Könyveim kategóriaarchívum

2022

WikiImages képe a Pixabay -en.

A Mars vörös korongja most már szemlátomást nőtt és hízott. Holden a megfigyelő ernyő előtt állt és le nem vette a szemét a közeledő bolygóról. Valami ott tartotta és nem engedte szabadulni egészen addig, míg meg nem jelent Price vagy Jones, hogy felváltsa és átvegye a szolgálatot. És ez így történt mindennap, azóta hogy a Mars először vált ki a csillagháttérből, és lassan átvette az uralmat, mindent sápadt, démoni vörösbe borítva.

Holden még sohasem érzett hasonlót. Az első napokban csak pillanatokig tartott. Érzésfoszlányok, tétova képek, minden határozott cél és sorrend nélkül. Holden kezdetben csak a fáradtságának tulajdonította a megjelenésüket, és nem is beszélt róla senkinek a hajón. De a látomások mindig visszatértek és napról napra újraéledtek. Erősebben, ragyogóbban mint annak előtte. Olyankor lepték meg mindig, amikor egyedül volt. Amikor a képernyő előtt ült, amikor a Mars öreg, barázdákkal szántott arcába bámult.

Először nem tudott ellenük védekezni, később már nem is akart. Idegenek voltak, de félelem sohasem volt bennük, inkább kíváncsivá tették Holdent. És ahogy teltek a napok, egyre jobban érezte magát velük. Hangok keresték, hangok, amelyeket már hallott valahol. Emberekkel beszélt, akik valahogy mégsem voltak emberek. Külön világban élt, és ez a világ sápadt, vörös ködfüggönyön át mutatta meg magát. Városokat látott, és nem tudta miért, de érezte, hogy azok nem emberkéz nyomát őrzik.

A Mars pedig egyre közelebb került hozzájuk. Néha szinte szerette volna megérinteni, annyira közelinek tűnt, és ilyenkor hűvös borzongást érzett az ujjaiban, és egész testében, minden idegszálával érezte, ahogy testetlen vágyakozása lassan határozott alakot ölt.

És a vörös korong egyre nőtt és nőtt. Holden tudta, már csak néhány nap, és ott lehetnek. Ők, a Földről jött emberek. Hirtelen nagyon boldognak érezte magát. Arcát nekinyomta az üveglapnak, aztán teljes erejéből nekipréselte magát az ernyő sima felületének, és nevetni kezdett.

Nevetett még akkor is, amikor Price lépett be a kabinba, a szokásos goromba módján szitkozódva. Price nem szerette a szolgálatot, és sohasem értette, hogyan tud Holden ennyi időt a képernyő előtt lenni. Untatta ez az egész, és ennek mindig igyekezett hangot adni, amikor Holdennel beszélt. Láthatóan aludt, amikor a fedélzeti központ jelezte neki a váltást, most a szemét dörzsölte, aztán megrázta a fejét, ledobta magát az egyik székre, és csak most nézte meg igazán mi is történik a kabinban.

Rámeredt a még mindig nevető Holdenre, és csak lassan jutott szóhoz.

– Holden, az istenért, mit csinálsz? Valami baj van?

– Nem. Dehogy. – Holden lassan beszélt, mint aki hosszú álomból ébred. Tétova mozdulattal simított végig a haján, aztán leült ő is. Háttal a Mars egyre ragyogóbb foltjának.

– Ide figyelj Holden. – kezdte Price. – Azt hiszem, túl sok időt töltesz el a képernyő előtt. Ez még a legedzettebb űrhajósokat is kikezdené. Vörös és vörös mindenütt. És semmi mást nem látni már napok óta. Néha én is azt hiszem, megőrülök, ha nem történik végre valami.

– Nem, Price, hidd el már semmi bajom.

Valami más szólt belőle. Óvatosan, lassan ízlelgetve minden szót, mielőtt kimondaná.

– Csak valami múló rosszullét lehet. Sohasem fordult még elő velem semmi ilyesmi, ez is el fog múlni biztosan. – valami résen volt most is, és nem engedte, hogy a látomásairól beszéljen. És ő engedelmesen hallgatott…

Még egy ideig beszélgettek, aztán Price sorra végignézte a műszereket, és mivel mindent rendben talált, aludni küldte Holdent. De mielőtt az végleg bezárta volna maga mögött az ajtót, még egyszer utána szólt.

– Fáradtak vagyunk mindannyian, ez a semmittevés elfárasztja az érzékeket, eltompítja az óvatosságot. Jobban kell egymásra vigyáznunk, mint eddig bármikor. Nem engedhetjük, hogy bármi is megzavarja a küldetésünket. Ha te is jónak látod, egy-két napra kihagyhatunk a szolgálatból.

– Köszönöm, – mondta Holden – de ez felesleges. Nincsen semmi bajom, hidd el. Talán csak ez a fény szokatlan nekem, vagy nem is tudom mi. Az egész annyira furcsa.

– Akkor kikapcsoljuk az ernyőt a leszállásig. Biztosan segíteni fog. – aztán még hozzátette – Átkozottul hosszú ideje tart már ez az út, és én már nagyon szeretném ha vége lenne.

– Én is nagyon szeretném – motyogta Holden, és megint úgy érezte nevetnie kell.

Sokáig feküdt az ágyán nyitott szemmel, és nem tudta, hogy féljen-e a következő szolgálattól, vagy várja inkább. Mosolygott, amikor elaludt…

Az ajtónyitásra Jones összerezzent, megfordult a székében, és üdvözölte Holdent.

– Na jól vagy már pajtás? Hallom nem tetszett neked a vén Mars. Price mondta, hogy talán az ernyőt kellene kikapcsolni, hátha attól van az egész. Hát én aztán megvagyok nélküle is. Láthatjuk még eleget, nem igaz?

– Igen, – mondta Holden – biztosan. – és hozzáfogott az ellenőrzéshez.

– Szerintem egy unalmas öregasszonyhoz hasonlít. – folytatta Jones.

– Miről beszélsz? – Holden láthatóan nem figyelt arra, amit a másik mondott.

– A Marsról. Amíg fiatal volt szép lehetett, sokan szerették volna megszerezni. De most csak csupasz hegyeket és sivatagot kaphatsz tőle.

– Látnád tavasszal, – Holden megélénkült. – Amikor a csatornák bíborfolyóvá változnak… – valami szorította belülről, és nem engedte, hogy befejezze a mondatot. A szája elé kapta a kezét, és elmosolyodott.

– Mit mondtál? – kérdezte Jones, és Holden teste megfeszült, ahogy a lehetséges válaszokat elemezte.

– Egy régi vers. Nem is tudom miért jutott az eszembe. – mondta végül, és megnyugodva látta, hogy a másik elégedett a válasszal.

Aztán Jones felkászálódott, elsütött még egy otromba viccet, és elment aludni.

Holden várt, amíg a folyosón a léptek zaja teljesen elült, aztán odament a megvakított megfigyelő ernyőhöz. Megállt előtte, sóhajtott egy mélyet, és tudta, hogy most nagyon erősnek kell lennie. Megfeszítette minden izmát, és elfordította a kapcsolót.

Mintha villám sújtotta volna, egész testében égett, és minden idegszálával érezte azt a fémes borzongást, ami a képernyőről ömlött felé. Leroskadt a földre, és hangtalanul sírni kezdett.

A Mars betöltötte az egész képet. Hatalmasabb volt mindennél, amit Holden valaha is látott. Ott lélegzett, ott lüktetett előtte, meztelenségét kavargó ködbe rejtve. És ahogy tovább nézte, a bolygó egyszerre élni kezdett. A szél feltámadt, és homokviharokat hordott a hátán. Holden érezte az arcába csapódó szemcséket, látta, ahogy a szél végigfut az úton, és mindent beterít vörös csillogással. A folyók is megindultak, csónakokat vittek magukkal, és embereket, akik mind igyekeztek valahová.

Holden lassan megnyugodott.

– Hát mégsem vagyok őrült. – mondta magában, és érezte, ahogy a teste formálódik egy új igazság befogadására.

Újra kikapcsolta az ernyőt, leült a székbe, és megpróbált valamiféle magyarázatot találni. De a gondolatai máshonnan jöttek. Talán az ernyő vak szeméből, vagy messzebbről?

Holden elaludt.

– Ki vagy, és honnan jöttél hozzánk?

– Holden a nevem, és a Földről jöttem.

– A Föld kék és gyönyörű. Miért jönnek el onnan az emberek?

– Mindig van olyan, aki elégedetlen, és olyan is, aki mindent ismerni akar. Van olyan, aki kalandokat keres, vagy álmokat, és van olyan is, akinek olaj és érc kell.

– Te miért jöttél el?

– Furcsa, hogy ezen még sohasem gondolkodtam. Az ember cselekszik valamit, és nem tudja miért. Otthagyod az állásod, a munkádat, és nem tudod az okát. Untat talán vagy fáraszt, vagy egyszerűen csak eleged van belőle, ki tudja. Otthagyod a családod és új életet kezdesz. Hogy miért? Azt mondod magadnak, fiatal vagy, új élményekre vágysz még és szabadságra. És a szabadságod, éppolyan börtön lesz, mint amelyből menekültél. Hát akkor mire volt ez az egész? Ösztön talán, vagy gyenge akarat, amely sodor a választás ezernyi alternatívája között? Most már sohasem fogom tudni az igazi okát. Céltalanul éltem, addigi életem levedlett kígyóbőrét magam mögött hagytam. Teli tüdővel szívtam magamba mindent, amit csak megkaphattam. És a világ lassan átalakult bennem. Többé már nem nők, bor és zene volt. Egy könyv volt, egy kép, egy lábnyom a Hold millió éves porában, egy érzés, amely sürgetett és hajszolt, egy nyári este, az égre szórt csillagporral, és azt mondtam elég. Másnap összepakoltam, és most itt vagyok. Az első űrhajón, amely úton van a Mars felé.

– Nem volt furcsa, hogy egy olyan ember, mint te, minden előképzettség nélkül bekerül az űrhajósjelöltek közé, és hamarosan már mint az első Mars-űrhajó utasa szerepel?

– Talán az volt, de én nem gondolkodtam ezen. Egyszerűen tudtam, hogy ezt kell tennem, és nem kérdeztem miért. Tudtam, hogy el kell jutnom a Marsra bármilyen áron. A létezésem kapott értelmet, és tudtam, ha nem sikerül, nem lesz még egyszer erőm, hogy megpróbáljam. És a céltalanság lassan felőröl…

– Elindultatok. Néhány héttel az indulás után találkoztál azzal a látomással. Utána újra és újra, egyre többször. Miért nem beszéltél róla senkinek a hajón?

– Mert éreztem, hogy nem hazudnak.

– Meg tudtad vajon ítélni őket?

– Nem tudtam elhinni, hogy őrült vagyok. Ezért nem beszéltem róla senkinek. És ha nem vagyok őrült, akkor ez az egész jelent valamit. Olyasvalamit, amit meg fogok tudni, amint leszállunk. Csak várnom kell…

– Hogyan kezdődött?

– Szolgálatban voltam, mint már annyiszor. Ültem a képernyő előtt, és néztem az unalomig ismert csillaghátteret, amelyen azonban már valami más is ott volt. A Mars már láthatóan különvált a csillagsokaságtól, és én először éreztem igazán azt, hogy oda is fogok érni. Sokat gondolkodtam a szolgálat kényszerű órái alatt, úgy gyorsabban telt az idő. A Földre gondoltam. Gyermekként láttam magam, egy lánnyal sétáltam az utcánkban. De az a gyermek mégsem én voltam, és a lány is megváltozott, és a többiek is sorban. És az utca fölött egy kék bolygó látszott. Apám és anyám fogta a kezemet, de az arcukat felitta valami sejtelmes fénylés, mint egy sima, érzelemmentes álarc. Ezüst maszkokat viseltek, és a hajuk is csillogó volt. A Földről meséltek. Odakint vörös homokot hordott a szél, és a városok üvegfalai ezer hanggal csilingeltek.

– Te a Földről jöttél, és ott az emberek nem hordanak ezüst álarcokat, és a városok falát is kőből építik.

– Igen, tudom. – mormolta Holden.

– Igen, tudom. – mondta Holden.

– Miről beszélsz? – kérdezte Price. – Már legalább öt perce bolygó körüli pályán vagyunk, és te nem ébresztettél. Bejöttem, és te észre sem vettél. Csak ülsz, és magadban beszélsz. Holden, én azt hiszem, komolyabb bajod van. Jobb lenne, ha nem jönnél ki velünk.

– Nem, azt nem. – kiáltotta Holden. – Nincs semmi bajom, hát nem érted? – könyörögve nézett a másikra, és Price most valami olyasmit látott, amit eddig még sohasem. Holdenből a kétségbeesés és a félelem áradt olyan erővel, hogy Price megborzongott. Ösztönösen hátralépett, és nagyon furcsán érezte magát. Valami mozdult, és most félt a leleplezéstől. Holden arca változott, újra nyugodt és magabiztos volt.

– Ne haragudj, – mondta. – Csak tudod, olyan régen vártam már, hogy itt legyünk, és te most azt akarod, hogy ki se tegyem a lábam a hajóból. Hidd el igyekezni fogok, hogy semmi baj ne legyen velem. Bízzál bennem Price, kérlek.

– Jól van, rendben van. – mondta Price, és most már ő is nyugodt volt, bár a kétség nem tűnt el belőle teljesen. Túl sok baj volt mostanában Holdennel, és Price már nem tudott egészen megbízni benne.

– Készülj, – mondta Holdennek – egy óra múlva leszállunk.

A hajó alatt hihetetlen gyorsasággal száguldott a Mars, ahogy egyre szűkülő körökben közeledtek a bolygóhoz. Mindhárman ott álltak az ernyő előtt, és némán nézték az alattuk elsuhanó kiszáradt tengereket, a hosszú hegyláncokat, és a kavargó port. Aztán lassult a száguldás, ahogy egyre lejjebb ereszkedtek a kijelölt leszállóhely felé. A Mars közeledett feléjük. Ezernyi sebhellyel borított arcát mutatta, óriási kráterek és szakadékok ásítottak odalent, mintha el akarnák nyelni a hajót és megemészteni izzó gyomrukban. Minden percben újabb és újabb éhes száj nyílt meg alattuk, és ők borzongva nézték a fehér kőfogakat, a megvakított óriás szemeket. Egy szörnyeteg lapult alattuk, de kiszáradva és élettelenül.

Holden üvöltött:

– Tudtam, hogy igaz. Mindvégig tudtam, de nem mertem elhinni. Hát nem csodálatos? Price, Jones! Nézzétek, nézzétek! – Holden ujjongott, akár egy gyerek.

– Miről beszélsz Holden? – A másik kettő egymásra nézett, mintha mindegyik a másiktól akart volna választ kapni. – Nincs itt semmi, csak kő és por.

– Kő és por? – Holden nevetett. – Nem. Ott van a város, pont olyan, amilyennek elképzeltem. – Ömlött belőle a szó, és elfeledkezett minden óvatosságról. – Ott áll a hegy lábánál, csupa fény és csillogás. Pont olyan, amilyennek hittem. Istenem, itt vagyok, és minden olyan, pont olyan.

– Holden! – Jones hangja kemény volt és fegyelmezett. – Nem tudom miről beszélsz, de itt csak homok és kő van, és semmilyen város nem létezik, csak a te beteg képzeletedben.

Odalépett hozzá, és megfogta a vállát.

– Beteg vagy. Értsd meg, nagyon beteg. Orvosra és pihenésre van szükséged. Eredj vissza a kabinodba. Most, azonnal.

– Nem hiszel nekem, Jones? – hirtelen ötlet villant át az agyán. – Megmutatom nektek, és akkor elhisztek majd nekem mindent.

Egy mozdulattal odaugrott a vezérlőasztalhoz, és a hajó azonnal balra dőlt.

– Odamegyünk. – mondta határozottan.

A másik kettő a hirtelen fordulattól nekivágódott a falnak, és csak nagy nehezen talált vissza a vezérlőpulthoz. Jones hátrarántotta Holdent, Price pedig átvette az irányítást. A hajó újra egyenesbe lendült, és a hegy mellett suhant tovább.

Holden megpróbált kiszabadulni, és közben egyre csak ugyanazt hajtogatta:

– Vidd feljebb Price! Kérlek vidd feljebb! Nekimegyünk. A torony felé megyünk. Vidd feljebb, amíg lehet.

A hajó suhant tovább a vörös sivatag felett, lángot okádva, és hosszú szürke csíkot vonszolva maga után.

– Nem értem. Nincs itt semmiféle torony. Holden… – de már nem tudta befejezni. Holden kitépte magát, és a hajó újra az ég felé emelte az orrát. Egy darabig még emelkedtek, aztán újra egyenesbe kerültek. Holden kimerülten rogyott le.

– Te őrült. Majdnem összetörted. Sohasem bocsátottam volna meg neked. – sírt, és hagyta, hogy Jones kivezesse és altatót dugjon a szájába.

– Mire felébredsz, jobban leszel pajtás. – mondta Jones, és a kabinjába vitte Holdent. Bekapcsolta a felügyelő automatát, Holden csuklójára csatolt egy fémgyűrűt, és elment, hogy felvegye az űrruháját.

Holden furcsa nyugalomra ébredt. A hajó mozdulatlanul állt a marsi homokon, már nem lehetett érezni a gépek okozta finom remegést. Az egyetlen zaj a kabinjában az a halk zúgás volt, ami a felügyelő automata dobozából jött. Számok ugráltak, és görbék tekeredtek a képernyőjén, kusza vonalakkal telerótt papírszalag csúszott elő a hengeres fémtestből, az automata hasztalan próbált valami használható diagnózist összehozni. A felügyeletére bízott beteg állapota ellentmondani látszott a robot agyba zsúfolt tengernyi információnak.

Holden felkelt, felöltözött és levette a fémgyűrűt a csuklójáról. Az automata kötelességtudóan azonnal darálni kezdte az erre az eshetőségre előkészített figyelmeztetést: – Ön beteg, pihennie kell, az állapota nem engedi meg, hogy felkeljen. Kérem azonnal feküdjön vissza, a vizsgálat még folyik. Ön beteg, pihennie…

– Eredj a pokolba. – mondta Holden, és kikapcsolta. Tudta, hogy a többiek már kint vannak, és ő is elindult a kijárat felé. Eszébe sem jutott, hogy űrruhát vegyen magára. Lassan lépdelt le a lépcsőn, kezében egy furcsa alakú fegyvert lóbálva.

Kilépett a homokra, felnézett és elmosolyodott. Előtte nyoma sem volt a városnak.

Holden mindent megértett.

– Elrejtőztetek? Pedig tudom, hogy itt vagytok. Itt van a város is. Olyan, amilyennek megálmodtam. Kő és üveg, és csillogás. Kapu és mögötte széles utca. Aztán még egy és még egy. Tiszták. Nyoma sincs rajtuk az odakint örökké szálló pornak. Minden tiszta és érintetlen. Megvárt, és most is olyan, mint régen. És ti is itt vagytok. Várakozás és öröm, akarat és emlékezet. Érzem mindenütt a közelléteteket. A levegőben, a szélben, a szikrázó homokdűnéken.

Kiáltást hallott.

– Holden! Mit csinálsz itt? – két furcsa alak közeledett az úton, fejükön gömbölyű búra, testükön fehér ruha feszült. Őt nézték és kiáltoztak.

– Hogy kerülsz ide? És az űrruha… A levegőt nem lehet belélegezni. Mérgező. Holden. Istenem, ez mégsem lehet ő. Jones, ez Holden. Ugye te is látod?

– Ide figyelj, ez nagyon nem tetszik nekem. – Jones volt az óvatosabb. – Ez nem lehet Holden. Hallucináció, idegkimerültség. Azonnal vissza kell mennünk a hajóra. Semmit sem kockáztathatunk. Érted Price, ez a Mars, és úgy látszik sokkal veszélyesebb, mint gondoltuk. – hirtelen észrevette Holden kezében azt a gonoszul csillogó tárgyat.

– Fegyver sincs nálunk, azonnal vissza kell mennünk. Hívnunk kell a Földet. Ez veszélyesebb, mint odahaza sejtettük. Holden feléjük kiáltott:

– Én vagyok az, Holden. A levegő jó, még jobb, mint a hajóban volt. Próbáljátok meg ti is, lélegezzétek be, ez a Mars, és én Holden vagyok a hajóról. Meggyógyultam és kijöttem körülnézni. És a Mars tetszik nekem.

– Nem, én ezt nem hiszem el. Ez nem lehet ő, egyszerűen nem lehet. – a két férfi most már futott, egyre gyorsabban, jeges félelem hajszolta őket az elhagyott hajó felé. Holden újra kiáltott: – Miért mentek arra? Nem látjátok, hogy arra nem lehet? Virágok vannak ott, az én virágaim. Sárga és piros és ezüst szirmokra bomló.

De ők futottak tovább, és nem láttak mást csak homokot. Lövés dörrent, aztán még egy. Utána két tompa puffanás.

– A szerencsétlenek. – mondta Holden. – Mondtam nekik, de ők nem láttak, és nem értettek meg soha semmit. De most már senkit sem zavarnak többé. Újra elkapta egy roham, és nevetni kezdett. Aztán lövés dörrent, a harmadik, és utána csend volt egy pillanatig. Aztán valami megmozdult a fehér egyenruha alatt.

Holden teste szétfoszlott, mintha sohasem létezett volna. Valaki állt a halom ruha mellett. Csillogó haja volt, és mosolygó maszkot viselt.

– Itthon vagyok. – sóhajtotta, és felemelte a fejét. Körülötte égreszökkent a város. Üvegfalak és tiszta utcák, iskolák és virágoskertek az apró házak körül. És mindenütt emberek. Csillogó hajjal és nevető maszkokkal. A házakból léptek elő és a kertekből jöttek, és indultak el hosszú sorokban, át a kapun, túl a folyón, hogy megnézzék a földi hajót.

Körbefogták a karcsú fémtestet, és csak jöttek egyre többen. Gondolataik tiszták és nyugodtak voltak. És látták a sok-sok épülő hajót, éppen mint ez itt, amelyeken útra kelhetnek majd egy nap. És itthagyhatják ezt a halódó világot, száraz tengereivel és az örökké fújó széllel, és itthagyhatják azt a másikat is, azon a kék bolygón, amely csak arra vár, hogy fegyvereit és gépeit kipróbálhassa.

Aznap ünnepeltek a városokban, és mindenki a szebb holnapról beszélt. És a gyertyák reggelig égtek azon a két apró halmon, ahová a földi embereket fektették.

Nyíregyháza, 1981. október

Plágium

Abban az évben az ősz a szokottnál is korábban köszöntött be. Hűvös ködszínű köpenyét elterítette a világon, elmúlás szagát költöztette a nyár friss illatai helyére. A nap még magasan állt az égbolton, de a sugarai megtörtek és felszívódtak a párás, hideg őszi levegőben.

Az úton senki sem járt. A mély csöndet csak a levelek halk zizegése zavarta meg, csak lépteim nesze hallatszott a finom homokban. Mögöttem lassan eltűnt a fák árnyékában a kollégium tömbje, nem látszott már a szobám ablaka sem. Megfakultak a mögöttem hagyott fárasztó hét emlékei, és nem bántam már azt sem, hogy a helyükre az elmúlt nyár kusza képei tolakodtak.

A nap fénye áttetszett a fák lombjain, színes foltokat vetített a vastagodó avarra, amelyek mintha eddigi életem képeit elevenítenék meg, némelyikük különösen élesen és kiemelve látszott, határozottan elkülönülve a többitől. Furcsa borzongással először érintett meg igazán az egyedüllét érzete. Kiürült a világ körülöttem, megszűnt minden mozgás és zaj, nem hallatszott a villamos kerekeinek csikorgása, abbamaradt az egyetem előtti szökőkút csobogása is, és nem hallottam a város mormogó imáját sem. Csak a gondolataim maradtak velem, és azok a képek, amelyek színpompás játékát már nem zavarhatta semmi sem.

Amikor az út végén, a fák között előtűnt az aszfaltút szürke csíkja, amely a főút felé vezetett, akaratlanul is lassítottam a lépteimet. Mintha késleltetni szeretném, hogy újra a megszokott világba csöppenjek, és jobban szemügyre szeretném venni mindazt, amit egyedüllétem hívott elő a ködből és a párából.

Ahogy egyre lassabban lépegettem, a fejem egyre tisztább és a gondolataim egyre egyszerűbbek lettek. Mintha egészen nyilvánvaló módon látnám eddigi életem forrását, és semmi kétségem sem lenne afelől, hogy ki vagyok.

Érzékeim megnyíltak, mintha az idő egyetlen pillanatba sűrűsödött volna, mintha a tér is egyetlen pontba zsugorodott volna, egyszerre voltam mindenütt és mindenkor, hogy aztán néhány pillanat múlva minden újra elfoglalja a régi megszokott helyét.

Megnyugodva indultam tovább, amikor egyszerre belém hasított, hogy mégsem állt helyre az eredeti rend a tér és idő tengerében. Valami megzavarta az évmilliárdok óta fennálló harmóniát, és ez a valami most is itt van a közelemben. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, már a lépteimet is meggyorsítottam, és lassan kiértem a temető előtti főtérre.

Itt már többen jártak, néha egy-egy autó is érkezett, vagy indult tovább, előbbi félelmem csillapodni látszott, de csak néhány pillanatig. Hirtelen világosan láttam magam előtt egy kamion műszerfalát, és a szélvédőn át a kanyargó utat. A számban egy futva elfogyasztott reggeli és egy keserű kávé íze tolult egy ismeretlen asszony csókja helyére. Az érzés hihetetlen elevensége és plasztikussága elektromos sokk erősségével sújtott végig idegrendszeremen. Magam előtt láttam az előző este minden mozzanatát, a váratlan ismerkedést, a tétova felajánlkozást és a hosszú éjszaka minden örömét. Aztán reggel a kapkodó sietséget és a kamion suhanását a végtelen aszfalton.

És láttam a sokasodó, géppel írt sorokat egy fehér papírlapon.

Mert írónak készültem, gyermekkorom óta faltam a könyveket, mindent elolvastam, amit a termékeny emberi fantázia távoli világok bolygóiból, élőlényeiből, történéseiből összegyúrt. És amikor először ültem az írógép elé, és először bontottam ki az elmém mélyében gyökerező halvány képeket egy történet nyomtatott soraivá, akkor úgy éreztem, ez az amit mindig is csinálnom kell.

Elővenni egy darab papírt üresen, és a szavakat mondatokká fűzve megtölteni azt egy olyan világ történéseivel, amely világ kevéssel azelőtt még nem létezett. Néhány oldalon megalkotni egy történetet, legyőzve a szavak egymást eltávolítani igyekvő taszító erejét, próbálgatva őket, melyik viseli el leginkább a másikat, és ha már egymás mellé kerültek, rácsodálkozni a hirtelen megszülető harmóniára. Megalkotni egy történetet, amely a maga egyedi módján zárt, befejezett. Amiben benne van minden a teremtéstől a halálig, a születéstől az elmúlásig. A semmiből kerül elő, kibomlik, színes, érzékletes, pompás világgá alakul, majd néhány oldal múltán egyszerre vész el újra a semmiben.

Az első próbálkozásaim mind sikertelenek maradtak. Néhány bátorító, szűkszavú levél a kiadóktól, és semmi több. Ennek ellenére mindig születtek új és új ötleteim, hol váratlanul, minden előjel nélkül, hol hosszú küzdelem után. Mindig a sajátjaimnak éreztem ezeket az írásokat, mégis sokszor ért az a vád, hogy ezek csupán ügyes utánérzések, másolatok.

És most itt volt egy eleven történet, ami csak az enyém volt, ami nem lehetett senki másé, hiszen velem történt, és aminek egyetlen szemlélője, egyetlen szemtanúja voltam. Történet egy kamionról, egy íróról, arról, hogy a világ milyen.

A kamion suhant tovább, a vezető bekapcsolta a rádiót, egészen közelről hallottam, hogy valaki az időjárás jelentést olvassa.

Egy történet főhőse lettem, amit én írtam és játszottam is egyben, és amely ott bomlott ki előttem az őszi ködből.

Eközben kiértem a főútra, megálltam a szokott helyemen a város végét jelző tábla mellett, remélve, hogy sikerül egy autót fognom, ami hazavihet. Álmatagon lengettem a kezemet, tudatom nagyobbik részével az új, még megírandó történetre gondoltam. Kíváncsi érdeklődéssel rakosgattam egymás mellé a szavakat, és egyre feszültebb figyelemmel tapasztaltam, hogy egyáltalán nem megerőltető ezeken gondolkodnom, és hogy a mondataim szinte maguktól állnak össze értelmes egésszé. Mintha már készen lett volna bennem az egész történet, mintha csak arra várt volna, hogy egy váratlan élmény előhívja szunnyadó álmából, felébressze és általam kapjon végleges, szilárd, leírható formát. Szerettem volna már otthon lenni, és papírra vetni a bensőmben születő szavakat, mielőtt még fakó emlékképekké torzítaná őket a gondolatokat sem kímélő elmúlás, mielőtt szürkévé koptatná őket a feledés.

A kamion eközben egy nagyváros határához ért. Különös módon ismerősnek tűntek az út mentén sorakozó fák, és ismerősek voltak a távolban a párából előbukkanó lakótelep házai is.

Aztán megértettem miért. A kamion ugyanolyan feliratú helységnév tábla mellett suhant el, mint amilyen mellett én álltam.

Csak néhány kilométerre lehetett tőlem, a város másik végén. A sorsunk megmagyarázhatatlan módon összekapcsolódott, jövőnk szálai múltunk fonalaiból fonódtak eggyé, többé külön nem választható módon.

Észre sem vettem, hogy közben fékezett és megállt mellettem egy autó. Csak akkor kaptam föl a fejem, amikor az első ajtó szélesre tárult. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, hiszen rövidesen otthon lehetek, és messze kerül tőlem ez a zavaros látomás. Mégis, tudatom legmélyén ott ragadt a kétely, vajon tényleg ott van az a kamion a város túloldalán? Az a másik, ott a vezető ülésben ugyanazt érzi, amit én? Meddig tarthat ez a párhuzamos jelen, és miért érzem hogy a jövőm tükre üresen bámul vissza rám?

Hátradőltem az ülésen és az ablakon kifelé bámulva néhány ügyes válasszal elejét vettem annak, hogy beszélgetnem kelljen.

Újra elővettem a novellát, és lassan mondani kezdtem magamban a mondatait, valahonnan a közepe tájáról.

“Milyen szövevényesek és kiszámíthatatlanok az idő útjai. Összebogozódnak, majd újra kisimulnak a vonalai, érkezve a múlt sejtelmes, sötét mélyéről, felbukkanva a történések és változások izzó kohójából, folyékonyan, ragyogóan, hogy megszilárdulva, formát öltve alkossák a jelen irányító ösvényeit, és eltűnjenek a jövő homályos hegyei között.

Számtalan ‘ha’ és megszámlálhatatlan ‘akkor’, milliónyi ‘talán’ dolgozott azon, hogy a lehetőségek tárházából előkerülhessen ez a bágyadt őszi délután, a kavargó köd, az egyre közeledő kamion, az egész misztikus történet.”

Már félúton lehettünk, amikor megálltunk egy kisvendéglőnél. Semmi kedvem nem volt hosszan időzni ott, siettem volna hazafelé, így elköszöntem útitársamtól, és tovább indultam az út mentén.

Egyre közelebbről éreztem a hatalmas jármű létezését. Már a hangját is hallani véltem. A különös, ismeretlen erőkkel szembeni félelmemet csak az tompította, hogy bensőmben teljes szépségében, tökéletességében kibomlani látszott az egész történet. A történet, ami csak az enyém, amit senki el nem vitathat tőlem, amit leírnom olyan könnyű lesz, ahogy lélegzetet veszek. Mert bennem van minden sora, minden szófordulata, bennem van minden szín és minden hang, minden történés és minden gondolat.

Megkönnyebbülést éreztem és nyugalmat, és suttogni kezdtem a történet újra előtoluló mondatait.

“A kamion egyre gyorsabban közeledett a kanyarhoz. A sűrűsödő köd és az út menti apró bokrok lehetetlenné tették, hogy a bent ülő észrevegye a gondolataiba mélyedve ballagó szürke alakot.

Az út üres volt, közel és távol egyetlen más jármű sem látszott. Nyugodtan taposott rá a gázra, és élvezte ahogy az autó megremegve engedelmeskedik az akaratának és egyre gyorsabban suhan a kanyar felé.

A jármű hirtelen megcsúszott a szokottnál is nedvesebb útfelületen, és egyenesen az út mentén lépkedő autóstopposba hajtott.”

Éreztem a súlyos ütést, a csont átható reccsenését, ahogy az erek felszakadtak, és előbuggyant a mélyvörös vér.

A novella utolsó sorai belenyugvó mosolyt csaltak a vértől és piszoktól fekete arcomra.

“Hát ez sem volt az enyém. Plágium volt ez is, akár az összes többi, és kiadatlan marad az idők végezetéig. Mégsem bánom. A leghatalmasabb alkotót próbáltam másolni, és talán egy pillanatra, egy villanásnyira megéreztem valamit a művészetéből. Talán nekem is adta tökéletességének egy darabját, és tudom, hogy a titkot, amibe sikerült bepillantanom, már nem veszi vissza tőlem soha többé.”

Mielőtt az autóba tették volna a letakart, összetört testet, a mentőorvos még egyszer felhajtotta a takarót a fiú arcáról.

Nézte a kisimult, nyugodt vonásokat, a mosolyt, amihez hasonlót halott arcon még sohasem látott.

Nyíregyháza, 1979. október – 1987. március 14. – 1989. április 3

A harsona

Az űrhajó a megnevezhetetlen semmiből jött, áttörte a hiperűr kavargó, kékesfekete felszínét, majd megállapodott egy körpályán, amelynek középpontjában ott ragyogott a Föld, vakítóan fehér felhőivel, mélykék óceánjaival és sárga sivatagjaival.

A fedélzeten csak ketten voltak. Négyezer éve látták utoljára ugyanezt a látványt, mielőtt a szükséges sebességet elérve eltűntek volna a tér láthatatlan redői között, hogy száz és száz fényévvel odébb bukkanjanak elő újra. A relativitás néhány paradoxona kellett ahhoz, hogy most néhány évvel idősebben, de élve láthassák meg újra a Földet.

Éltek mind a ketten, és az a négyezer év sem múlt el haszontalanul. Amiért elindultak, ott volt az űrhajón. Amiben csak kevesen hittek, ott pihent egy sima falú, arany fényű ládikában. Amiről legendák szóltak és papirusz tekercsek íródtak az ismert történelem legelső századaiban, amiről papok prédikáltak, amiről a szerzetesek fohászai szóltak, amiről a hitetlenek gúnyolódtak, amiről valamennyi élő embernek volt ilyen vagy olyan képzete, amibe haldoklók kapaszkodtak utolsó reményükként, az kézzelfogható, megtapintható valóságként létezett.

Az űrhajó türelmesen rótta köreit, a kék bolygó nyugodt volt és fönséges. Azok ketten ott a fedélzeten most nem siettek. Mert mi is volt ez a pár óra várakozás ahhoz a tömérdek naphoz, hónaphoz és évhez képest, amit a reménnyel egyáltalán nem kecsegtető vállalkozás felemésztett. Hiszen nem volt több ami útba igazíthatta őket, mint néhány nehezen értelmezhető mondat az egyházak szent könyveiből, néhány látomás, amit papírra vetettek a középkori kolostorok falai között, vagy amikről csak a hagyomány tudott, és még írásos nyomuk sem maradt. Néhány álom, ötlet, megérzés, prófécia, kutatásaik néhány olyan meghökkentő eredménye, amit talán egy közös tudat, vagy inkább tudattalan különös megnyilvánulásának tarthattak, de ami mégis elindíthatta őket ezen a homályos úton.

Titokban, bőkezű adakozók segítségével készültek az útra. A legjobb hajóra volt szükségük, hiszen nem tudhatták meddig tart az út. A keresés bolygóról bolygóra haladt, és minden állomás közelebb vihette őket a megoldáshoz, vagy éppen kezdhették elölről az egészet. Mégis, a fedélzeti idő szerint nem egészen három évükbe telt, amíg nyomra akadtak. És újabb tíz hónap múlva eredmény koronázta hihetetlen küldetésüket.

A Földön ezalatt végigpergett négyezer esztendő.

A két űrhajós mozdulatlanul állt, és nézte, ahogy a Föld fekete félgömbje elnyelte a kéklő ragyogást, majd ahogy újra megjelent a kék sarló. A látvány, ami a Föld minden eddigi űrhajósát, ha csak pillanatokra is, de mélységes alázattal töltötte el, könnycseppeket csalt a két férfi szemébe is.

Gregory volt az idősebb, egészen fehér haja hosszú tincsekben lógott a hófehér díszegyenruha vállára. Talhan volt a másik, az egyenruha sötétebb színe fiatalabb korát, és alacsonyabb rangját is jelezte.

Némán álltak így, aztán Talhan eltűnt a raktárban, ahol az élelmiszerkészletüket tartották. Egy üveggel a kezében került elő újra, zöld színű palack volt, rajta fakó címkével.

– Pezsgő. A legfinomabb. – mondta, megelőzve Gregory kérdését, amit a másik a meglepetéstől nem tudott időben feltenni.

– Erre az alkalomra tettem félre. Megterítettek egy fehér abrosszal, két poharat készítettek az asztalra, és valahonnan jég is került. Mint azokban a régi napokban, amikor randevúra készülődtek. Abban a négyezer évvel ezelőtti homályos múltban, ott az örvénylő fehér felhősávok alatt, valamelyik kisváros álmos kora délutánján.

Talhan töltött a poharakba, a buborékok elevenen pattogtak a pezsgő felszínén, mintha csak nemrég töltötték volna meg a palackot.

Nem szóltak semmit. Beszédnek, köszöntőnek, asztali áldásnak nem volt helye. A pillanat magasztos és egyedüli volt. Mindketten szentnek és megsérthetetlennek érezték a csendet maguk körül.

A poharakból hamar elfogyott az ital, Gregory felállt, Talhan is elfoglalta a helyét a pilótaülésben, és az űrhajó a körpályát elhagyva belépett a Föld légkörébe.

A felszín néma és barátságtalan volt. Ahol leszálltak, egy nagyváros űrkikötőjét remélték megtalálni, de a hűvös széltől eltekintve, ami valami rozsdaszínű port fújt rájuk, semmit sem találtak. Körülöttük nyoma sem volt életnek, városnak, de még romoknak sem.

Tanácstalanul álltak hol egymásra nézve, hol a távolban kutatva valami ismerős jel után, és anélkül hogy bármit mondtak volna egymásnak, tudták, hogy bárhol szálltak volna le a Földön, mindenütt ezt találták volna. Bármilyen kikötőt, bármilyen várost választottak volna is, az semmiben sem különbözött volna az itt eléjük táruló látványtól.

És valamilyen furcsa és megmagyarázhatatlan hidegséget és ürességet éreztek a szívük helyén.

Aztán előhozták a ládát. Felnyitották és belenéztek. Selyem és gyolcs ágyán ott feküdt előttük a harsona. A Feltámadás Harsonája. A hangszer, ami a holtak nyelvén szól, és ami felébresztheti őket időtlen dermedtségükből, ami életre szólíthatja őket újra. Ami a messzi időkben elkerült a Földről, és csak homályos és titokzatos legendák, zizzenő tekercsek őrizték az emlékét.

Amelyért annyi és annyi bolygót kellett felkeresniük, annyi és annyi nyomot megvizsgálniuk, az Írás minden sorát elemezniük, és minden fantáziájukat és természetfölötti képességüket latba vetniük.

Most itt volt csillogón, némán, érc teste rejtette az adományt, amelynek töredékeit minden földi hangszer örökölte, de amely teljességében csak ennek az egynek volt sajátja. A lelkek hangja volt bezárva az érc csőbe, hívó, élettel teli hangot őriztek ezek a furcsa csavarulatok.

Gregory emelte ki a hangszert, kezébe vette, a fém egyszerre volt borzongatóan hideg, és perzselően forró.

Aztán odanyújtotta a másiknak.

– Talhan. Eljött a pillanat. Rád várnak mind a holtak, és mind az élők. Hogy még egy esélyt adj nekik. Életet és reményt. Hogy amit eddig elhibáztak, újra próbálhassák. A Föld újra kiméretik, és szétosztatik. És lesz rajta hely minden boldognak és minden boldogtalannak. Minden hívőnek és minden hitetlennek.

A harsona megszólalt. A Talhan tüdejéből előtóduló levegő átsuhant a hangszer járatain, megrezegtette az apró nyelvecskéket, és a harsona hangja végigfutott a száraz, rozsdaszínű sivatag fölött.

Semmi nem mozdult. Csak a szél fújta ugyanolyan egykedvűséggel a homokot. Talhan újra belefújt. Ezúttal erősebben, hosszabban, határozottabban.

Most sem történt semmi. Talán csak a csend lett sokkal mélyebb, amikor a harsona hangja elhalt a távoli dűnék sorai között.

Talhan harmadszorra is az ajkához emelte a harsonát, és a hang ismét előröppent belőle.

És ekkor megtört a mozdulatlanság. A sivatag fölött egy helyen szürkébb és átlátszatlanabb lett a levegő, mintha összeálltak volna a részecskék valamilyen ismeretlen erő hatására, és egyre határozottabb formát kezdtek volna ölteni. Talhan megborzongott a látványtól, Gregory-ra pillantott, de az ő arca is ugyanazokat az érzéseket sugározta. Félelmet és valami olyasminek a baljós előérzetét, amire egyikük sem számíthatott.

A Nap fénye egy csillogó testen tört meg a távoli derengésben, ami egyre szilárdabb és egyre biztosabban mozgó alakká kezdett összeállni. És miközben a formálódó test lassan előlépett a derengésből, a távolban egyre több és több helyen mozdult meg a föld, és mint megannyi hangyabolyból rajzani kezdtek a látomások, hogy a ködszerű derengésből egymás után életre keljenek.

A hozzájuk legközelebb álló alak befejezte átalakulását. A derengés megszűnt körülötte, és ő elindult az űrhajó előtt álló két férfi felé.

Talhan a szájára szorította a kezét, hogy a sikoltást, amely előtörni készült a torkából, valahogyan visszafojtsa. Gregory üveges szemekkel meredt a feléjük lépkedőre, némán tátogott, szó nem hagyta el az ajkát.

Akit életre keltettek, majd két méteres volt, csillogó acél borította a testét, az arca csupán nagyvonalakban emlékeztetett emberi arcra, a kezei helyén hatalmas fogókarok voltak, a XXII. század elején készült, és a bányákban használták az emberi munkaerő kiváltására.

Az első teremtmény, akit életre keltettek, robot volt.

És ott voltak mind a többiek. A harsona hangjaira bújtak elő a föld alól, üregekből, odúkból kászálódtak elő, ködből, derengésből jöttek. Ott voltak a szuperintelligens agyak, a csillagközi űrhajók fedélzeti mérnökei, a gigantikus építőrobotok, akik a felhőkarcolókat emelték, a víz alatti munkára specializálódott robotok, ott voltak a XX. század végének első számítógépei, elektroncsöveit csörgetve, a homályból megérkezett az ENIAC, szobányi fémszekrényeit guruló szállítórobotok hozták. Olaj és szilícium, ferrit és réz, alumínium és acél, ott hullámzott körülöttük, zörögve és csörömpölve, nyikorogva és géphangon szónokolva.

– Elkéstünk. – mondta Gregory. A könny megszáradt az egyenruháján, ami már egyáltalán nem volt hófehér.

– Megkötötték az üzletet. – válaszolta Talhan.

Nyíregyháza, 1992. július 9

Úszni tanulni

Roy kinyitotta a szemét. Az előbb még oly éles és eleven álomképek egy pillanat alatt elenyésztek, és Roy már egyikükre sem emlékezett. Odakint megvirradt, a Nap a tenger felett állt, egészen kiemelkedve a csendes, nyugodtan hullámzó vízből, sugarai szinte áttetszővé tették a sátor vásznát. A hűvös levegő befurakodott a szorosan összehúzott hálózsák alá. Remegés futott végig a fiú testén, ahogy a kora reggeli levegő a bőréhez ért, bár nem csupán a hideg volt az, ami ezt a kellemetlen érzést előidézte. Roy izgalommal és kétségekkel telve gondolt előző esti, akkor még szilárdnak tűnő elhatározására, amit most egy hűvös fuvallat is képes volt megingatni.

A többiek aludtak a sátorban, és láthatóan eszükbe sem jutott korábban ébredni, mint az elengedhetetlenül szükséges lett volna. Nyugodt, kiegyensúlyozott szuszogásuk bosszantotta Roy-t, aki az egész éjszakát forgolódva, egyik helyzetet a másik után váltogatva töltötte, és próbált némi alváshoz jutni. Rövid tépelődés után, amiben szerepet kapott közismert lustasága, a kora reggeli ébredéstől való idegenkedése, és sok egyéb kisebb vagy nagyobb érv és indok, mégis döntésre szánta el magát.

Óvatosan kibújt a hálózsákból, vigyázva arra, hogy még véletlenül se érjen a többiekhez. Minden moccanásra összerezzent, és lázasan gondolkodott azon, hogy valami ürüggyel védekeznie kell, ha esetleg észrevennék váratlan távozását. Ruháit már előző este egy csomóba készítette, most csak ezt kellett megmarkolnia, és kivinnie magával a sátorból. Odabent nem vesződhetett az öltözködéssel, hiszen az végképp kockázatos lett volna ilyen parányi helyen. Kilépett a sátorból, és maga után gondosan újra összezárta a bejáratként szolgáló sátorlapokat. Sietve magára szedte a ruháit, belebújt a cipőjébe, és csak ekkor nézett körül.

A tábort még soha nem látta ilyennek, mint aznap reggel. Az ami nap közben zsúfoltnak, zsibongónak, zajosnak, kellemetlennek, sőt néha ellenségesnek tűnt, az most szinte hihetetlen módon átváltozott. A sátrak között senki nem járt, a tábor lakói békésen aludtak matracaikon, a kényelmes hálózsákjaikban, valószínűleg mindegyikük a maga kényelmes és egyénre szabott álmát álmodta, nyoma sem volt a nappali tülekedésnek, a veszekedéseknek, az erőpróbáknak, a szabályoknak és a számonkéréseknek. Csak néhány fürdőnadrág és bikini száradt a köteleken, csak néhány gazdátlan cipő hevert a sátrak között.

Roy kezdte magát jobban érezni. A mozgás, és az hogy kezével átdörzsölte, átmasszírozta a tagjait, az előbbi remegést teljesen eltüntette. És bár a Nap még nem melegített igazán, sugarai mégis a melegség képzetét ébresztették Roy-ban. 16 éves volt akkor, második alkalommal volt táborban. Nem azért, mert különösebben vágyott volna erre, vagy annyira jól érezte volna magát, hanem azért, mert a nyarat hasznosan kellett eltölteni. Erre a táborozás tűnt a legalkalmasabbnak. Nem ülhetett egész nap – apja szavai szerint – könyveket bújva, vagy csak a semmit bámulva a szobájában, amikor más, korabeli fiúk már motoroztak, horgászni jártak, vagy éppen első randevúik egyikén próbálták szívük választottját valami olyasmire rábeszélni, amiről maguknak sem volt még fogalmuk. Nem nézhette a tévét, bármennyire is szerette volna, amikor a nyár a mozgás, a nyaralás, a testedzés időszaka. Nem tarthatott halat, amikor mindenki másnak madara, macskája, vagy teknőse volt. Nem vehette elő gyermekkorának kedves játékait, amikor már mindenki kidobálta a sajátjait, és felnőtt szerepére készülve igyekezett minden szükséges kelléket beszerezni a cigarettától a hajbalzsamig. És nem ülhetett a parton a hullámok véget nem érő játékát szemlélve, amikor mindenki a vízben volt, és határozott tempókkal szelte a habokat.

Apja számtalan alkalommal próbálta már az úszás alapismereteit beleerőltetni, de mindezen alkalmaknak többszöri alámerülés, néhány korty víz lenyelése, majd sírás és összeveszés lett az eredménye. És amikor az apja reménytelennek ítélve az ügyet feladta, akkor született az a családi elhatározás, hogy majd egy tábor meghozza a kellő eredményt.

Nos, ez a második tábor annak pótlásául szolgált, amit az elsőnek nem sikerült elérnie. Roy ugyanúgy alámerült a vízben, mint annak előtte. Nem mintha nem érezte volna meg pillanatokra, hogy a víz már majdnem fenntartja, talán már csak néhány csapás kellene hozzá, néhány megfelelő lélegzetvétel, és már lebegne a vízen, akár a többiek. Nem mintha nem akarta volna eléggé. Hiszen az, hogy a társait alig lehetett a vízből kicsalogatni, elég meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy ő is próbálkozzon. És az sem igaz, hogy veleszületett alkata okozta volna benne ezt a víztől való iszonyodást. Egyszerűen csak azt nem értette, miért kell neki a vízben lenni, amikor a szárazon is kitűnően elboldogul.

A tábort messze maga mögött hagyta már, és a kétségei is mintha lemaradoztak volna mellőle. Most megint az a tegnap esti Roy volt, aki szilárd eltökéltséggel vette a fejébe, hogy ma reggel megpróbálja azt, amihez eddig nem volt elég sem a jószándék, sem a kérés, sem pedig a kényszer. Megtanul úszni. Csak a maga erejéből. Nem kötelességből, nem azért, mert a többiek is tudnak, nem azért, hogy a szüleinek örömet okozzon vele. Nem. Kíváncsi volt a saját erejére, a saját akaratára, azokra a képességeire, amikről mindig is sejtette, hogy benne lakoznak, de amit soha nem mert másoknak megmutatni.
A tenger nyugodt volt, hullámai csendes egykedvűséggel csapódtak a partnak, kifutottak a homokra, majd elenyésztek, ahogy eddig mindig a tenger születése óta. A néptelen part elhagyott napernyőit meg-megmozgatta a víz sós permetét hozó hűvös szellő. A napfény ezernyi mozaikban csillogott a tenger felszínén, soha nem nyugvó szikrázó színjátékot tárva a kora reggeli látogató elé.

Roy most nem érezte idegennek és nyomasztónak a partot, ahová pedig eddig mindig vonakodva jött ki a többiekkel. Nem voltak emberek, akik őt nézték, ahogy bátortalanul lépdel egyre beljebb a vízbe, és ahogy néhány pillanat múlva félve és a hidegtől remegve fut vissza. Nem voltak ott a társai, akik nevettek rajta, ahányszor csak prüszkölve és fuldokolva elmerült a hullámokban, nem volt ott az apja, aki annyiszor megalázta sürgető és türelmetlen tanácsaival, érthetetlen és mégis végrehajtandó parancsaival, sem az anyja, aki csak szomorúan bámulta a partról, és akinek vigasztaló simogatásában is volt némi egykedvű szánalom és beletörődés. És nem voltak ott a lányok, akik egyszerűen csak keresztülnéztek rajta. Akiknek a szemében nem volt más, mint esendő és nevetséges figura, aki még arra sem volt képes, hogy a vízben fejen álljon, vagy hogy megfogjon egy medúzát, és aztán a kezében lóbálva végigkergesse őket a parton.

Roy most egyedül volt. És tudta, hogy minden kérdésére választ fog kapni. Egy egészen elhagyatott partszakaszt választott ki. Nem mintha bárki is megzavarhatta volna ezen a korai órán, mégis jobban érezte magát a sziklák között megbúvó kisebb, fövenyes részen. Itt nem voltak napernyők, nem voltak cigaretta csikkek, sem söröskupakok eldobálva és félig a homokba taposva. Csak néhány partra vetett és száradó hínárfoszlány hevert ott, a tenger furcsa illatát árasztva. Levetette a cipőit, és élvezte, ahogy a hűvös homokszemcsék körbeölelték a lábát és befurakodtak a lábujjai közé. Aztán levette az inget és a nadrágot is, majd kis tétovázás után az úszónadrágot is. Mintha jelzés lett volna ez is önmaga számára, hogy nincsen szüksége semmire, ami zavaró emlékeket ébreszthetne benne, semmire, ami felidézhetné a tábort, vagy akár az otthonát. Egyedül akart lenni egészen, és ehhez a meztelenség is hozzátartozott.

Pexels képe a Pixabay -en

Elindult a víz felé, egészen addig, amíg a lábujjai először találkoztak a partra futó hullámok hideg, szinte jeges érintésével. Igyekezett előkészíteni magát erre az élményre, mégis meglepte és elkeserítette, az amit tapasztalt. A víz olyan hidegnek tűnt számára, hogy pillanatnyilag semmilyen esélyt sem látott arra, hogy belemerészkedjen. Leült a víz szegélyéhez, csak a lába ért bele a vízbe, és végtelenül magányosnak és reményvesztettnek érezte magát.

Az apja hangját hallotta:

– Menj már, mire vársz? Ott akarsz ülni délig, amíg felmelegszik a víz?

Aztán a táborvezetőét:

– Mi a fenét csinálsz itt? Miért nem mégy bele, ha egyszer elhatároztad? A többiek nem gondolkodnának ennyit rajta, indulj már, nem látod, hogy mindenki téged néz?

– De hát én megpróbáltam! – kiabálta a szikláknak és a tengernek. – Én eljöttem és megpróbáltam! De nem megy! – a szavai nekicsapódtak a kopár falaknak, szétszóródtak a tenger fölött.

– Miért nem bízol magadban? – kérdezte a visszhang.

Roy felemelte a fejét, körbenézett, de a part továbbra is néptelen volt, a sziklák között sem látott senkit.

– Tudod, hogy mennyire nevetséges vagy? – egy lány hang szólt hozzá, egy azok közül, akiket sohasem mert moziba hívni, akiknek a kezét sem foghatta meg soha.

– Nagyon hideg, nem bírnám ki azt hiszem. A szívem, vagy valami. Biztosan nem bírnám ki. – esedezett a néma köveknek és a fáradhatatlan hullámoknak.

– Miért nem bízol magadban? – kérdezte újra a visszhang. Roy ezúttal nem kereste a hang forrását. Biztos volt benne, hogy most sem látna senkit a parton.

– Igazán szeretnéd? – kérdezte a hang.

– Igen. – felelte Roy, és maga is meglepődött, milyen könnyen mondta ki ezt a szót.

A következő hullám hatalmas volt, és váratlanul érkezett. Egy pillanat alatt beborította és csurom víz lett az egész teste. Hideget csak akkor érzett, amikor a hullám visszavonultával a szél szárítani kezdte a bőrét.

És önkéntelenül is a tenger felé csúszott, hogy egészen elmerüljön a hullámokban.

– Mozogni, mozogni, mert különben megfagysz. – mondogatta magának, és igyekezett a bőrét csapkodni a tenyerével, és különféle tornagyakorlatokkal próbálta mozgásban tartani magát, és egy kis meleget ébreszteni a testében.

– Nem úszni akartál? – hallotta a táborvezető gúnyos hangját.

– De igen. – mondta némi határozatlansággal a hangjában.

– Hát akkor lássuk, feküdj a vízre, és gyerünk.

– Mindjárt. Csak egy kicsit jobban átmozgatom magam. – mentegetőzött, és érezte, hogy félelme és gyengesége egyre erősödik, és egyre inkább a part felé húzza.

– Ne törődj velük. – most nem a visszhang szólt hozzá. A tenger mormolásából, a szél suhanásából szövődött a hang. Gyengéd volt és türelmes, és Roy minden kétségén és tétovaságán átsütött melegsége és segítőkészsége.

Már a vállát is ellepték a hullámok, és Roy szeme elől hirtelen eltűnt a látóhatár. Mintha egészen messze látott volna, mintha minden fénysugár eljutott volna a szemébe, bárhonnan is indult, látta az egyenlítői óceán hatalmas, hajókat táncoltató hullámait, látta a Nap óriás korongját egészen a feje felett, látta az afrikai partokat ostromló sós hullámokat, és érezte a meleget. Igen, a meleget, amit sok ezer kilométernyire halmozott fel magában a tengervíz, és ami most az ő bőrét melegítette.

Első próbálkozásai egytől-egyig kudarcot vallottak. Vagy egy nagyobb hullám csapott az arcába, vagy a lába csúszott meg, vagy csak a határozatlansága miatt, de egyetlen pillanatig sem sikerült a vízen maradnia. Görcsösen próbálta a fejét a víz fölött tartani, minden erejével azon igyekezett, hogy fennmaradjon. De minél inkább gyötörte magát, annál több sós vizet nyelt le, annál többet prüszkölt és köhögött az orrába, szájába csapó permettől.

Végül két kezével csapkodta a vizet, dühödten és kimerülten.

– Nem bírom tovább. Akármennyire szeretném, akkor sem megy. Egyszerűen feladom, visszamegyek a táborba, összecsomagolok és eltűnök innen. Ez nem nekem való. Úgy látszik nehezebb vagyok mint a többiek, a fajsúlyommal lehet valami, vagy nincsenek úszóhártyák az ujjaim között, vagy a tüdőm kicsi? Valami biztosan lehet velem. Megpróbáltam, nem megy. Ez ilyen egyszerű.

– Számítottam rá, hogy hamarabb hazajössz. – az apja hangja egykedvű és szánakozó volt. – Megint nem sikerült embert faragni belőled igaz? Menj fel a szobádba, nem akarlak látni. Szállj magadba egy kicsit, és akkor gyere elő, ha van valami amit mondani akarsz. – Aztán később, amikor Roy már felért a lépcsőn: – Nem tudom mi lesz belőle. Egészen elkeserít. Hát már soha nem fog felnőni?

Roy még mindig a hullámokat csapkodta, könnyei sós íze összeolvadt a tenger permetével.

A hang akkor szólította meg újra.

– Dühös vagy Roy, és mérges. Haragszol rám, haragszol mindenkire. És ez jó. Ez is érzelem, és ha elfoszlik belőled, tisztább leszel, és meg fogod érteni, mit kell tenned.

Roy lassan lecsillapodott. Az arcát megmosta tengervízzel, és most valóban üresebbnek és nyugodtabbnak érezte magát. Mintha a könnyeivel a bánata is távozott volna. Homályosan még látta maga előtt a tábort, hallotta és elképzelte a meglepett hangokat, ahogy keresni kezdik az ébresztő után, de már nem törődött velük. Látta az apját, ahogy lassan kicsúszik a kezéből a telefonkagyló, és ahogy halkan közli az anyjával, hogy a fiukat egyszerűen nem találják sehol, de most ezt is inkább nevetségesnek találta, mint rémisztőnek. Egész addigi élete távoli, ködös derengésen keresztül jutott el hozzá, és ahogy az emlékei egymástól megkülönböztethetetlen olvadékká mosódtak össze, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy mit kell tennie.

Lassan bemerítette magát a vízbe, de most nem csak a válláig. Hagyta, hogy a víz egészen elborítsa, már a feje sem látszott ki a hullámokból. Egészen sokáig maradt a víz alatt. És miközben a minden eddiginél tökéletesebb csendben a tenger mozgására figyelt, meglepetten vette észre, hogy már nem a fennmaradás okoz nehézséget, hanem az, hogy a víz alatt maradjon. Egy furcsa és határozott erő emelte fölfelé, és ő feladva minden ellenállását és görcsös kapálódzását, hagyta, hogy ez az erő lassan közelítse a felszín felé, egészen addig, amíg az arcát kiemelve újra levegőhöz jutott.

Hihetetlen örömet érzett. Újra és újra lemerült a víz alá, és önfeledten élvezte, ahogy a hullámok és a víz ereje megemeli a testét, és már nem csodálkozott azon, hogy a lebegés semmilyen erőkifejtést sem igényel tőle.

A hátára feküdt, és hagyta, hogy a víz sodorja, és már azt sem vette észre, hogy eközben messze került a parttól. Ez csak akkor vált fenyegető veszéllyé, amikor megpróbálta a lábával az iszapos aljzatot elérni. Egy pillanat alatt görcsbe rándította a pánik. A feje alámerült a vízbe, a szájába tengervíz került, a karjaival csapkodni kezdett, agyában iszonyú gondolat kezdett formálódni.

Már egészen kimerült, amikor a hang megint megszólította.

– Emlékezz ki voltál, és tudd azt, ki vagy most. Emlékezz mindazokra, akik a tengerből jöttek, és mindazokra, akik ott leltek nyugalmat. Ne magadra figyelj. Érezd mindazt, ami körülvesz. Mindazt, ami érted van. Mindazt, ami segít neked.

És Roy újra elernyesztette magát. Izmai, dacára mindazon parancsnak, amit az életben maradás ösztöne sugallt, ellazultak, karjai már nem verdesték a vizet, teste ha nehezen is, de engedelmeskedett a logikátlan érzésnek.

A hullámok újra a hátukra emelték, játszottak vele, egymásnak adták, vigyáztak rá, hol egészen leengedték, hol a magasba dobták. Roy már nem érezte a bőrén a vizet, sem hideg, sem meleg, sem nedves, sem száraz nem volt a teste. Mintha a víz nem ért volna véget a bőrénél, mintha a testében folytatódott volna, és a vérével keveredve eljutott Roy szövetei mélyébe, és átformálta az egész testét. Egyszerre volt ember, és egyszerre volt medúza. Egyszerre óriás bálna és parányi csikóhal, elektromos rája és intelligens delfin. De hínár is volt, és algatelep vagy piros korall. Vagy jéghegyként szakadt a vízbe Grönland partjainál, és hullám testében futott a partra Afrikában. A karjai megnyúltak, elérték a kontinenseket. Egyszerre érezte az ujjaival Long Island-et és Kamcsatkát, Madagaszkárt és Skandináviát. Látta a sarki éjszaka rejtelmes fényeit, és a déli tengerek fölött ragyogó, eddig ismeretlen csillagképeket. Lába a Mariana árok mélységeiben keresett támaszt, a sejtjei millió darabra hullottak, és kezdtek új életet. Mind ő volt, és egyik sem. Mindegyikben benne lakozott, de már nem hívták Roy-nak egyiküket sem.

És a hátán érezte a sok ezernyi hajót, mindet, amelyik a világtengerek valamelyikén hosszú útját rótta távoli célja felé, az apró vitorlásokat, a halászbárkákat, a feneketlen tartályhajókat, a konvojban haladó hadihajókat. És érezte azt az egyet is, amelyik ezen a reggelen az ő testét kereste a hullámok között, és amelyikről tudta, hogy sohasem fogja megtalálni.

Nyíregyháza, 1992. július 14. – 15.

Meditációs versek a Google Play-en

Örömmel értesítek mindenkit, hogy a “Meditációs versek” (103 vers) ingyenesen elérhető a Google Play-en, okostelefonon, tableten és asztali számítógépen is olvasható formában.


A link: https://play.google.com/store/books/details/Sz%C5%B1cs_J%C3%A1nos_Medit%C3%A1ci%C3%B3s_versek?id=6LEmEAAAQBAJ


Akinek esetleg nem működne a link, keressen rá a “versek” kulcsszóval, és meg fogja találni a kötetet.