Címkearchívumok: álom

Test nélküli lélek

Vajon származhat-e valami jó abból, ha az ember bal arc-fele duplájára dagad, és a foga annyira lüktet, hogy a 30 fokos szobában csak forgolódik az ágyában, és hajnal lesz, mire végre aludni tud egy kicsit?

Ha néhány egyéb feltétel is teljesül, akkor a válasz lehet igen. Először is, az éjszaka azon rövid részében, amit sikerül alvással tölteni, álmodni kell valamit, lehetőleg valami nagyon furcsát. Hogy ez miért fontos? Mert minél furcsább az álom, annál több az esélyünk arra, hogy ébredés után is emlékezni fogunk rá.

Másodszor szükséges, hogy valamikor a nap folyamán, egy váratlan pillanatban a fogfájásunk közben eszünkbe jusson az álmunk, eszünkbe jusson az, hogy milyen furcsa is volt, és nemcsak az abszurditása miatt volt különleges, hanem egy alapvetően fontos dologban különbözött a napközbeni állapotunktól, mégpedig abban, hogy az álom közben nem fájt a fogunk!

Ez egy nagyon fontos felismerés, ami azonnal arra ösztönzi az embert, hogy tovább gondolkodjon rajta.

jplenio képe a Pixabay -en.

Elvitathatatlan tény, hogy minden egyéb különbözősége ellenére álombéli és éber tudatunk ugyanaz a tudat, közös emlékeken, közös érzéseken, közös tapasztalatokon osztoznak, és a kétféle állapotú tudat tagadhatatlanul ugyannak az énnek a tudata. Ez az az én, amivel önmagam mind álmodó, mind pedig éber állapotomban azonosítom magam, illetve ez túl bonyolult megfogalmazás, nem is kell önmagam azonosítanom magammal, egyszerűen, vagyok, aki vagyok, én önmagam. Érdekes, hogy a folytonosság egy irányban létezik, álmomban nem érzem, hogy folytatása vagyok éber önmagamnak, álmomban nem tudok a korábbi önmagamról, ezzel ellentétben viszont ébredéskor, amikor visszaemlékszem az álmomra, akkor a tudatom folytonosságát is érzem, azonosnak érzem magam azzal a valakivel, aki az ébredésem előtt álmodott. És persze a folytonosság érzete kiterjed tegnapi, tegnapelőtti, és azelőtti önmagamra is, annak ellenére, hogy közben több álom is megszakította az éber tudatállapotomat.

A folytonosság érzete szempontjából még különlegesebb, furcsább, sőt egyenesen zavaró tény az, hogy éber és álmodó tudatállapotaim között bizony nagyon hosszú időt töltöttem el tudat nélkül állapotban is, amikor aludtam, de nem álmodtam. A tudatom folytonossága szempontjából ez az állapot nem számít, mintha nem is létezne, bár amikor felébredek, azt érzem, hogy eltelt valamennyi idő az elalvásom és az ébredés között, de hogy mennyi volt ez az idő, és hogy mennyi volt az álmodással eltöltött idő, arról fogalmam sincsen. Érzem tehát, hogy a tudatom nem volt folyamatosan aktív, de ez nem gátolja meg azt, hogy ugyanannak érezzem magam, aki az elalvás előtt voltam. A tudatom folyamatosságának érzete tehát független attól, hogy a tudatom aktív állapota is folyamatos volt-e. Mintha az ébertudat-nélküli állapotomban is érezném valahogy önmagam, csak ez az érzés nem tudatosul bennem, hiszen a tudatom a mély alvás közben nem aktív, azaz nem vagyok magamnál. Ez az észrevétel azért nagyon fontos, mert van másik, a mély alváshoz hasonló tudatállapot, ez pedig a halál. Bár az élő agy mérhető elektromos aktivitást mutat, míg a halott agy már elektromosan nem aktív, az öntudat szempontjából a két állapot, azaz a mély alvó és a halott agy állapota egy dologban hasonlít, egyik állapotban sem vagyunk öntudatunknál. Azaz az öntudatunk megszűnik. A mély alvás esetében az öntudat képes visszatérni, úgy hogy utána folytonosnak érezzük az öntudatunkat, és ha komolyan vesszük a halál közeli élményben részt vett emberek beszámolóit, akkor lehetséges, hogy a klinikai halál állapotában lévő agyban is megjelenhet újra a tudat úgy, hogy szintén folytonosan létezőnek tekinti magát, függetlenül attól, mekkora időt töltött el öntudatlan állapotban.

Az egyik nagyon érdekes és vizsgálandó kérdés tehát az, hogyan képes a tudat folytonosnak tekinteni saját létezését a nyilvánvaló szünetek ellenére is, illetve a nagyobb rejtély az, honnan képes az öntudat önmagát újra felépíteni az után, hogy megszűnik létezni. Itt azt a kifejezést, hogy „megszűnik létezni”, teljesen szó szerint gondoljuk és értjük, hiszen a mély alvás, az álomnélküli alvás, de akár az altatás közben sem vagyunk tudatunknál, tehát a saját tudatunk észlelése, így az én, az öntudat megszűnik létezni ezekben a furcsa állapotokban.

De térjünk vissza az eredeti megfigyeléshez, ahhoz, hogy rá kellett ébrednünk arra, hogy álmodás közben nem éreztük azt a fogfájást, ami pedig éber állapotunkban az egész napunkat rendkívül negatív módon és alapvetően befolyásolta. Persze, hát ezen alapul az altatás, ezért lehet komoly fájdalommal járó műtéteket alvás közben elvégezni, ha nem így lenne, az borzalmas következményekkel járna a műtét elé néző emberek számára.

De vajon miért van ez így? Úgy gondolnánk, hogy az agyunk és a testünk szétválaszthatatlanul össze van huzalozva, és hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. És most azt tapasztaljuk, hogy a test összes fájdalomérző idege képes leválni az agyról, anélkül, hogy ez bármelyiküknek is problémát okozna. Gondoljunk bele, a fájó fog, az egész megduzzadt arc-fél ugyanúgy küldi a fájdalom ingereit az agy felé, az agy viszont egyszerűen „lehúzza a redőnyt” és úgy tesz, mintha a fájó test nem létezne a számára. Ez tehát a test nélküli agy állapota, és mivel tudatunk, lelkünk álmodás közben nem érzi a fájdalmat, annak otthona csakis az agyunk lehet, így valójában álmodás közben „test nélküli lélekről” beszélhetünk, még ha ez nem is teljesen pontos megfogalmazás. Igaz, hogy a testünk ilyenkor elválik az agyunktól, a tudatunktól, a lelkünktől, viszont a tudatunk, a lelkünk nem válik el az agyunktól, legalábbis nincs erre utaló megfigyelésünk. Mivel az agy is fizikai „test” valamiképpen, így a „test nélküli lélek” inkább „fájdalom nélküli lélek”, de ez így is éppen elég érdekes. Vajon mi olyan fontos az agyunk számára, hogy azért megérje teljesen lekapcsolni a fájdalmas testet?

És mi olyan fontos, hogy azért megérje még hatalmas energia felhasználása mellett is visszakapcsolni az éber öntudatot, de nem azért, hogy valós problémák feldolgozásával foglalkozzon, hanem azért, hogy a saját maga által előállított komplikált, sokszor meseszerű tartalom, ez az álom, átélésével töltse az idejét.

A saját agyunk itt valami olyan dolgot művel, aminek az elképzeléséhez kevés a fantáziánk, megértéséhez pedig kevés az információnk és a kreativitásunk. Gondolunk bele, az agy lekapcsolja az összes érzékszervünket, minden fájdalomérző ideget elszigetel, blokkolja az összes mozgató ideget, ezzel az izmokat bénaságra ítéli, majd előad a saját maga számára egy vagy több elképesztő, részletes, teljesen valósághű jelenetet, amelyben teljes öntudatos létével részt vesz, sőt ezekre a saját gyártású történetekre még az ébredés után is emlékszik, mindemellett, az éber tudat szinte szünet nélküli folytatása az álmodó tudatnak. Eközben az agy valami olyasmivel foglalkozik, amiről halvány sejtelmünk sincs, de amit ha nem végezne el minden egyes éjszaka, néhány hét alatt összeomlana nemcsak a pszichikumunk, de a testünk is.

Valami nagyon fontos dologról van tehát szó, amit az agyunk végez el, és amit az álmok színes leple takar el előlünk. Valami, amit csak álmodás közben lehet elvégezni. Ezt az bizonyítja, hogy az álmodás lehetőségétől megfosztott emberek ugyanúgy elveszítik a psziché és a test épségét, mint az alvástól megfosztott alanyok. Tehát mind az alvásra, mind pedig az álmodásra nagyon nagy szükségünk van, de úgy néz ki, más és más okok miatt. Alvás közben ugyanis (már ha nem álmodunk) az energia felhasználás kicsi, valójában ilyenkor töltjük fel a szervezetünket energiával, nemcsak az éber állapotban elhasznált energiánkat pótoljuk ilyenkor, de az álommal, a paradox alvással elhasznált extra energiákat is ilyenkor kell visszapótolnunk.

Az álom, úgy tűnik, nem a testünk érdekében működik így, hanem az agy, a tudat és a lélek az, aminek feltétlen szüksége van rá. Egyes elméletek szerint ilyenkor zajlik a nap közben összegyűlt emlékek rendezése, selejtezése, elraktározása. Én ebben nem hiszek, ehhez nem kellene álmodni, és nem kellene aktív öntudat sem hozzá. Annak pedig végképp nincs semmi értelme, hogy nap közben emlékezzünk arra, amit éjszaka az agyunk a semmiből a saját maga számára nem kis kreativitással megalkotott. Hiszen az álom nem valódi történés emléke, miért kellene akár egyetlen percre is a memóriánkban elraktároznunk? Miért selejteznénk ki valódi emlékeket, ha közben megtöltjük a polcokat olyan fiktív emlékekkel, amelyekről ráadásul tudjuk is, hogy „csak” álmok? Az álom tehát nem szemétgyűjtő vagy tömörítő algoritmus, hanem valami olyan elképesztő feladata lehet, amit titkolnia kell még önmaga előtt is.

Mindenesetre, amíg ez a helyzet, addig semmi esélyünk arra, hogy megtudjuk, miért álmodunk. De még az is lehet, hogy így járunk jobban. A „Twilight Zone” egyik történetében az emberek megőrültek, amikor megtudták, hogy mi az élet valódi lényege, egyszerűen nem bírt az agyuk megbirkózni a felismert igazsággal. Lehet, hogy az álom is ilyen felfoghatatlan igazságot rejt komplex történetei mögött?

Talán az egyetlen esélyünk arra, hogy megismerjük az álmok valódi titkát, ha álmodunk róla?

Nyíregyháza, 2013. február 4.

Éjszaka van

Éjszaka van, szemem elkerüli az álom.
A minden, a minden oly csendes odakint,
Ködszín puha fátyol takarja a lelkem,
Szárnyra kelek, s veled vagyok megint.

Minden visszajő, mi elmúlt már egyszer,
Minden mi jó volt, s az is ami rossz.
Szárnyra kelek, s veled vagyok megint,
Mit elvitt a nappal, az éj mindent visszahoz.

A minden, a minden oly csendes odakint,
A lusta idő is megpihen immár.
Zsákba dobálva a nappalok terhe,
Az álmok kincstárán megnyílik a zár.

Nyíregyháza, 2003. szeptember 30.

Az álmokról

Gyermekkorom óta foglalkoztatnak az álmok. A mai napig emlékszem arra az álomra, amit nagymamámnál aludva éltem át: a szekrényből, ami az ágy mellett állt, előlépett valaki, és egy pisztollyal a hasamba lőtt. Amikor felébredtem, emlékeztem az álomra, és meglepetten és kicsit ijedten vettem észre, hogy a tenyeremet a hasamra tettem alvás közben, éppen arra a helyre, ahová álmomban a lövést kaptam. Akkor döbbentem rá, hogy az álom és az ébrenlét között kapcsolat van. Ma is, ha arról olvasok, hogy álom közben az agy megbénítja az izmokat, hogy azok ne kövessék az álombeli mozgásokat, megkérdezem, vajon az én tenyerem hogyan került a hasamon arra a helyre, ahová az álombeli lövést kaptam, ha az agyam merevségre utasította az izmaimat. Talán mégis kivételt tett akkor a karommal és a tenyeremmel, hogy valahogy értesítsen az álom jelentőségéről. Persze a mai napig nem tudom, mit kellett volna akkor megértenem. Mindenesetre ez az a legkorábbi álmom, amire bármikor vissza tudok emlékezni, pontosan amiatt, hogy az álom valahogy kinyúlt a valóságba, és ébredés után nem hagyta, hogy csak úgy elfelejtsem. Úgy erősítette meg magát az emlékezetemben, hogy a testemmel adott jelzést, és ezt a jelzést már éber állapotban észlelve, a hirtelen előbukkanó álomemléket már az éber agyam emlékezete rögzítette.

Annyira érdekeltek az álmok, hogy többször is elkezdtem lejegyezni őket, arra várva, hogy valamikor majd megfejtem a leírt álmok értelmét. De az álmok csak egyre jöttek, a feljegyzések csak egyre gyűltek, a füzetek vastagodtak anélkül, hogy bármire rájöttem volna. És mivel nagyon nem szeretek kézzel írni, valószínűleg azért, mert csúnyán írok, egy idő után mindig abba hagytam a jegyzetelést, a füzeteket pedig összetéptem és kidobtam.

Aztán egy-egy különleges álom újra és újra arra kényszerített, hogy lejegyezzem, most már persze számítógéppel. Ennek egyetlen hátránya van a számos előnye mellett, sokkal tovább kell emlékeznem az álmaimra, mint amikor papír alapú volt az álomnapló. Hiszen van, hogy csak reggel a munkahelyemen, vagy este, már itthon tudom gépre vinni az álmot, amit éppen álmodtam, ráadásul nemegyszer 4-5 álmot kell leírnom egyetlen éjszaka eredményeként.

Ezért kénytelen voltam kialakítani egy technikát, amivel több álom, és hosszabb időre is megőrizhető, legalábbis addig, amíg lejegyzem. Ébredés után azonnal meg kell próbálni minél több részletet átvinni az álmokból a „nappali” memóriába. Minél különlegesebb az álom, ez annál könnyebb. De sajnos minél hosszabb idő telik az ébredés után, az álmok elevensége annál jobban kopik, és annál több részlet vész el örökre.

Ám olyan is van, hogy az elveszettnek hitt álmok tényleg visszajöhetnek. Néha csinálok olyan „gyakorlatokat”, hogy meditáció közben megpróbálok az álmaimra visszaemlékezni, és ilyenkor csak jönnek, egyre régebbi, egyre részletesebb álmok, néha megdöbbentően nagy számban. Persze felmerülhet a kétely, hogy honnan tudom, hogy ezek valóban felidézett álmok, és nem akkor, a meditáció alatt találom ki őket, de erre csak az a válaszom, hogy tudom, hogy ezek álmok. Ilyen furcsa történeteket és képeket nem tudok éber állapotban kitalálni, ezért ismerem meg őket. Ha képes lennék ilyen különleges tartalom előállítására éber tudatállapotban, már régen a világ legnagyobb írója és költője, plusz festője lennék.

Egy-két dolog azért van, amire mégis csak rájöttem az évek során. Az egyik az, hogy álmomban soha nem félek. Haltam már meg álmomban, jártam már a túlvilágon is, sőt vissza is jöttem onnan, hajtottam végre ugrást a hipertérben, utaztam űrhajóval, ott voltam, amikor az Univerzum elpusztult, többször átéltem a születésemet, találkoztam emberekkel, akik a születésem előtt segítettek, szinte kiképeztek, de mindezen álmok közben soha nem éreztem félelmet. Mindig a hihetetlen nyugalom és béke érzete az, amire felébredve emlékszem. Amikor a halálból visszatért emberek beszámolóit olvasom, és mindegyikük hatalmas békéről és nyugalomról számol be, olyan érzésekről, ami megváltoztatja a későbbi életüket, akkor mindig az jut az eszembe, az álmaimban én is valami hasonlót érzek. Őszintén vágyom erre a békére, és nem értem, hogy amikor felébredek, hová lesz ez a végtelen nyugalmas érzés, miért leszek szinte azonnal feszült, szorongó, mint egy ketrecbe zárt állat. Talán mert valóban ketrecben vagyok? Az éber tudatállapot egy fogság lenne a végtelen lélek számára, aki csak az álmaiban tudja átélni azt a nyugalmat és békét, ami azt a helyet jellemzi, ahonnan erre a világra érkezett? Nem tudom, természetesen, de az álmaim egyik legfontosabb jellemzője ez a végtelen béke.

A második, nem kevésbé fontos jellemző, a döntéskényszer teljes hiánya. Éber állapotban állandóan választanom és döntenem kell, megannyi alternatíva, lehetőség, út között. Talán ez okozza a félelmet és a szorongást is, vajon sikerül-e jól döntenem, vajon nem választok-e olyan utat, amely rossz irányba visz, és ahonnan már nem lehet majd visszatérnem. Az álmaimból ez teljes egészében hiányzik. Ott nem kell döntenem, a dolgok teljesen maguktól történnek. Nekem csak át kell élnem őket, csak figyelnem kell, mint egy filmet, úgy vagyok aktív szereplő, hogy valójában passzív néző vagyok.

Karyme França fotója a Pexels oldaláról

Az őszinte igazság az, hogy az álmaim annyira másak, mint a valóság, és annyival jobban érzem magam az álomvilágban, hogy már-már jobban szeretek aludni és álmodni, mint ébren lenni. Egyszer valaki azt mondta nekem, ő sajnálja az alvásra az időt, én annyit mondtam neki, hogy az alvásra szüksége van mindenkinek, az alvás hosszabb megvonása halált okoz, ezért ne sajnálja az időt rá. Ez is igaz persze, de valójában azt kellett volna mondanom, hogy ha olyan álmai lennének, mint nekem, akkor az ébren töltött időt sajnálná, mert azzal is kevesebb idő jut az álmokra. De ezt nyilván nem mondtam neki, nem volt rá felkészülve, mint ahogy akkor még én sem. Ma már őszintén látom, és merek is róla beszélni, és ezt ajándéknak tartom, és nem annak a jeleként értékelem, hogy alkalmatlan lennék a valódi életre vagy, hogy ne tudnék megbirkózni a valósággal.

Az álmok tudósítások egy másik világból, de hogy mi a szerepük, azt nem tudom.

Még valami jellemző az álmokra, olyanok, mint egy novella. Van kezdetük, kibontakoznak, majd véget érnek. És bár számtalan, az éber elme számára ellentmondó és logikátlan cselekmény is van bennük, a történet fő eseményszála mégis csak összefüggő. Nem igaz az tehát, hogy ez olyan lenne, mint a hallucináció, az sem igaz, hogy az agy minden ráció nélkül, véletlengenerátor-szerűen dobálja fel a színeket, helyszíneket, eseményeket az álom színpadára, minden egyes álomnak története van, ami összefüggő, magában is megálló cselekménysor. Az agy ilyenkor olyan, mint egy író, vagy rendező. És én csak azt nem értem, hogy ez a kiváló alkotóművész hová tűnik éber állapotban. Miért tűnik el belőlem szinte teljesen. Hogy ez az író hasonlat mennyire helytálló, az is bizonyítja, hogy az egyik novellámat, a Lynn címűt, éber állapotban írtam ugyan, de teljes egészében egy álomból származik. A völgy, ahogy megtelik levegővel, a kapszula, a kirakat, amiben Lynn végül meglátja a valóságot, mind-mind az álom része volt. Az az álom tehát egy teljes értékű történet volt, amit tényleg csak le kellett írnom.

Persze ez a kitűnő művész néha túlzásba viszi a kreativitást, ilyenkor annyi logikátlanságot halmoz fel az álomban, hogy ennek mindig ébredés a vége. Nagyon sok ilyen álmom volt már, amikor az első logikátlan elem előkerült, az álom még valahogy igyekezett azt hihetővé tenni, korrigálni, de aztán ahogy a szálak egyre kuszábbak lettek, és az ellentmondások is egyre képtelenebbé tették a történetet, az agy egyszer csak úgy dönt, hogy „na jó, elég volt ebből, ez már annyira kusza, hogy tényleg túlzás”, és felébreszt. Pedig mit is tehetnék, ha tovább álmodnám az egyre logikátlanabb álmot? Semmit. És valamiért mégis, egy szinten túl, az agy inkább megszakítja a történetet, mint hogy tovább varrja a szálakat. Ennek is van nyilván valami oka, de egyelőre nem világos, hogy mi lenne az.

Az álmok további fontos jellemzője az egyediség. Soha nem ismétlődik meg ugyanaz az álom kétszer. De van egy ezzel ellentétes tendencia is, az ismétlődő témák. Ilyen az, amikor az egyetemen már a diploma megszerzése után még vizsgáznom kell egy olyan tárgyból, amiből semmit sem tudok, és olyan kevés időm van a vizsgáig, hogy teljesen reménytelennek tűnik a dolog. Ez a téma hihetetlen sokszor előkerül az álmaimban, de az álom részletei sohasem ismétlődnek, mind egyedi improvizáció, mind-mind variáció ugyanarra a témára. Ez is érdekes, hogy ha már egy témához elkészül egy álom, miért nem tárolódik, és miért nem használja fel az agy újra és újra, ahelyett, hogy új variációt készít. Nyilván itt a variáció, az improvizáció a lényeg, hogy miért, az rejtély.

Luis Quintero fotója a Pexels oldaláról

A következő érdekesség az álmokkal kapcsolatban az, hogy ugyanúgy éljük át őket, mint ahogy éber tudatállapotban a valóságot, egyes szám első személyben, belülről, egy szubjektív megfigyelő észleli a történéseket az érzékszervek közvetítése nélkül, de ugyanolyan módon, mintha az álom kívülről, az érzékszerveken keresztül érkezne. Ez azért nagyon érdekes, mert az agy a saját maga számára állítja elő az álmokat, de mégis úgy tesz, mintha az álmok kívülről érkeznének, egy olyan csatornába tereli őket, ami az érzékszervek és a tudat között van, és olyan formában állítja elő az információt, mintha az érzékszervekből érkezne minden. Az álmokat tehát az agyunk egy olyan része állítja elő, amely független a tudatos énünktől, és ami ezen a közvetítő csatornán keresztül kommunikál a tudatos énnel. Hogy miért vannak ilyen elkülönülő részei az agyunknak, és hogy ezek a részek miért így kommunikálnak, az szintén rejtély.

Az álmok alapvetően vizuális természetűek és a közvélekedéssel ellentétben színesek is lehetnek. Az én álmaim azonban nagyon sokszor zenét is tartalmaznak, nem egyszer teljes albumokat vagy éppen egy egész koncertet hallgatok végig, de a zenékre ébredés után egyáltalán nem emlékszem, csak a karakterüket tudom felidézni, és azt, hogy ki volt az előadó. Illatok, szagok, érintés: ezek viszont szinte teljes egészében hiányoznak az álmaimból, és érdekes, hogy a beszéd is nagyon ritka az álmaimban, erre akkor jöttem rá, amikor elkezdtem írni ezt az álmokról szóló gondolatcsokrot.

Amikor beszéd is van az álmomban, akár monológ, akár párbeszéd formájában, annak mindig nagyon fontos jelentősége van. Erre példa lehet egy álmom, amely nagyon nagy hatással volt rám, nemcsak az ébredéskor, amikor felidéztem, hanem azóta is meghatározó álomélményem:

Egy medence szélén ülök, a medencében emberek állnak sorban, egy lány van a medence közepén, és ezek az emberek egyesével sorban odamennek hozzá. Innen szélről nem látszik, hogy mi történik, de aztán egyszer csak eltűnnek az emberek a medencéből, és már csak én vagyok hátra. Odamegyek a vízben a lányhoz, aki azt mondja, hogy van egy alagút a vízben, és hogy abba kell beleúsznom. Én erre azt válaszolom neki, hogy nem lehet, mert azonnal megfulladok. Ő mosolyogva mondja, hogy ne féljek, van egy eljárás, ő kondicionálásnak nevezte, ami segít a víz alatt, hogy ne jusson be víz a testembe, és semmi bajom sem lesz, hiszen mindenkivel így tesznek, és már mindenki beúszott az alagútba. Aztán megfogja a fejem, koncentrál, a szemembe néz, és úgy tűnik, sokáig próbálkozik valamivel. Aztán elengedi a fejem, odafordul a medence körül álló többiekhez, – őket csak most fedezem fel, egészen mások, mint azok, akik a medencében előttem álltak a sorban – és azt mondja nekik (és ez az a kulcsmondat, amiért az egészet leírtam): „Őt nem tudom kondicionálni, mert ő alfa egyed.”

Ryutaro Tsukata fotója a Pexels oldaláról

Nem tudom ez mit jelentett az álmomban, mint ahogy azt sem tudom az éber életemben mi a jelentősége, mindenesetre még most is beleborzongok, ahogy felidézem. Ez az egyetlen mondat volt a lényege az álmomnak, utána fel is ébredtem. Az egész álomban a beszéd csupán kétszer játszott szerepet, egyszer, amikor elmagyarázta a lány, hogy mit kell tennem, illetve, hogy mi az a kondicionálás, és másodszor, amikor a kulcsmondat elhangzott.

Gondolkodni viszont nagyon sokszor gondolkodom álmomban, és ezt ugyanúgy teszem, mintha ébren lennék, tehát álmomban is világosan és élesen elkülönül a gondolkodó énem, az engem körülvevő világtól. Ez persze azért érdekes, mert az álombéli világot a saját agyam teremti meg, de úgy, hogy az a saját tudatom számára külső világként ölt testet.

Az álmok vizuális dominanciáját én különösképpen tanúsíthatom, egész városokat járok be, kilométereket gyalogolok ismeretlen városokban, és az épületeket és utcákat, tereket olyan elképesztő részletességgel látom, hogy ha ennek csak morzsányi töredékére tudnék éber állapotomban visszaemlékezni, egész óriási vásznakat tudnék telefesteni utcaképekkel. Tehát az az érdekes, hogy arra emlékszem ébredés után, hogy mennyire részletes és mennyire tökéletes vizuális élmény volt az álmom, azonban egyetlen részletét sem tudom lerajzolni.

Nagyon sokat repülök, de nemcsak úgy egyszerűen, ahogy valószínűleg mások is repülnek álmukban, hanem repülőgéppel. Olyan részletes repülőgépes élményeim vannak, hogy éber állapotban egészen komolyan el tudom hinni, hogy valóban megtettem azokat az utakat. Moszkva számtalanszor, Párizs, New York, az út minden részletére emlékszem. Soha egyetlen percig sem féltem az utak alatt, holott életemben még sohasem repültem, és ennek az is az oka, hogy rettegek a repüléstől, attól az érzéstől, hogy nem tudok kijutni a gépből, amikor az már elindul a kifutón. Álmomban ez eszembe sem jut soha.

Végül három álmomat szeretném ideidézni, elsősorban azért mert rendkívül jól reprezentálják az álom hol logikus, hol egészen irracionális világát.

  1. Egy vastag, négyezer oldalas könyv van a kezemben, én írtam, bárhol nyitom ki, értelmes és fontos mondatok sorakoznak a lapokon. Körülöttem emberek, mindegyikhez odamegyek, és megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy meg kell tanulniuk a könyvet, mert ha felébredek, akkor nem fogok rá emlékezni, és a négyezer oldalas könyv megsemmisül. Persze senki sem foglalkozik a dologgal, én pedig felébredek, és csak a könyv hiányát érzem, egyetlen mondata sem jut az eszembe. Ez az álom egyike azoknak, amikor tudom, hogy álmodok, sőt annak is tudatában vagyok, hogy el fogom felejteni az álmomban látott könyvet, ha felébredek. Itt tehát keveredik az álom és a valóság, olyképpen, hogy az álmomban tudok a valóságról, és arról is tudok, hogy most éppen álmodok.
  2. Nagymamám házában vagyok, éjszaka van, állok a nyitott ablak előtt, érzem a kívülről befújó hűvös szellőt a bőrömön. Aztán arra gondolok, lehet, hogy csak álmodom? Hogy meggyőződjek arról, mi az igazság, megcsípem a karomat, fáj, így úgy döntök, hogy mivel érzem a bőrömön a szelet, és fáj a csípés helye a karomon (ritka alkalom, érintés élmény az álomban), nem álmodhatok, hanem biztosan ébren vagyok. Aztán persze felébredek, és kiderül, hogy az egész álom volt.
  3. Egy szobában vagyok. Nem tudom, hogy hol dolgozok, hogy gyalog járok-e munkába, vagy kocsival, és azt sem tudom, hol parkol az autóm. Próbálom elképzelni, hogy hol lehet a kocsim, de nem sikerül. Ez nagyon furcsa, és nem értem, és ez egyre jobban zavar. Aztán arra gondolok, lehet, hogy azért nem emlékszem rá, mert álmodok. Felállok az ágyra és azt mondom: „ha álmodok, akkor most repülni fogok, ha ébren vagyok, akkor leesek.”. És repülök! Lebegek, és akkor már tudom, hogy álmodok.

Talán nem is az a dolgunk, hogy megértsük az álmokat, éppen mostanában olvastam, hogy az álmokat nem is arra tervezték, hogy tudatosodjanak bennünk, így lehet, hogy éppen elég az a számunkra, ha jól érezzük magunkat álmodás közben. És ha még az az ajándék is megadatik nekünk, hogy egy-egy különleges álmunkra ébredés után is emlékszünk, mondjunk érte köszönetet, még akkor is, ha fogalmunk sincs arról, hogy vajon tényleg saját magunk vagyunk-e a gyártói ezeknek a különleges történeteknek, vagy egy másik világra nyitunk-e ilyenkor ablakot.

Utószó: Már készen voltam ezzel az írással, amikor elolvastam a „The Mind at Night” című rendkívül jó könyvet, ami miről is szólna másról, mint az álmokról, és az álomkutatással foglalkozó tudósokról. A könyvből többek között megtudtam, hogy azt az állapotot, amikor valaki álmában tudja, hogy álmodik, „lucid dreaming”-nek hívják. Kevesen képesek erre, én, az itt leírt álmaim alapján úgy látszik „lucid dreamer” vagyok. Amire egyelőre nem vagyok képes, az az, hogy előre megtervezzem az álmaimat, illetve, hogy képes legyek jeleket adni a külvilágnak álmodás közben. A könyv leír ilyen kísérleteket, amikor „lucid dreamer”-ek a szemükkel, illetve a légzésükkel jeleznek az álmukon belülről kifelé, a külvilágnak. De a legérdekesebb élményem a könyvvel kapcsolatban az volt, amikor egy álom leírását olvastam: abban az álomban egy „lucid dreamer” úgy bizonyította be, hogy álmodik, hogy megpróbált repülni, neki is sikerült, így ő is tudta, hogy álmodik. Nem vagyok egyedül tehát az ötlettel, hogy álombeli képességek kipróbálásával kell és lehet eldönteni, hogy álmodunk-e vagy sem. Egy kicsit szomorú voltam ettől, hogy valaki más is rájött már erre, viszont érdekes volt látni, hogy mennyire hasonló lehet két ember gondolkodása még álom közben is, bár lehet, hogy egy óceán választja el őket egymástól.

Lehet, hogy álom közben nem is vagyunk olyan messze egymástól?

Nyíregyháza, 2013. január 26.

Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók

Fiatal koromban a nyár egy részét Bulgáriában töltöttem, hol a tengerparton, hol Szófiában. Akkoriban ott lehetett inni Schweppes üdítőt (ami nálunk akkor még teljesen ismeretlen volt). Tulajdonképpen ez volt az egyetlen üdítő, amit érdemes volt inni. Érdekes, hogy a Coca-Colának, amit viszont nálunk már akkoriban is lehetett inni, Bulgáriában csak egy teljesen ihatatlan, helyi változatát gyártották.

Na de térjünk vissza a Schweppesre. Két ízben árulták, narancs és ananász ízben, mindkettő nagyon finom volt, de az ananász volt az igazi kuriózum. Amikor hazafelé indultam, mindig hoztam magammal néhány literes üveggel, hogy egy darabig még itthon is ihassam. Nálunk ugyanis nem volt ananászos szénsavas üditőital (már akkor sem).

Amikor a rendszerváltás elhozta hozzánk is a Schweppes italokat, megörültem, milyen jó lesz felidézni újra az ananászos Schweppes ízét. Csakhogy közben valamiért megszűnt az ananász Schweppes gyártása.

Amikor aztán kijött az Apenta málnás üdítő, akkor ennek váltam a rabjává, de azért ez sem feledtette el teljesen a Schweppes ananászt. Arra gondoltam, ha van citromos, narancsos, málnás, grapefruit és bodza Apenta, miért ne lehetne ananászos. Rákerestem a Google-lel, nincs ilyen.

Közben rájöttem, hogy a Schweppes grapefruit üditőt is készít, ekkor már tényleg bosszantott, hogy miért nem tették meg a teljesen triviális következő lépést az ananász irányába.

Ekkor gondoltam egy merészet, és a Google kereső ablakba beírtam „szénsavas ananász üdítő”. És csodák csodája, kiderült, hogy CBA és King márkájú ananászos szénsavas üdítők igenis léteznek (jó, nem a csúcskategória, de azért ez is valami).

De hol lehet ilyet kapni? Itt már csak a véletlen segíthet, bementem hát a közeli kis élelmiszerboltba, és egyenesen rákérdeztem: van ananászos szénsavas üdítőjük? És volt. „Family Star” kétliteres. Vettem egyet.

Igazság szerint messze van az eredeti Schweppes ízétől, de ahogy egyre többet ízlelgetem, valahogy mégis vissza-visszajön az a régi csodálatos íz. Ma reggel például rájöttem, hogy valószínűleg az energiamentes édesítőszer miatt nem tökéletes, így megcukroztam egy kicsit.

És az már valami volt. Valami, ami nagyon közel volt ahhoz az ízhez, amit kerestem.

Ugyan még nem találtam meg, de egy új világ nyílt ki előttem. Egy világ, amelyben legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

Köszönet és tisztelet Örkény Istvánnak a címért, amelynél tökéletesebbet nem tudtam volna kitalálni.

2009. augusztus 20.

Út a tökéletesség felé…

A „Family Star” nem sokáig maradt a kedvencem, ugyanis ugyanabban az üzletben rátaláltam a „Trombi” nevű üditőitalra, ha a „Family Star” 50%-os eredeti élményt nyújtott, akkor a „Trombi” bizony olyan 75% körül teljesített.

Kettesével-hármasával hordtam haza a kis üzletből, ahol csak a kedvemért szerezték be, bár az igazat megvallva mostanában már ritkábban jöttem el a kisboltból Trombival megrakodva.

És ekkor jött az újabb meglepetés, az Apenta Duo ananász-grapefruit ízesítéssel. Amikor megkóstoltam, szinte beleborzongtam, mintha egy időgépbe ülve utaztam volna vissza távoli bulgáriai nyaraim egyikébe, azonnal 98%-os értékelést adtam neki, csak azért nem kapott maximumot, mert azért a grapefruit mégis csak ott volt az ananász mellett (persze szerintem teljesen feleslegesen).

De nem baj, nem is kell mindig maximalistának lenni, elég ha arra gondolok, hogy most talán egy darabig megint ott lehetek fiatalságom idején, ha csak néhány korty erejéig is.

2011. augusztus 20.

…és vissza

Sajnos időközben teljesen eltűntek az ananász ízesítésű üdítőitalok, vannak ugyan mesterséges ízesítéssel készített rostos ananász italok, de ezek borzalmasak. Még a Schweppes körte is eltűnt, pedig nagyon finom volt. A trend az üdítőital gyártásban most az, hogy mindent, ami különleges, finom, tüntessünk el, mindent mesterséges cukrokkal készítsünk, amiknek gyalázatos utóízük van, és a mellékhatások miatt egészségtelenek is. Mintha a világ örömét lelné a rossz ízekben. Vagy én vagyok ennyire különleges?

Ez sajnos narancs, és nem ananász

Mindenesetre, ha egy darabig megvalósíthatónak tűntek legmerészebb álmaink is, most ott tartunk, hogy a legjobb dolgok és ízek már csak az emlékekben és az álmokban léteznek…

2021. március 15.