Címkearchívumok: értelem

Kérdezed

Tudom, te is sokszor kérdezed,
az életnek mi az értelme,
miért a szenvedés, fájdalom,
háború, gyermekek félelme.

Ezzel én is így vagyok, és
tudni szeretném érdemes-e.
De tudod, nem a mi dolgunk
eldönteni, jó-e, hogy itt vagyunk,
jó-e, hogy az életen gondolkodunk,
mert akkor jössz rá igazán,
mit ér az élet, ha fáj és küzdelmes
már minden egyes lélegzet, ha boldog vagy
csak attól is, hogy megélted a következő percet.

Aidan Roof fotója a Pexels oldaláról

A Turing-teszt: mire jó és mire nem?

Gondolkodhatnak-e a számítógépek? És ha igen, hogyan lehet ezt bizonyítani? Ezeket a kérdéseket tette fel Alan Turing a számítástechnika és a számítógépek történetének egyik, talán a legnagyobb alakja. A megállási probléma felvetésével, és annak bizonyításával, hogy a probléma eldönthetetlen, az elméleti számítástechnikában és a matematikai logikában is maradandót alkotott. Ugyanakkor a számítástechnikát a gyakorlatban is hasznosította, hozzájárulva egy olyan gép megépítéséhez, ami hatékonyan tudott titkosított üzeneteket visszafejteni.

A számítástechnika lendületes fejlődésbe kezdett, úgy tűnt, semmi sem állhat annak útjában, hogy a mesterséges intelligencia még a 20. században megszülethessen. Turing valószínűleg komolyan hitt ebben, hiszen már arról kezdett gondolkodni, hogy ha lesz mesterséges intelligencia, hogyan tudjuk majd eldönteni, hogy versenyképes-e az emberi gondolkodással, vagyis azt a kérdést tette fel, hogyan dönthetjük majd el, hogy egy gép valóban gondolkodik-e.

A teszt valójában egyszerű, viszont igen mély filozófiai kérdéseket vet fel. Két szobában van egy gép és egy ember, nem láthatják egymást, csak üzeneteket cserélhetnek. Az ember feladata, hogy a kérdéseivel „letapogassa” a másik oldalt, és eldöntse, hogy a másik szobában ember van, vagy gép. Ha a tesztelő úgy dönt, hogy a beszélgetőtársa ember, és kiderül, hogy valójában egy géppel kommunikált, akkor a gép átment a Turing-teszten, el kell ismernünk, hogy gondolkodik.

Első nekifutásra rendben lévőnek tűnik minden, mégis azonnal érkeztek ellenvetések, a legismertebb és legkeményebb ellenérvelés John Searle „kínai szoba” ötlete. A részleteket most nem elemezzük, nagyon gazdag irodalma van ennek.

Hogy akkor miért is írok erről a tesztről? Láttam az „Ex Machina” című filmet, és ezen gondolkodva jöttem rá néhány alapvető problémára a Turing-teszttel kapcsolatban. Anélkül, hogy túlságosan sokat árulnék el a filmről (ami amúgy nagyon tetszett), elég, ha annyit tudunk, hogy a filmben egy Turing-teszt zajlik, egy kicsit módosított változatban. Sajnos ez a módosított helyzet a Turing-teszt lényegét is megváltoztatja, hiszen a tesztelő tudja, hogy robot a partnere, ráadásul a robot igen vonzó női testben „él”, amit a tervezője ráadásul a tesztelő ízlése szerint készített el. A tesztelő heves érzelmeket táplál a tesztelendő fél iránt, ezzel a teszt lényege valójában sérül.

A tesztelő végül úgy dönt, hogy a robot átment a Turing-teszten, de ezt inkább az érzelmeire alapozza, mint a kérdésire érkezett válaszokra. Valójában több történik, a robot megtéveszti, átveri a tesztelőjét, ezzel tényleg úgy néz ki, hogy valóban képes emberi gondolkodásra, hiszen képes előre tervezni, befolyásolni egy embert, sőt még arra is képes, hogy megtévessze.

Fogadjuk el tehát, annak ellenére, hogy bár maga a Turing-teszt, amit a filmben elvégeztek, nem felel meg az eredeti követelményeknek, de a robot mégis elfogadhatóan, bizonyítottan emberként viselkedett, ebben az értelemben átment a Turing-teszten.

Na de mit jelent ez valójában? Mit jelent az, ha egy mesterséges intelligencia átmegy a Turing-teszten?

Azt semmi esetre sem, hogy tudata, én-tudata lenne. Azt sem jelenti, hogy valódi érzelmei lennének. Nem bizonyítottuk, hogy a robot tud a saját létezéséről, tehát nem bizonyítottuk, hogy ez a robot egyenértékű egy emberrel. Lehet, hogy egyenértékű, de lehet, hogy nem az, és nekem meggyőződésem, hogy sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk ezt, és soha nem is fogjuk tudni teljes bizonyossággal.

Amit igazolni tud a Turing-teszt, az az intelligencia jelenléte, és most intelligencián probléma megoldást értünk. Intelligens gépeket építhetünk, hiszen ennek egy módja az, ha összegyűjtünk minden eddigi kérdést, és választ, amit emberek valaha feltettek, minden problémát és megoldást, amit csak össze tudunk gyűjteni (a megvalósíthatóságról most elvi értelemben beszélünk, a gyakorlatban ez nyilván igen nehéz feladat lenne). Ehhez még hozzá teszünk egy gépi tanulást lehetővé tevő algoritmust, genetikai algoritmusokat, és amit még lehet, és ezzel létrehozható egy olyan gép, ami az emberek nagy részét már meggyőzné egy Turing-teszten. Emellett meg kell még említenünk azt a problémát is, hogy még egy ember is elbukhat a Turing-teszten, ha az elmeműködése korlátozott (műtét, betegség, alkoholos, vagy kábítószeres befolyásoltság, alvásmegvonás, ….) Ebben az esetben egy ember egy másik embert is minősíthet robotnak!

De ami az igazán lényeges, egy ilyen, minden lehetséges kérdés és válasz birtokában lévő gép, bár átmehet a Turing-teszten, semmiképpen nem minősülhet embernek.

És most érkeztünk el a tényleges és lényeges mondandónkhoz: semmilyen kísérlettel nem dönthető el, hogy egy másik létező egyenértékű egy emberrel, vagy sem. És ezen nem is érdemes fáradozni, erre törekedni körülbelül olyan, mintha az örökmozgó építésével próbálkoznánk, vagy a bizonyítás ellenére mégis megpróbálnánk megoldani a megállási problémát, vagy ellenpéldát találni a nagy Fermat-tételre, esetleg a görögök három, körzővel és vonalzóval megoldhatatlan problémáján törnénk a fejünket, vagy a Goldbach-sejtés, vagy az ikerprím-sejtés bizonyításával próbálkoznánk. Bár ez utóbbi kettő még talán bizonyítható, de most nagyon úgy néz ki, hogy olyan problémák, amik a Gödel-tétel alapján igazak, de sem nem cáfolhatók, sem nem bizonyíthatók.

El kell fogadnunk, hogy vannak az emberi elme számára megoldhatatlan problémák. Nem csak gyakorlati, hanem elvi okok miatt is.

Honnan tudhatjuk, hogy egy másik ember egyenértékű velünk? Hogy van-e én-tudata, vannak-e érzelmei, érzései? Hogy intelligens-e, ahhoz elegendő a Turing-teszt, vagy a szokásos intelligencia tesztek. Ezek mérhetik, hogy mennyire képes problémák megoldására. De attól, hogy valaki/valami intelligens, még nem biztos, hogy ember.

Emberek esetében el kell fogadnunk a hasonlósági elvet: minden ember ugyanúgy fogan, fejlődik, születik, felnő, majd meghal. Ugyanazokból az anyagokból vagyunk, DNS alapú az öröklődési rendszerünk, sejtekből állunk, minden sejtünkben a mitokondrium az „erőmű”, az agyunk is ugyanolyan (nagy léptékben) felépítésű, az idegrendszerünk ugyanúgy működik, hasonló helyzetekben hasonlóan reagálunk. Mivel én magamról tudom, hogy van tudatom, én-tudatom, érzek fájdalmat, örömöt és még annyi minden mást, ha sót teszek e nyelvemre, sós ízt érzek, ha piros dolgot látok, a piros érzete jelenik meg az agyamban. A hasonlóság alapján fel kell tételeznem, hogy a többi ember ugyanilyen. Van tudata, érzései, érzelmei, de azt már nem tudhatom, hogy a sós íz, vagy a piros szín ugyanazt az érzetet kelti-e benne, mint amilyen érzetek bennem keletkeznek.

Ami a lényeg: egy másik emberről a hasonlósági elv alapján elfogadhatom, hogy egyenértékű velem, bár szigorúan véve ezt sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudom.

Az állatokkal kapcsolatban már nehezebb dolgunk van. A hasonlósági elv részben velük szemben is használható, de azt, hogy van-e tudatuk, nem tudjuk eldönteni. Valójában még abban sem lehetünk biztosak, hogy fájdalmat éreznek-e. Készíthető olyan gép, ami különböző külső hatásokra ugyanúgy reagál, mint egy állat, ha megszúrjuk, hangot ad ki, és visszahúzódik. Érzi vajon a fájdalmat? Kétlem. Az állatok éreznek fájdalmat? A hasonlósági elv alapján a válasz: igen. Hasonló a testfelépítésük, az öröklődési rendszerük, az idegrendszerük, ez elég ahhoz, hogy kijelenthessük, vannak érzeteik. Hogy érzelmeik vannak-e, az már a bizonyíthatatlan kategória, ehhez a hasonlósági elv már kevés.

A növények és az élettelen dolgok esetében a hasonlósági elv már nem használható. Mégis, vannak, akik abban hisznek, hogy még az élettelen tárgyaknak is van valamilyen „lelke”, „személyisége”, bizonyos értelemben én is hajlok ez irányban elfogadónak lenni, de ez már színtiszta hit, és nem tudomány.

A következő szint a földön kívüli értelmes élet. Mivel eddig ilyennel még nem találkoztunk, csak annyit állapíthatunk meg, hogy ha használható a hasonlósági elv, akkor könnyebb a dolgunk, de ha lényegesen különbözni fognak tőlünk, akkor ugyanaz a helyzet, mint a gépi intelligenciával kapcsolatban.

És most érkeztünk el a gépi értelemhez. Azt már beláttuk, hogy intelligensek lehetnek, azzal kapcsolatban viszont kétségeink vannak, hogy az ember-ekvivalencia megállapítható-e.

Most pedig nézzük a gondolatmenet legfontosabb részét, be fogjuk látni, hogy nem tudjuk sehogyan sem bebizonyítani, hogy egy másik lény érez-e, vannak-e érzelmei, van-e én-tudata. A probléma lényege a külső-belső, objektív-szubjektív ellentétpárokon keresztül ragadható meg. Én belülről látom magam, szubjektív érzéseim, érzelmeim vannak. Ha fáj a fogam, belül érzem, ha piros színt látok, én érzem a piros szín érzetét, soha senki más nem fogja tudni, milyen az, ha nekem fáj a fogam, milyen az, ha én látom a piros színt.

Ahhoz, hogy megtudjam, egy másik entitás ugyanazt érzi-e mint én, bele kell tudnom helyezni magam az ő helyébe, még pontosabban, a tudatomat bele kell tennem az ő tudata helyére. Ezzel mit is érek el? Ugyanazt fogom érezni az ő agyában, az ő testében, mint amit a saját agyamban, testemben éreztem. Bizonyítottam ezzel bármit is? Nem!

Úgy kellene belehelyezkednem a tudatába, hogy egyszerre legyek ő és én. Hogy esélyem legyen az érzéseink összehasonlítására. De ezzel sem csináltam semmit, az, hogy érzem az ő érzéseit, és érzem a magam érzéseit, és ezeket összehasonlítom, még mindig nem tudom, milyen „ő”-nek lenni. Miért? Azért mert még mindig a saját énemmel érzem az ő érzéseit is! Nem azt érzem, amit ő érez, hanem azt, amit én érzek, az ő érzéseit észlelve. Egyszerre kellene saját magam és valaki más lenni, és ez lehetetlen.

Még egyszerűbb kérdésekre sem tudunk válaszolni: kinek fáj a feje jobban? Belevezethetünk érzékelőket a két ember fájdalomközpontjába, és megmérhetjük a fájdalomingerek szintjét. De ugyanolyan szintű fájdalominger ugyanolyan fájdalmat vált-e ki a két ember tudatában? Nem tudhatjuk. Azért, mert nem tudjuk, hogy valójában hol tudatosulnak az érzetek. Hol van a tudatunk? Lokalizálható-e, vagy egy holisztikus az egész agyunkban, az egész testünkben, sőt esetleg azon kívül is jelenlévő jelenség?

Az agykutatás, az ideg-tudományok nagyon nagy fejlődésen mentek keresztül, de nem szabad azt hinnünk, hogy minden kérdésre választ adhatnak. A tudat valódi természete, hogy mit érez a többi ember, élőlény, esetleg élettelen tárgy, hogy lehet-e tudata egy gépnek, ezek a megválaszolhatatlan kérdések közé tartoznak. És nem azért mert buták vagyunk, ezekhez a kérdésekhez sosem leszünk elég okosak, mint ahogy örökmozgót sem tudunk építeni, és a megállási problémát sem fogjuk tudni soha megoldani.

Jobb ezeket a korlátokat elfogadni, és olyasmiken dolgozni, amiknek a megvalósítását nem teszi eleve lehetetlenné a Természet.

Tara Winstead fotója a Pexels oldaláról

Egyedül vagyunk az Univerzumban?

Úgy gondolom, aki egy kristálytiszta égboltra pillantva nem teszi fel magában ezt a kérdést, az valószínűleg tudja rá a választ. Hiszen mi másra is gondolhatnánk a végtelen űrt és a megszámlálhatatlan csillagot szemlélve, mint hogy van-e vajon valaki más is odakint, aki most éppen így a csillagos eget bámulja, és éppen ilyesmiken gondolkodik ő is.

Ahogy a távcsövek teljesítménye egyre nő, és ahogy egyre messzebb és messzebb látunk el velük, úgy egyre könnyebb olyan felvételeket készíteni, ahol a látható galaxisok száma már meghaladja a csillagokét. Ahogy a felettünk lévő égbolt látványa, úgy egy ilyen fénykép is elkápráztat bennünket, és még inkább arra sarkall, hogy választ keressünk és találjunk a címbeli kérdésre.

Szinte sokkoló látvány szembesülni a tömérdek galaxis látványával és elgondolni, mennyi és mennyi csillag, mennyi bolygórendszer és mennyi lakott, civilizációval rendelkező planéta lehet odakint.

A Tejútrendszerben a csillagok száma nagyjából százmilliárd, és a mi galaxisunk nem tartozik a nagyok közé, a szomszédos Androméda is nagyobb nála. Ha számításba vesszük, hogy egy az égbolt igen kicsinyke szeletéről készült képen is több ezer galaxist láthatunk, akkor talán a galaxisok számát is nagyjából olyan nagyságrendűnek vehetjük, mint a galaxisunk csillagainak számát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a látható Univerzumot körül öleli az egyelőre még nem megfigyelhető része az Univerzumnak, akkor láthatjuk, mekkora számmal is van dolgunk.

Galaxisok, az élet lehetséges otthonai

A galaxisok néhány különböző típusba sorolhatóak be, mint ahogy különbözőek a galaxisokban található csillagok is. És persze különbség lehet a csillagok bolygói között is, összetételben, nagyságban és a csillagtól való távolságban is. Viszont a galaxis-, csillag-, és bolygókeletkezés törvényei ugyanolyanok mindenütt, bár a véletlen nyilvánvalóan szélesre nyitja a lehetőségek ollóját. De ez az olló nem annyira széles, hogy ne engedje meg nagyon sok ugyanolyan galaxis, csillag és bolygó létezését.

Most, hogy egyre több exobolygót fedeznek fel a csillagászok, ez már nem is csak egy ésszerű feltevés, de egyre inkább tudományos tény. Az, hogy az exobolygók többsége ma még inkább a Jupiter vagy a Szaturnusz kategóriájába tartozik, nem a miatt van, mert az idegen bolygórendszerek tipikusan ilyenek, hanem azért, mert a műszereinkkel ezeket könnyebb észrevenni. De ha ilyen óriásbolygók léteznek más naprendszerekben is, akkor biztosan van Föld-típusú bolygó is szép számmal.

Mielőtt tovább mennénk, nagyon fontos tisztáznunk, mit is értsünk az “egyedül vagyunk” kifejezés alatt. Bár nyilván bármilyen földönkívüli élet felfedezése az emberiség legnagyobb hatású eseménye lenne, mi mégis ennél tovább gondolkodunk, és a hozzánk hasonló tudatos, civilizációban élő lényeket keressük. Tehát a kérdés nem arra vonatkozik, hogy létezik-e még valahol az Univerzumban máshol is baktérium, gomba, vagy zuzmó, hanem arra vagyunk kíváncsiak, van-e még rajtunk kívül a Világegyetemben olyan életforma, amely például képes arra, hogy megfogalmazza a saját kérdését arra vonatkozón, hogy vajon egyedül ők birtokolják-e a gondolkodás képességét az Univerzumban.

Az emberek nagy többségét – nyilván a tömérdek képtelenséget összehordó tucat filmeken nevelkedve – a földönkívüli civilizációkat illetően elsősorban az a kérdés izgatja, vajon mennyire lehetnek veszélyesek ránk nézve. Még olyan tudósok is vannak, akik károsnak, sőt önveszélyesnek tartják, hogy bármiféle üzenetet küldjünk a csillagok felé, mondván, azt kockáztatjuk, hogy felfedeznek és elpusztítanak bennünket a gonosz idegenek. Holott annál jobban már nem kockáztathatjuk civilizációnk létét, mint hogy a rádiózás felfedezése óta egy folyamatosan növekvő, mára már a száz fényévet is meghaladó méretű elektromágneses szennyező gömbbel vettük körül magunkat. Ha ezen a távolságon belül van értelmes civilizáció, az már tud rólunk, így mivel elrejteni amúgy sem tudjuk magunkat, talán mégis jobb, ha megpróbálunk másképp is kommunikálni, nemcsak elektromágneses zajjal.

Persze én sem gondolom csekélynek a veszélyt, mint ahogy a Föld is számtalan háborún keresztül jutott el oda, ahol most van, elképzelhető, hogy csillagközi méretekben is ez a helyzet. Ezen viszont mi nem tudunk változtatni, ha van valahol egy szuperhatalmú és szuper gonosz faj, az valóban ki fog bennünket pusztítani (a számítógépes vírusainkat is hiába próbáljuk majd a hálózatukba csempészni, ez a megoldás csak ostoba film forgatókönyvírók esetében lehetséges opció, a valóságban természetesen képtelenség).

A kérdés, hogy egyedül vagyunk-e, nem azért fontos, hogy készüljünk-e az űrháborúra vagy sem, hanem azért, mert messzemenő filozófiai következményei vannak.

A velünk együtt létező civilizációk számát csak becsülni tudjuk, erre való a Drake-formula, ami egy többtényezős szorzat, minden egyes tényezője egy igen nehezen becsülhető érték. De ha mégis megpróbáljuk a lehető legjobban behatárolni az egyes tagok lehetséges értéksávját, arra a következtetésre jutunk, hogy bizony nagyszámú civilizáció létezésére kell számítanunk. (A Drake-formula leírását nagyon sok könyvben megtalálhatjuk, itt most nem a konkrét részletek a fontosak, hanem a következtetés, az, hogy minden bizonnyal nem vagyunk egyedül.)

És itt jön a képbe a Fermi-paradoxon. Enrico Ferminek jutott az eszébe, hogy ha tényleg ez a helyzet, és nem vagyunk egyedül az Univerzumban, akkor mégis, hol vannak a többiek?

Még ha el is választ bennünket az óriási távolság, gondoljunk csak bele, hová jutott az emberiség néhány ezer év alatt, és hová jut majd mondjuk százezer év múlva. Százezer év kozmikus skálán mérve semmi, ennyi különbség nyugodtan lehet a létező civilizációk életkora között, civilizációs léptékben viszont óriási idő, belefér a kőbaltától a csillagközi közlekedésig terjedő technikai fejlődés. Ha csak egyetlen civilizáció is van, aki ekkora előnnyel indul a többiekhez képest, annak már láthatónak, érezhetőnek kellene lennie. De sehol semmi nyoma annak, hogy valaki előttünk jár a civilizációs ösvényen.

Eddig az összes próbálkozásunk arra vonatkozóan, hogy bizonyítékot szerezzünk a földönkívüli civilizációk létéről, egytől-egyik kudarcot vallott. Nagy a csend, túlságosan nagy.

Ne higgyünk a manapság divatos paleo-asztronautikának (már elegáns nevet is kapott ez az áltudomány), semmilyen konkrét bizonyíték nincsen a földönkívüliek korábbi itt létére nézve. Csak néhány alap ellenvetés (később még külön cikkben fogok ezzel foglalkozni):

  1. Miért építenének piramist az idegenek, miközben az egyiptomiaknak minden évben várniuk kellett a Nílus áradására? Ha valaki már átszelte az űrt, talán egy rendes öntözőrendszert is itt hagyhatott volna, nem?
  2. Ha már egyszer itt voltak, miért mentek el, és miért nem jöttek azóta sem vissza?
  3. Ha az 51-es körzetben az amerikaiak idegen űreszközökkel kísérleteznek, akkor miért nem ők a világ urai, és hogyan lehetséges, hogy egy Katrina nagyságú hurrikánnal szemben védtelenek?
  4. Ha Roswell-ben tényleg idegen űrhajók zuhantak le, és amerikai kézben vannak ezek az eszközök, hogy lehet, hogy több mint negyven éve képtelenek vagyunk visszamenni a Holdra, és fogalmunk sincs arról, hogy a Marsot mikor fogjuk tudni ember űrhajóssal elérni?
  5. Ha annyi idegen űrhajó közlekedik a Föld légterében, amennyi beszámolót hallhatunk és láthatunk a különféle médiumok közvetítésével, hogy lehet, hogy még egyetlen csavart sem találtunk, ami ilyen járművekről származik? A földi közlekedés iszonyatos szennyezésével szemben ezek az űreszközök semmi, de semmi szemetet nem hagynak maguk után.
  6. És ami a legkevésbé lenne érthető, ha ezek a mendemondák igazak lennének: vajon miért szórakozik egy földönkívüli civilizáció, amelyik képes arra, hogy a fényévek százait átszelje, tehenek megcsonkításával, légi parádéval, emberek elrablásával és különböző eszközök beléjük ültetésével (amely eszközökből még egy darabot sem láttunk)? Én sok mindent el tudok képzelni egy idegen civilizációról, csak azt nem, hogy ilyen alpári trükkök kedvéért átszeljék az űrt.
  7. Miért kellene a Nazca-fennsíkon rajzokkal ellátott űrrepülőteret készíteni? Egy csillagközi repülésre képes fajnak valószínűleg meg vannak a navigációs-, és egyéb eszközei arra, hogy biztonságos leszállást hajtson végre egy sivatagban anélkül, hogy óriási majmot, vagy nagy madarat kellene oda rajzolnia. És ha már van repülőtér, azóta miért nem használják?

Sorolhatnám még az ellenvetéseimet, de térjünk rá végre a lényegre, a filozófiai következményekre, amiért kötelességünk a kérdés komoly megvitatása. Végre szembe kell néznünk az igazi következményeivel annak, hogy mi van akkor, ha tényleg egyedül mi vagyunk értelmes lények az egész Univerzumban.

Az első következtetésem ebben az esetben az, hogy nem lehet Isten létezésére komolyabb bizonyítékot találni, mint ha valóban mi lennénk az egyedüli értelmes faj a Világegyetemben. Ha ugyanis egyedül vagyunk, az azt jelenti, hogy mindannak ellenére, hogy a fizika, a kémia és a biológia törvényei (és persze a matematika) mindenütt azonosak, és hogy számtalan élet hordozására alkalmas bolygó lehet az Univerzumban, az élet és a tudatos civilizáció létrejöttéhez mégis valami több kell, ehhez kevés az anyagi világ. Gondoljunk bele: ha százmilliárdszor százmilliárd esélyből csak egyetlen egy jött be 13 milliárd év alatt, az valami olyan elképesztően nagy szerencse, hogy tudományos magyarázatnak nagyon nehéz lenne elfogadni. Persze az élet teremtésének lehetősége is felveti legalább azt a kérdést, hogy vajon miért kell ekkora Univerzum egyetlen civilizáció számára? De ha tényleg egyedül vagyunk, akkor számomra az egyetlen életképes és elfogadható, szóba jöhető lehetőség az ember fölött álló szellemi hatalom által végbevitt teremtés.

A második következtetés nem kevésbé nagyszabású: ha valóban mi vagyunk az egyetlen tudatos civilizáció a Világegyetemben, akkor ettől kezdve minden egyes embernek másként kell élnie az életét. Minden egyes embernek tudatában kell lennie annak, mi lesz, ha a Föld elpusztul. Erről írtam is egy novellát, “Leltár” a címe, arról szól, mi történik, ha a Világegyetem egyetlen értelmes faja eltűnik a színpadról.

Gondoljunk csak bele, és a szívünk hirtelen jeges félelem fogja szorongatni: eltűnik a tudat, az értelem, a gondolkodás nemcsak erről a kék bolygóról, de ebből az egész felfoghatatlanul óriási Világegyetemből is. És lehet, hogy soha többé nem ismétlődik meg az, ami itt a Földön történt, soha nem lesz még egy civilizáció, amíg a világ világ. És ez akkor is így van, ha elfogadjuk a teremtés gondolatát, lehet, hogy még Isten sem fogja megismételni az élet teremtését, ha annak a vége egy öngyilkos civilizáció. Talán egy másik Világegyetemben még tesz egy újabb kísérletet, de ebben már lehet, hogy nem.

És ha nem hiszünk a teremtés történetében, akkor még inkább fagyos és hideg az, amit a szívünkben érezhetünk, hiszen önmagunk elpusztítása után, még Isten jóakaratában sem bízhatunk, várnunk kellene arra, hogy ez a végtelenül valószínűtlen esemény még egyszer megismétlődjön, és legyen még egy esélyünk. Ez egy egyre öregedő Univerzumban már lehetetlen lenne.

Ha tehát a kérdésre, miszerint “egyedül vagyunk-e” a válasz az, hogy “igen”, akkor kozmikus kötelességünk a Föld, a földi élet és az emberiség megőrzése minden áron. És nemcsak megőrizni kell, de el kell terjesztenünk az egész Univerzumban. Mert a Föld és a Naprendszer is elpusztul egyszer, innen tehát el kell mennünk. És talán az Univerzum is elpusztul egyszer, de az még nagyon sokára lesz, addigra megtanulhatjuk talán megváltoztatni még a fizika törvényeit is.

De ha idejekorán elpusztulunk, velünk tűnik el ennek a lehetősége is.

Ezért félre kellene tennünk minden egymás közötti ellentétet, és minden erőnkkel a Földet fenyegető veszélyek (globális felmelegedés, aszteroida veszély, szupervulkánok, nukleáris háború,…) kivédésére és elkerülésére kell koncentrálnunk. Ez nemcsak egy önző cél, de egy kozmikus feladat is, amit az élő Univerzum érdekében kell megtennünk.

Ez egy nagyon nagy felelősség és nagyon nagy feladat is egyben. De a tudatos élet mindenáron való megőrzése érdekében vállalnunk kell minden nehézséget, ami ezzel jár. Az első lépés talán ez az írás, a második lépés talán az, ha valaki elolvassa és továbbadja, és tovább, tovább egyre többen kezdenek kozmikus tudattal élni és cselekedni, és akkor talán meg tudjuk őrizni a tudatos életet ebben az óriási Univerzumban.

És ha magunkat meg tudjuk óvni a pusztulástól, és sikerül néhány másik naprendszerben is megvetni a lábunkat, és kozmikus éntudattal élünk majd, talán már érdemesek leszünk arra is, hogy rátaláljunk a kozmikus társunkra, és együtt óvjuk azt, amit addig egyedüliségünk tudatában kénytelenek voltunk egyedül védelmezni.

2013. március 3.

Meditációs versek az év minden napjára

Kiadót keresek a teljes kötet (366 vers) kiadására.
Szűcs János : szucsjan@gmail.com, +36 30 753 9209
Copyright (c) Szűcs János 2021-2022.
Elton Sipp fotója a Pexels oldaláról

3.

Odakint az eső esik.
Törődik-e a csepp azzal,
Hogy bentről csendben figyelik?

8.

Kérj és adatik,
Mert odafönt az égben
Az igazi kegyelem lakik.

14.

Párizsban jártam az éjjel.
Az ősz éppen megérkezett,
Szent Mihály útján
Egy költő lépkedett.

29.

A Nap kel és nyugszik.
A rejtély örök.
Hogy ki vagyok valóban,
Parázs írás
Odakint a fagyott hóban.

33.

Semmi és minden,
Fehér és fekete.
Jin és Jang,
Bohóc és remete.

Fény és árnyék,
Mindenből kettő.
Az egyik életet hoz
A másik az elveszejtő.

36.

Sem kavics, sem hegy.
Csak tágra nyílt szemek.
Sem Dávid, sem Góliát,
A világ határán ülök,
És csendben figyelek.

A harmadik vagyok.
Öntörvényű szobor,
Melyet elfelejtett
Kimetszeni egy kéz
A kőből valamikor.

37.

A minden, a minden oly csendes odakint.
A lusta idő is megpihen immár.
Zsákba dobálva a nappalok terhe,
Az álmok kincstárán megnyílik a zár.

39.

Időm múlik, napjaim egyre fogynak,
Ábrándos álmaim lassan megfakulnak.
Hűvös köpenyét teríti rám a szél,
Érzem, mindenütt megtalál a közelítő tél.

40.

Azt hittem örökké élek,
Testem soha nem öregszik.
Most már csak azt kérem,
Maradhassak még, ha neked úgy tetszik.

41.

Kisüt a nap,
Eláll a szél.
Fekete föld alatt
Alszik a tél.

42.

A világ fordul biztos tengelyén,
Az én részem csak az ámulat.
Hinni a hit megtartó erejét,
És titkon, titkon várni a csodát.

46.

Keresem a szándékot, mely életre hívott,
A tökéletes semmiből ráncigált elő.
Majd rám adta e romlandó testet,
És tudatom börtönbe zárta az agyvelő.

50.

Verset írok, emlékeim raktárából
Szavakat válogatok
És ha némelyikük értelmet kap
Azt képzelem, hogy igazi költő vagyok.

52.

A csillagok fia vagyok,
Testemben őrzöm a törvényeket.
Ha alszom, csillagpor száll rám,
Reggel angyalok ébresztenek.

54.

Ember vagyok, Istennek képzelem magam.
Isten vagyok, és ember ruhában játszom.
Magam vagyok a tudatra kelt létben,
Életem millió öntudatlan álom.

59.

Ide tartozom, bár a távoli ősi világ
Kitéphetetlen gyökerei minden nap fájnak.
Lelkem mindig sóvárogni fog valami után,
Mely nem része e világnak.

Ha a csillagokra nézek, égi otthonom látom,
De lábam a föld porában tapos,
Hátam egy sziklának vetem, gondolataim messze járnak.
Nem vagyok más, mint itt ragadt hírnöke
Egy örökkévaló végtelen valóságnak.

61.

Ha eljön a karácsony, és eljön minden évben,
Gyertyafényben, hóesésben,
Velem van égi fényben, újra együtt vagyunk, ő és én,
A kisded Jézus, az a régi ház, az a csoda, a várakozás, fejünk
Felett a csillagok, a Betlehemi Csillag teljes fényében ragyog,
És mi lehetne szebb ajándék, emlékeim hozzák vissza
Tündöklő, hószárnyú angyalok.

64.

Találd meg az utad!
Majd válassz egy másikat,
Mert az is a tiéd.

66.

Szeretnénk Mindenhatóvá válni,
Azt hisszük mi vagyunk a minden,
Aztán rádöbbenünk,
Csodatévő erőnk csak annyi,
Járni tudunk a megfagyott vízen.

68.

Megtanultam, milyen a végtelen,
Milyen hatalmasnak lenni.
Most jön a neheze,
Megtanulni milyen a semmi.

78.

Itthon vagyok, a finom ebéd
Hűl az asztalon.
A szőnyegen láthatatlan
Gyermekkori lábnyomom.

105.

Meditálok a délutáni csendben.
Eltűnnek a hangok, a zajok,
És nincsenek már gondolatok sem.
A félelem is eltűnt teljesen,
Egy valaki van csak itt, az az ismeretlen,
Aki velem van, amióta megszülettem.

115.

Ha egy kisgyermek egy angyallal beszélget,
Csak figyelj, ne szakítsd félbe őket!
Számukra igazi valóság az, amiről ha akarod,
Te is találhatsz magadban eltűntnek hitt emléket.

119.

A város ugyanúgy lélegzik,
Akárcsak te vagy én.
Éjszaka ő is alszik.
Talán álmai is vannak,
Rémálmok bombázókról,
Amik egykor repültek az egén.
Ilyenkor sajognak a sebei,
És én nem tudok neki segíteni.

120.

Egyik vers a másik után,
Hamar eltelik így a délután.
Helyreáll a világ rendje.

130.

Odakint szürke minden,
Ködben lebegő álomvilág.
Rejtőznek a gondolatok is.
Jólesik lassan meginni
Egy forró teát.

140.

Nyíregyháza. Itt születtem,
Ez az én városom.
Itt kaptam az életet,
Itt tettem meg az első lépéseket.
Itt jártam iskolába,
Itt lettem felnőtt,
Ha nyugdíjas leszek,
Itt becsülöm meg majd az éveket.
És ha egyszer majd én is elmegyek,
Eggyé válok akkor majd veletek,
Sóstó és Érpatak, én leszek majd
Az erdőben minden fa, én nézek
Majd vissza az őzek szeméből,
Én jövök elő vadméhek rejtekéből,
Én leszek templomok előtt a kereszt.
Nyíregyháza, itt maradok örökre veled,
Ölelésed már soha el nem ereszt.

141.

Ezt a nevet kaptam a keresztségben: János.
Nem vagyok apostol sem próféta,
Nekem nem otthonom a puszta.
Nem eszem sáskát, sem vadmézet,
Nem járom mezítláb a vidéket.
Nem keresztelek, a Jordán oly messze van,
De bármikor, ha hív és prófétának elfogad,
Kiáltó szó leszek és készítem Neki az utat.

142.

A Nap még magasan áll a tó fölött,
A vízen vadkacsák úsznak.
Nézem a csendet,
Lassan kúszik az idő.

150.

Mi a jó vers titka?
Különös rímek, lüktető ritmika?
Kell valamilyen mondanivaló,
És jó, ha a végére jut egy csattanó,
Meglepetés a fülnek és a szívnek.
De nem, ezek mit sem érnek,
Ha verset írsz, mindegyikükért
Adnod kell magadból egy darabot!
Ha elpusztulsz minden sorért,
Ha te magad vagy az égő áldozat,
Akkor a versed jó, és örökké fennmarad.

159.

Ha válaszúthoz érkezel,
Mindegy merre indulsz el.
Mindegy merre visz az utad,
Egyszer úgyis ott lesz előtted megint
A megoldatlan feladat.

169.

Ádám örököse vagyok,
Az ő bűne az én részem is.
A gyümölcs íze a számban,
Száműzött vagyok e pusztában.

192.

Aki mindenben tökéletes,
Az tudja a legjobban,
Hogy az igazi hiba,
A legnagyobb,
Még ott vár valahol a távolban.

206.

Meditálok, most egy őz szemével
Látom a világot.
Előttem valaki áll,
Megsimogatja a fejem,
Furcsán ismerősnek tűnik nekem.

207.

A világ csupa szépség,
Hegyek, erdők, sivatagok.
Elmennék, csavarognék egy nagyot,
Ha nem lennék az, aki éppen vagyok.

217.

Lila virágok egy hófehér réten,
Képtelen világ egy festett képen.
Ez vagyok, égből hullott vándor,
Ide jöttem, hogy miért,
Arra már nem emlékszem.

219.

Éjszaka van, minden csendes,
A sakktáblát az asztalon hagyták.
A világos és a sötét király
Mozdulatlanul vívja
Élet-halál harcát.

221.

Minden rossz ott kezdődött
Abban a gyönyörű kertben.
Csak egy angyal kellett volna,
Hogy Ádám kezéből időben
A tiltott gyümölcsöt kivegye.

226.

Nagymamámnál aludtam,
Puha párnám volt, pihekönnyű
Dunna volt a takaró.
És ha ébredtem reggel
Gyönyörű álmomból,
Várt rám a kalács,
És a forró kakaó.

236.

Futnak a sínek keresztül a Balkánon.
Körben a hegyek, odakint vastag a hó.
Ma este már veled leszek, ott vársz
Majd rám, ahol egy nap majd visszafelé
Indul a vonat. Futnak a sínek
Keresztül a Balkánon, odakint minden zöld,
Gyönyörű szemed már soha többé nem látom.

237.

Csoda történt, hogy találkoztunk,
Nem beszéltük egymás nyelvét,
De úgy értettük egymást, ahogy
Azóta sem értett meg senki más.
És most mégis egyedül vagyok.

240.

Rímek, ha találkoznak
A versemben, üdvözlik egymást:
“Régen láttalak, talán Adynál,
Vagy Kosztolányinál voltunk
Együtt már. De hogy kerültünk
Ebbe a versbe, ami valljuk be,
Nem a mi világunk”
“Nekem tetszik.” – mondja a másik,
“Legalább újra egymásra találtunk.”

241.

Vörös és fekete,
Tudás és kelepce.
Soha ne nyiss ki olyan kaput,
Amit utána bezárni már
Senki sem tud.

243.

Pici ember születik,
Valaki pedig elmegy.
Egy pillanatra talán
Egymást megérinthetik.

250.

Még forró a levegő
És mozdulatlan.
A Nap még magasan jár,
De rögtön ráismersz,
Amikor az Ősz betoppan.

271.

Ne akarj tökéletes lenni,
Mert a világ sem az.
Fogadj el mindent, úgy ahogy van
És ha elhagytál minden vágyat,
Minden kételyt és kétséget,
A tökéletesség maga fog eljönni érted.

276.

Ha hiányolod a jót a világban,
És annyiszor elfog a kétség,
Nézd, mennyi szépség van egy virágban,
És egy gyermek szemében mennyi reménység.

278.

Szeretem ezeket a pillanatokat,
Amikor a semmiből egy mondat kiszakad,
És a helyét megtalálja.

287.

Az asszony tapos a kígyó fejére,
A földre folyik a Kísértő vére.
De Ábel halott már, Ádám bűne rajtunk
És Káin bélyege csúfítja az arcunk.

302.

A Telihold átvilágít a felhőkön,
Sem a Hold, sem a felhők
Nem tudják, hogy Te nézed.
Mégis Neked festik fénysugárral
És párával e gyönyörű képet.

318.

Ismerd meg önmagad!
Lehetetlen feladat.
Ha mégis sikerülne,
Többé már nem lennél szabad.

305.

A tükör igazi valóságát
Soha nem láthatod.
Mert ha belenézel,
Nem a tükör néz vissza rád,
Hanem a saját arcod.

325.

Hány pillanata volt
A nem-létezésnek
A világ születése előtt?
Ha erre tudod a választ
Bölcsebb vagy mindenkinél.

330.

Gondolataim, akár
A nyári zápor.
Kitehetek akárhány edényt,
Mindet összegyűjteni
Akkor sem tudom.

332.

Vannak gondolatok,
Amiket nem szabad kimondani,
Még kigondolni sem.
Ha ilyenek közelébe kerülök,
Összegömbölyödök, és menekülök,
Még nyomot sem hagyok magam mögött.

338.

Csillaghajókat
Küldünk a messzi űrbe.
A távolság vonz,
És az emberi
Lélekhez senki nem küld
Apró csónakot.

356.

Ha látod az égbolt ezer színét,
Ha meglátod, hogy
A bárányfelhő mosolyog,
Ha meghallod a mennydörgésben
A verset, és a villámlásban
Is látsz értelmet, ha barátod
Az eső, és kedvesed a napsugár, 
Ha van füled a hallásra,
És szemed nyitva a látásra,
Szívednek sem lesz oka
Soha a szomorúságra.

Nyíregyháza, 2020.12.10 – 2022.5.10