Novellák kategóriaarchívum

A boldog élet titka

– Mi a boldog élet titka? – kérdezte egyszer a fecske a borztól.

– Soha ne légy más, mint ami vagy. – válaszolta a borz.

A fecske ezen úgy elgondolkodott, hogy nekirepült egy póznának, amitől elszédült, és csak egy félóra múlva tudott továbbrepülni.

A borz ebből is tanult valamit. Amikor később a róka kérdezte tőle ugyanezt, már ezt válaszolta:

– Soha ne légy más, mint ami vagy. De ezen ne gondolkozz egy percig sem, mert úgy jársz, mint a fecske, aki nekirepült egy póznának.

– De hát én nem tudok repülni. – mondta a róka.

– Az igaz, – válaszolta a borz – de attól még beleeshetsz egy gödörbe is.

– Hmmm… – mondta a róka, és igyekezett nem elgondolkodni a borz válaszán.

Ma

Kinyitom a szemem. Az álom, ami egy pillanattal előbb még valóság volt számomra, minden szereplőjével, a várossal, a házakkal, a színekkel, azonnal halványodni kezd. Ha nem csukom le most a szemem, akkor örökre eltűnik, mintha sosem lett volna részem benne.

De újra behunyom a szemem, és az álmot sikerül foglyul ejtenem, immár éber világomban. Többé nem álom, hanem emlék, olyasmi, ami mintha valóban megtörtént volna velem. De mindig is tudni fogom, hogy ez álom. Nemcsak a benne történtek valószerűtlen volta miatt, de valahogy mindig ott lesz rajta a pecsét: “Ez álom, csak azért emlékszel rá, mert megfogtad, és nem eresztetted, mielőtt elillanhatott volna”. Vissza, abba a másik világba.

Ezek azok a pillanatok, amikor ráláthatok arra a világra, ahonnan az álmaim jönnek. Éber állapotban már nem részese, hanem emlékezője vagyok, a világok kereszteződésében figyelem, ahogy lassan átcsúszok abba a valóságba, amit éberen valóságomnak hiszek, és estig ott is hagyom azt a másik világot, amit addig hittem valóságomnak. Olyan utazó vagyok, aki nem választhatja meg a célpontjait, sem az időpontját, sem az időtartamát az utazásainak. Néha sikerül többször is visszatérnem ugyanoda, átélnem ugyanazt, amit már megtapasztaltam, de ez sem az én érdemem.
Én csak egy pehely vagyok a légóceánban, amit a szél kedvére lebegtet, majd ide-oda vet, kénye-kedve szerint. Néha szeretnék inkább madár lenni, aki többé-kevésbé maga választja az útját, néha viszont jobb csak úgy sodródni, hiszen biztos lehetek abban, hogy ahol éppen megállapodok, ott boldog, mámoros és félelem nélküli leszek. Olyan, amilyen ebben az éber valóságban soha nem lehetek.

Szeretnék nem felébredni, de előbb biztosan tudnom kellene, hogy örökké abban a másik világban maradhatok. A bizonyosság nélkül marad az ébredés, minden reggel, marad a búcsú, és marad a remény, hogy este újra visszatérhetek a választások, kétségek és szomorúság nélküli másik világomba.

Ma is tanulni fogok valamit, fontosat, vagy kevésbé lényegeset, életre szóló tanulságot, vagy valami apró bölcsességet. Ma is fogok felejteni. Nem tudom mit, de mire kiderül, hogy ezúttal mit teszek a felejtés mély zsákjába, már úgysem fogom tudni. A zsákból visszahozni csak keserves munkával lehetne, már ha egyáltalán sikerülne. Tanulás és felejtés. És lassan elfelejtek tanulni, és megtanulom a felejtést.

Mégis, ebben a folyamatosan gyarapodó és zsugorodó emlékhalomban van valami, ami mindig én vagyok. nem emlékekből, vagy érzésekből álló valami, hanem egyszerűen csak valami. De erről a valamiről ez a valami biztosan tudja, hogy ez önmaga lényege, ez vagyok ÉN. A megfigyelő és a megfigyelt, az önnön farkába harapó, és azt nem eresztő kígyó. Ha egyszer is szűnne ez a harapás, többé nem lenne figyelő és nem lenne senki, akit figyelhetne. A tükör, már nem látná a tükörképét, de már tükör sem lenne. Az éntudatom szétpattanna mint egy buborék.

Ma is választani fogok, alternatívák hálójában kell utat találnom, hol jobbak, hol rosszabbak a választásaim, sosem tudhatom előre teljes bizonyossággal, hogy melyik-melyik. Lehet, hogy éppen rossznak tűnik, az amit választottam, később mégis lehet belőle egy kedvező lehetőség, és változhat egy jónak látszó döntés is ártalmas csapdává, amiből később ki kell majd szabadulnom.

Néha azt hiszem én választok, néha biztosan tudom, hogy nem, néha rábízom magam a véletlenre, néha pedig arra, akit minden mögött sejtek, de akit megpillantanom soha nem sikerül. Szeretnék vele találkozni, beszélgetni, kikérdezni arról, hogy miért küldött erre a világra, arról is, hogy mit kell tennem, és hogy miért nem tudhatom mindezt magamtól is, miért kell mindig a megvilágosodásra várnom, ami ha el is jön néha, mindig csak részletekben.

A világ igazi természetét és a saját elhívásomat csak apró darabokban ismerhetem meg, azokban a ritka pillanatokban, amiket én tökéletes pillanatoknak nevezek, a megvilágosodás részeinek, a bölcsek titkos tudásának töredékes lapjai, a világ tervének mozaikdarabjai, amiket kétségbeesetten próbálok valami értelmessé formálni.

Sohasem sikerül. Néha a közelemben érzem a teljességet, csak azt tudom, hogy létezik, de még soha nem volt az enyém.

Azt hiszem, soha nem is lesz.

Talán ma is közelebb kerülök hozzá, vagy elvesztek belőle valamit. Ma is megértek egy töredékes igazságot, és ma sem sikerül a helyére pattintanom. Mindig ez van. Folyamatos keresés és folyamatos kudarc.

Hogy jó-e ez vagy sem? Nem ez a fontos. Minden pillanatnak, ami közelebb hozza az Örökkévaló bölcsességét és megmutat valamit a tökéletességből, úgy örülök, mint egy régen várt megtalált ajándéknak. És minden talánynak, ami messzebb visz a megértéstől, keserűség és szomorúság a hozadéka.

Ma is elfogadom a sorsomat, és ma is lázadni fogok ellene, kései Ádámként, kockáztatva, hogy kiűzetem ebből az Édenre alig-alig hasonlító kertből. Ma is porból fogok építkezni, és ma is porrá omlik a kezem között a teremtményem. Ma is két kezem munkájával és a rólam csorgó verejtékkel keresem meg a mai kenyeret, és imára kulcsolt két kezemmel ma is kérem a bölcs szívet, amit bírni annyira vágyok. Ma is megpróbálom elengedni az akaratomat, és ma is konokul ragaszkodni fogok minden ötletemhez és tervemhez.

Talán ma fog utolsót dobbanni a szívem, de talán ma lesz enyém a tökéletes tudás. Ma fogom meglátni a jövőmet, vagy ma fogom elfelejteni a múltamat. Ma fogom letenni a fájdalmaimat, és az utam hátralévő részét könnyen, tehertől szabadulva fogom megtenni. Vagy újabb szomorúság telepedik le a többi mellé, és a szívem még nehezebb lesz. Így vagy úgy, ember vagyok, akit egyszer eltérített a jó és rossz tudásának kísértő vágya.

Tudom, mi a jó, és mi a rossz, és tudom, hogy soha nem lehetek boldog, és hogy bármikor az lehetek. Élhetek álmok és vágyak között, és elfogadhatom a létezés durva valóságát. Mindkettő lehet boldogság és boldogtalanság forrása is.

Ma lehetek boldog is, és lehetek szomorú is. Okozhat kínzó szomorúságot a boldogság elvesztésének gondolata is, és lehetek határtalanul boldog akkor is, ha éppen elhagyott egy szomorú pillanat.
Ma minden, és minden ellentéte feloldódhat egy magasabb, éteribb egységben, de minden mi most még egy, megmutathatja összetett valóságát, darabjaira hullhat, és ha egyszer megláttam a részeit, már soha sem fogom tudni ugyanannak látni, már nem lesz többé egy.

Ma is írni fogok valamit, és lehet, hogy ma sem sikerül befejeznem, és örökké lezáratlanul marad, mint annyi más elképzelt vagy valódi történet az életemben. De az is megtörténhet, hogy ez egyszer makacsabb leszek a szokásosnál, vagy sikerül teljesen kiüresíteni az elmémet, és vagy az egyik, vagy a másik módszerrel, de sikerül írnom valamit, ami korábban nem volt, de most már létezik.
Igen, ma létezést adok valaminek, ami nem élő és nem élettelen. Szavak és mondatok, de együtt valami mássá válnak, eleven és metsző igazsággá, olvadó kétellyé, formálódó bizonyossággá.

Ma végre megtudhatom, ki vagyok. Ma végre leírhatom, hogy a tudás soha nem lesz az enyém. Ma végre boldog vagyok, és ma végre ráeszmélek, hogy nem a boldogság az, amit keresnem kell.
Ma már tudom, hogy minden darabért, amit megszerzünk, adnunk kell egy darabot magunkból.
Minden mondatért, mit ma leírok, időt adok a magaméból, minden tudásért, amit ma megszerzek, le kell írnom valamit, ami eddig csak az enyém volt, de kiszakítom magamból, és odaadom a világnak, akár kell neki ez a darab belőlem, akár nem.

Minden pillanatért, amit az élettől kapok, adnom kell egy másikat, egy értékeset, egy olyat, amihez foggal-körömmel kellene ragaszkodnom, és amit mégis olyan könnyen elengedek.

A bölcs szívért, ami végül az enyém lesz, oda kell adnom a teljes életemet.

A megvilágosodás ideje.

Ma.

Trace Hudson fotója a Pexels oldaláról

Emlékek

Emlékeket gyártok: itt rákacsintok egy kisgyermekre, ott integetek egy másiknak, a gyalog-motorosra rámosolygok, milyen szélsebesen száguld, az apró lábaival hajtva a kis motort, ő visszanéz rám, egy idős néninek segítek kibogozni a bevásárló kocsit a többi közül, a sorban magam elé engedek egy tolókocsis asszonyt.

Emlékeket plántálok, hamarosan már csak ennyi marad belőlem, emlékek mások fejében, majd aztán elhalványul minden.

A kvantummechanika szerint az információ nem tűnhet el. Halhatatlan vagyok.

Azt is mondják minden háromdimenziós létező egy kétdimenziós kivetülés az Univerzum peremén. Nehéz elképzelni a halhatatlan lelkem, az engedetlen halandó testem, mint kipárolgás valahol az örökkévalóság peremén.

Talán én magam vagyok az Univerzum.

Talán nem…

A bagoly

Azt mondja egyszer a bagoly a borznak:

– Te borz, én sajnállak téged, olyan unalmas lehet ott a földön. Én repülhetek, de ha akarok, járhatok a földön is, nagyon érdekes életem van, míg neked csak a föld jutott.

– Amit te látsz bagoly, az csak a valóság egy vékony szelete. Én behunyom a szemem, és olyan helyeken járok, ahová te sohasem fogsz eljutni. Ha kell repülök, ha kell zuhanok, ha kell a vízen lebegek, vagy alámerülök, ha kell a csillagokat is meglátogatom.

– Ugyan már borz, te is tudod, hogy az csak képzelet, fantázia, illúzió. Semmi köze a valósághoz.

– Nekem ez még nem tűnt fel. Amikor legutóbb túl közel kerültem a Naphoz, éreztem a forróságot, nekem az volt a valóság.

– Csak áltatod magad, én tudom, hogy te csak egy unalmas életű borz vagy, míg én egy fenséges bagoly.

– A borz behunyta a szemét, és csak annyit mondott:

– Repüljünk el a szomszéd erdőbe! Te még el sem indultál, de én már ott vagyok.

mali maeder fotója a Pexels oldaláról

Harmadnap

Harmadnapra a város elcsendesedett. Az idő két lépés között észrevétlen állapodott meg. Mozdulatlan, hideg érzés csapott végig a házakon. A teremtés rosszkedvű napja volt az a nap. Minden mi elrendeltetett, megtörtént. Minden mi írva volt, elkövetkezett. Minden mi homályos volt, alakot öltött, és minden mi kérdés volt, válaszát meglelte azon a napon.

A próféta eleven sebeit szemlélve ült a világ képmása előtt. Nem volt tiszta, és nem volt bizonyos. Nem volt hitszegő, és nem alkudott egykönnyen. Félt, mert egyedül maradt. Elkoptak mellőle mind az illúziók. Elfogytak előle mind a választható utak, elkerülte minden, ami evilági.

Már csak egyetlen jelet látott. Fényesen és ragyogva égett a jel a bőrére festve, átsütött a húsán, a fénylés láthatóvá tette összetört csontjait. A jel nem kopott el sohasem. Nem fogta sem víz, sem eső, sem tenger, nem fakította nap, nem halványította idő és feledés.

A jel csupán hitvány utánzata volt annak a valaminek, ami a próféta egész életében, hol nyilvánvalóan, hol mélyen lapulva, de ott volt benne, az agyában, a szívében, minden sejtjében és minden egyes molekulájában.

Mikhail Nilov fotója a Pexels oldaláról

A jel csupán kiválasztotta őt, csupán nem hagyta, hogy olyan legyen, mint a többiek. De ez a jel, nem a könnyű jelek közül való volt. Nem mutatott és nem informált. Nem kérdezett és nem válaszolt. Csak ott volt, kitörölhetetlenül és megtagadhatatlanul.

A próféta elvesztette mindenét, ami ezen a jelen kívül eddig neki jutott ebből a világból. És ő megértette, hogy soha nem is lesz más, ami igazán az övé lehet. Meg kell elégednie ezzel, nem várhat, nem kérhet, nem követelhet egyebet.

És minden mi ezen kívül van, érdektelen és megszerezhető.

Nyíregyháza, 1994. június 3. – 2018. július 20.

Apokalipszis

Sokan várták, elképzelték, megfestették milyen lesz. Pedig a világvége sokkal egyszerűbb volt.

Délután megszűnt az áramszolgáltatás. Nem helyi hiba, apró üzemzavar volt, egyszerre tűnt el a vezetékekből mindenütt a világon. Persze, először mindenki azt kérdezte, miért és hogyan történhetett, de a következő kérdés az volt, mi lesz ezután.

A metró állt. Az utcákon megszűnt minden mozgás. A televízió képernyőkön utoljára a „Műszaki hiba” feliratot látták az esti filmre várakozó nézők. Az elemes rádiók még működtek, de már nem hallottak rajta semmit a légköri zavarok okozta recsegésen kívül. Süket csend borult a világra.

És sötétség. Nem voltak ragyogó, színes reklámok, pazar, nappali fényben úszó sugárutak. Csak a Nap, vagy a Hold adhatott volna némi fényt, ha nem rekesztik ki a városok fölé boruló kupolákkal.

A liftekben maradtakkal már senki sem törődött. Fontosabb dolgok akadtak, mint a bent rekedtek mentése. A segélykiáltásokat elnyelték a hangszigetelő falak, majd lassan abbamaradtak és a fülkék sötétjében csak az órák ketyegtek. Az embereknek nem volt mit mondaniuk egymásnak. Vártak, pedig a többiek hamarosan megfeledkeztek róluk. Élelmet kellett szerezniük.

Az élelmiszer automatákat törhetetlen burkolat védte. Most hogy nem működtek, sok helyen robbantással nyitották fel őket. És az élelem rohamosan fogyott. Mindenki igyekezett minél nagyobb készleteket felhalmozni, mert a gyárak sem működtek. A szintetikus élelmet nem lehetett csak úgy, házilag előállítani. Óriási gyárak kellettek hozzá, és áram.

A víz kellett a tűzoltáshoz. Persze sokan akartak fényt, akár tűzgyújtás árán is. De a szivattyúk sem működtek, így a vízvezetékek lassan kiürültek. A víztisztítók is álltak, akkoriban már nem lehetett a vizet forrásokból, folyókból inni. Nem volt víz, de az emberek hamarosan elfelejtették a szomjúságot is.

A telefon néma volt. Az emberek egyedül maradtak a csenddel, a sötétséggel és a félelemmel.

Francesco Paggiaro fotója a Pexels oldaláról

Új felvonás kezdődött, az utolsó.

Eddig senki sem vette észre, de nem működtek a légtisztítók sem. Ez nem volt olyan látványos, könnyen érezhető, mint a víz eltűnése, vagy a világítás megszűnte. De néhány óra múlva kezdett rémisztővé válni. Mindenki érezte a tüdejében azt az apró fájdalmat, amit a szaporább levegővétel és a beszívott szennyeződés okozott. A lángok egyre ijesztőbbekké váltak, és a szemet maró füstöt nem hordta el a szél a kupolák alól. Persze kinyithatták volna a kupolákat, de feleslegesen. Odakint nem volt légtisztítás, nem voltak növények, nem volt levegő, csak fekete szennyet okádó gyárak.

És a tüdejében érezte mindenki, hogy nem a víz, vagy az élelem hiánya, legkevésbé a sötétség az, ami eldönti a civilizáció sorsát. Legjobban a levegő hiányzott. És nem hajnal illatú hegyi levegő, nem sós tengeri szél, csak levegő.

És négy órával az érthetetlen esemény után kihunytak a falánk lángok is a kormos házfalakon. A sötétség még nyomasztóbb lett. Egy vízcsap még csöpögött valahol, de már nem zárta el senki sem.

Az utolsó hang volt ezen a magányával egyedül maradt bolygón.

Szófia, 1979. augusztus 9. – Nyíregyháza, 2019. június 23.