel a pontos időpontról szemtanú híján semmit sem tudhatunk meg, ezért fogadjuk el, hogy a feltámadás vasárnap hajnalban történt. De még egyszer mondom, ha szigorú logikai korrektséggel járunk el, akkor ezt nem jelenthetjük ki. Egy bíróságon például csak annyit mondhatnánk bizonyossággal, hogy a péntek este és a vasárnap hajnal között valamikor történt ez az esemény.

Nyilván Jézus tudta, hogy a sírhoz vasárnap reggelig senki ember nem fog eljönni, hiszen szombaton a zsidók nem tehettek ilyesmit, tehát nem fogalmazhatott matematikai egzaktsággal, és nem mondhatta meg pontosan mikor lesz a feltámadás. Csak annak volt értelme, ha a jóslata azt az időpontot jelöli meg, amikor a hívei tudomást szereznek majd erről, ez az időpont megjelölés pedig éppen a „harmadnap”.

És ha már a vasárnap reggeli eseményeknél tartunk, nagyon érdekes megjegyezni, hogy nem a tanítványok voltak az elsők a sírnál. Annak ellenére, hogy Jézus többször, nyomatékosan elmondta nekik, hogy a halála után harmadnap fel fog támadni, egyetlen egy tanítványának sem jutott eszébe, hogy reggel ott legyen a sírnál. Péter magatartása még érthető is, ő még mindig a háromszori megtagadás szégyenével viaskodott, és valószínűleg akár a föld alá is elbújt volna a saját lelkiismerete és a többiek vádló tekintete elől. De ott van János, aki látta a keresztre feszítést, és Jézus kedves tanítványa volt, sőt Jézus reá bízta az édesanyját is a kereszthalál előtt, ha valakinek, neki ott kellett volna lennie. Mégsem ő volt az első, hanem Mária Magdaléna, egy nő, és nem tanítvány, legalábbis nincs az apostolok között. És valószínűleg ő sem a jóslat miatt ment oda, hanem azért, mert szerette volna Jézus testét minél hamarabb megtisztítani, és a temetéshez előkészíteni. Hiszen nagyon fontos tudnunk, hogy Jézust sebtében helyezték el a sírban péntek este, hiszen a szombat beállta már nagyon közel volt, éppen csak beletekerték a lepelbe, és elhelyezték a sírban, de még a vért sem tudták a testről lemosni. Mária valószínűleg ezért sietett a sírhoz, hogy Jézus testéről méltó módon gondoskodjon, és hogy pótolja mindazt, amit a pénteki sietség miatt elmulasztottak.

Így végül ő volt az, aki hírül vitte a tanítványoknak a feltámadást, és végül János lehetett az, aki látva a halotti leplet a test nélkül, „látott és hitt”.

Gondoljunk bele, ha nem péntek este veszik le Jézus testét, és van idő a megmosdatására, akkor a Torinói Lepel nem őrizne mind a mai napig anatómiai pontosságú vérnyomokat. Az időzítésnek tehát hihetetlen mértékű fontossága van a Lepel szempontjából. Ha bármi másképp alakul, a Lepel nem őrizne ilyen mennyiségű és ilyen fontos, és elsősorban ilyen pontosságú nyomokat a kereszthalálról.

A „harmadnap” az emberiség történetének legfontosabb eseménye volt. Ezért kell pontosan tudnunk, mit is jelent ez, és nem szabad felszínesen, pontatlanul fogalmaznunk, mert nagyon fontos tanítás veszhet el egy-egy rossz fordítás, vagy egy-egy rossz értelmezés következtében.

2013. május 18.

Photo by Jo Kassis from Pexels