Könyveim kategóriaarchívum

Helyzetjelentés

Mióta ingyenessé tettem az Underground Kiadónál kiadott „Titkosírás” című e-könyvemet, most néztem meg először a forgalmi adatokat, és az minden várakozásomat és tervemet felülmúlta: 420 eladás és letöltés volt összesen, ebből majdnem mind azóta, hogy ingyenes lett a könyv. Nincs ugyan bevételem (amit most úgy sem tudnék elszámolni), viszont nincs kiadásom sem, és nagyon sokan olvassák azokat a novellákat, amikbe én az életem java részét beletettem. Nincs jobb érzés ennél…

Meditációs versek, 2. kiadás

Megjelent a „Meditációs versek” ingyenes verseskötet 2. kiadása. Ebben a kiadásban már nincsenek benne azok a versek, amik a készülő nyomtatott verzióban benne vannak. Letölthető: https://play.google.com/store/books/details/Sz%C5%B1cs_J%C3%A1nos_Medit%C3%A1ci%C3%B3s_versek?id=6LEmEAAAQBAJ&fbclid=IwAR2j_vumIEaPJfzx7_6HKbqizWtV-pKvN7s8Ht8MBAR7OR9dLX2wXRqXKXE

2022

WikiImages képe a Pixabay -en.

A Mars vörös korongja most már szemlátomást nőtt és hízott. Holden a megfigyelő ernyő előtt állt és le nem vette a szemét a közeledő bolygóról. Valami ott tartotta és nem engedte szabadulni egészen addig, míg meg nem jelent Price vagy Jones, hogy felváltsa és átvegye a szolgálatot. És ez így történt mindennap, azóta hogy a Mars először vált ki a csillagháttérből, és lassan átvette az uralmat, mindent sápadt, démoni vörösbe borítva.

Holden még sohasem érzett hasonlót. Az első napokban csak pillanatokig tartott. Érzésfoszlányok, tétova képek, minden határozott cél és sorrend nélkül. Holden kezdetben csak a fáradtságának tulajdonította a megjelenésüket, és nem is beszélt róla senkinek a hajón. De a látomások mindig visszatértek és napról napra újraéledtek. Erősebben, ragyogóbban mint annak előtte. Olyankor lepték meg mindig, amikor egyedül volt. Amikor a képernyő előtt ült, amikor a Mars öreg, barázdákkal szántott arcába bámult.

Először nem tudott ellenük védekezni, később már nem is akart. Idegenek voltak, de félelem sohasem volt bennük, inkább kíváncsivá tették Holdent. És ahogy teltek a napok, egyre jobban érezte magát velük. Hangok keresték, hangok, amelyeket már hallott valahol. Emberekkel beszélt, akik valahogy mégsem voltak emberek. Külön világban élt, és ez a világ sápadt, vörös ködfüggönyön át mutatta meg magát. Városokat látott, és nem tudta miért, de érezte, hogy azok nem emberkéz nyomát őrzik.

A Mars pedig egyre közelebb került hozzájuk. Néha szinte szerette volna megérinteni, annyira közelinek tűnt, és ilyenkor hűvös borzongást érzett az ujjaiban, és egész testében, minden idegszálával érezte, ahogy testetlen vágyakozása lassan határozott alakot ölt.

És a vörös korong egyre nőtt és nőtt. Holden tudta, már csak néhány nap, és ott lehetnek. Ők, a Földről jött emberek. Hirtelen nagyon boldognak érezte magát. Arcát nekinyomta az üveglapnak, aztán teljes erejéből nekipréselte magát az ernyő sima felületének, és nevetni kezdett.

Nevetett még akkor is, amikor Price lépett be a kabinba, a szokásos goromba módján szitkozódva. Price nem szerette a szolgálatot, és sohasem értette, hogyan tud Holden ennyi időt a képernyő előtt lenni. Untatta ez az egész, és ennek mindig igyekezett hangot adni, amikor Holdennel beszélt. Láthatóan aludt, amikor a fedélzeti központ jelezte neki a váltást, most a szemét dörzsölte, aztán megrázta a fejét, ledobta magát az egyik székre, és csak most nézte meg igazán mi is történik a kabinban.

Rámeredt a még mindig nevető Holdenre, és csak lassan jutott szóhoz.

– Holden, az istenért, mit csinálsz? Valami baj van?

– Nem. Dehogy. – Holden lassan beszélt, mint aki hosszú álomból ébred. Tétova mozdulattal simított végig a haján, aztán leült ő is. Háttal a Mars egyre ragyogóbb foltjának.

– Ide figyelj Holden. – kezdte Price. – Azt hiszem, túl sok időt töltesz el a képernyő előtt. Ez még a legedzettebb űrhajósokat is kikezdené. Vörös és vörös mindenütt. És semmi mást nem látni már napok óta. Néha én is azt hiszem, megőrülök, ha nem történik végre valami.

– Nem, Price, hidd el már semmi bajom.

Valami más szólt belőle. Óvatosan, lassan ízlelgetve minden szót, mielőtt kimondaná.

– Csak valami múló rosszullét lehet. Sohasem fordult még elő velem semmi ilyesmi, ez is el fog múlni biztosan. – valami résen volt most is, és nem engedte, hogy a látomásairól beszéljen. És ő engedelmesen hallgatott…

Még egy ideig beszélgettek, aztán Price sorra végignézte a műszereket, és mivel mindent rendben talált, aludni küldte Holdent. De mielőtt az végleg bezárta volna maga mögött az ajtót, még egyszer utána szólt.

– Fáradtak vagyunk mindannyian, ez a semmittevés elfárasztja az érzékeket, eltompítja az óvatosságot. Jobban kell egymásra vigyáznunk, mint eddig bármikor. Nem engedhetjük, hogy bármi is megzavarja a küldetésünket. Ha te is jónak látod, egy-két napra kihagyhatunk a szolgálatból.

– Köszönöm, – mondta Holden – de ez felesleges. Nincsen semmi bajom, hidd el. Talán csak ez a fény szokatlan nekem, vagy nem is tudom mi. Az egész annyira furcsa.

– Akkor kikapcsoljuk az ernyőt a leszállásig. Biztosan segíteni fog. – aztán még hozzátette – Átkozottul hosszú ideje tart már ez az út, és én már nagyon szeretném ha vége lenne.

– Én is nagyon szeretném – motyogta Holden, és megint úgy érezte nevetnie kell.

Sokáig feküdt az ágyán nyitott szemmel, és nem tudta, hogy féljen-e a következő szolgálattól, vagy várja inkább. Mosolygott, amikor elaludt…

Az ajtónyitásra Jones összerezzent, megfordult a székében, és üdvözölte Holdent.

– Na jól vagy már pajtás? Hallom nem tetszett neked a vén Mars. Price mondta, hogy talán az ernyőt kellene kikapcsolni, hátha attól van az egész. Hát én aztán megvagyok nélküle is. Láthatjuk még eleget, nem igaz?

– Igen, – mondta Holden – biztosan. – és hozzáfogott az ellenőrzéshez.

– Szerintem egy unalmas öregasszonyhoz hasonlít. – folytatta Jones.

– Miről beszélsz? – Holden láthatóan nem figyelt arra, amit a másik mondott.

– A Marsról. Amíg fiatal volt szép lehetett, sokan szerették volna megszerezni. De most csak csupasz hegyeket és sivatagot kaphatsz tőle.

– Látnád tavasszal, – Holden megélénkült. – Amikor a csatornák bíborfolyóvá változnak… – valami szorította belülről, és nem engedte, hogy befejezze a mondatot. A szája elé kapta a kezét, és elmosolyodott.

– Mit mondtál? – kérdezte Jones, és Holden teste megfeszült, ahogy a lehetséges válaszokat elemezte.

– Egy régi vers. Nem is tudom miért jutott az eszembe. – mondta végül, és megnyugodva látta, hogy a másik elégedett a válasszal.

Aztán Jones felkászálódott, elsütött még egy otromba viccet, és elment aludni.

Holden várt, amíg a folyosón a léptek zaja teljesen elült, aztán odament a megvakított megfigyelő ernyőhöz. Megállt előtte, sóhajtott egy mélyet, és tudta, hogy most nagyon erősnek kell lennie. Megfeszítette minden izmát, és elfordította a kapcsolót.

Mintha villám sújtotta volna, egész testében égett, és minden idegszálával érezte azt a fémes borzongást, ami a képernyőről ömlött felé. Leroskadt a földre, és hangtalanul sírni kezdett.

A Mars betöltötte az egész képet. Hatalmasabb volt mindennél, amit Holden valaha is látott. Ott lélegzett, ott lüktetett előtte, meztelenségét kavargó ködbe rejtve. És ahogy tovább nézte, a bolygó egyszerre élni kezdett. A szél feltámadt, és homokviharokat hordott a hátán. Holden érezte az arcába csapódó szemcséket, látta, ahogy a szél végigfut az úton, és mindent beterít vörös csillogással. A folyók is megindultak, csónakokat vittek magukkal, és embereket, akik mind igyekeztek valahová.

Holden lassan megnyugodott.

– Hát mégsem vagyok őrült. – mondta magában, és érezte, ahogy a teste formálódik egy új igazság befogadására.

Újra kikapcsolta az ernyőt, leült a székbe, és megpróbált valamiféle magyarázatot találni. De a gondolatai máshonnan jöttek. Talán az ernyő vak szeméből, vagy messzebbről?

Holden elaludt.

– Ki vagy, és honnan jöttél hozzánk?

– Holden a nevem, és a Földről jöttem.

– A Föld kék és gyönyörű. Miért jönnek el onnan az emberek?

– Mindig van olyan, aki elégedetlen, és olyan is, aki mindent ismerni akar. Van olyan, aki kalandokat keres, vagy álmokat, és van olyan is, akinek olaj és érc kell.

– Te miért jöttél el?

– Furcsa, hogy ezen még sohasem gondolkodtam. Az ember cselekszik valamit, és nem tudja miért. Otthagyod az állásod, a munkádat, és nem tudod az okát. Untat talán vagy fáraszt, vagy egyszerűen csak eleged van belőle, ki tudja. Otthagyod a családod és új életet kezdesz. Hogy miért? Azt mondod magadnak, fiatal vagy, új élményekre vágysz még és szabadságra. És a szabadságod, éppolyan börtön lesz, mint amelyből menekültél. Hát akkor mire volt ez az egész? Ösztön talán, vagy gyenge akarat, amely sodor a választás ezernyi alternatívája között? Most már sohasem fogom tudni az igazi okát. Céltalanul éltem, addigi életem levedlett kígyóbőrét magam mögött hagytam. Teli tüdővel szívtam magamba mindent, amit csak megkaphattam. És a világ lassan átalakult bennem. Többé már nem nők, bor és zene volt. Egy könyv volt, egy kép, egy lábnyom a Hold millió éves porában, egy érzés, amely sürgetett és hajszolt, egy nyári este, az égre szórt csillagporral, és azt mondtam elég. Másnap összepakoltam, és most itt vagyok. Az első űrhajón, amely úton van a Mars felé.

– Nem volt furcsa, hogy egy olyan ember, mint te, minden előképzettség nélkül bekerül az űrhajósjelöltek közé, és hamarosan már mint az első Mars-űrhajó utasa szerepel?

– Talán az volt, de én nem gondolkodtam ezen. Egyszerűen tudtam, hogy ezt kell tennem, és nem kérdeztem miért. Tudtam, hogy el kell jutnom a Marsra bármilyen áron. A létezésem kapott értelmet, és tudtam, ha nem sikerül, nem lesz még egyszer erőm, hogy megpróbáljam. És a céltalanság lassan felőröl…

– Elindultatok. Néhány héttel az indulás után találkoztál azzal a látomással. Utána újra és újra, egyre többször. Miért nem beszéltél róla senkinek a hajón?

– Mert éreztem, hogy nem hazudnak.

– Meg tudtad vajon ítélni őket?

– Nem tudtam elhinni, hogy őrült vagyok. Ezért nem beszéltem róla senkinek. És ha nem vagyok őrült, akkor ez az egész jelent valamit. Olyasvalamit, amit meg fogok tudni, amint leszállunk. Csak várnom kell…

– Hogyan kezdődött?

– Szolgálatban voltam, mint már annyiszor. Ültem a képernyő előtt, és néztem az unalomig ismert csillaghátteret, amelyen azonban már valami más is ott volt. A Mars már láthatóan különvált a csillagsokaságtól, és én először éreztem igazán azt, hogy oda is fogok érni. Sokat gondolkodtam a szolgálat kényszerű órái alatt, úgy gyorsabban telt az idő. A Földre gondoltam. Gyermekként láttam magam, egy lánnyal sétáltam az utcánkban. De az a gyermek mégsem én voltam, és a lány is megváltozott, és a többiek is sorban. És az utca fölött egy kék bolygó látszott. Apám és anyám fogta a kezemet, de az arcukat felitta valami sejtelmes fénylés, mint egy sima, érzelemmentes álarc. Ezüst maszkokat viseltek, és a hajuk is csillogó volt. A Földről meséltek. Odakint vörös homokot hordott a szél, és a városok üvegfalai ezer hanggal csilingeltek.

– Te a Földről jöttél, és ott az emberek nem hordanak ezüst álarcokat, és a városok falát is kőből építik.

– Igen, tudom. – mormolta Holden.

– Igen, tudom. – mondta Holden.

– Miről beszélsz? – kérdezte Price. – Már legalább öt perce bolygó körüli pályán vagyunk, és te nem ébresztettél. Bejöttem, és te észre sem vettél. Csak ülsz, és magadban beszélsz. Holden, én azt hiszem, komolyabb bajod van. Jobb lenne, ha nem jönnél ki velünk.

– Nem, azt nem. – kiáltotta Holden. – Nincs semmi bajom, hát nem érted? – könyörögve nézett a másikra, és Price most valami olyasmit látott, amit eddig még sohasem. Holdenből a kétségbeesés és a félelem áradt olyan erővel, hogy Price megborzongott. Ösztönösen hátralépett, és nagyon furcsán érezte magát. Valami mozdult, és most félt a leleplezéstől. Holden arca változott, újra nyugodt és magabiztos volt.

– Ne haragudj, – mondta. – Csak tudod, olyan régen vártam már, hogy itt legyünk, és te most azt akarod, hogy ki se tegyem a lábam a hajóból. Hidd el igyekezni fogok, hogy semmi baj ne legyen velem. Bízzál bennem Price, kérlek.

– Jól van, rendben van. – mondta Price, és most már ő is nyugodt volt, bár a kétség nem tűnt el belőle teljesen. Túl sok baj volt mostanában Holdennel, és Price már nem tudott egészen megbízni benne.

– Készülj, – mondta Holdennek – egy óra múlva leszállunk.

A hajó alatt hihetetlen gyorsasággal száguldott a Mars, ahogy egyre szűkülő körökben közeledtek a bolygóhoz. Mindhárman ott álltak az ernyő előtt, és némán nézték az alattuk elsuhanó kiszáradt tengereket, a hosszú hegyláncokat, és a kavargó port. Aztán lassult a száguldás, ahogy egyre lejjebb ereszkedtek a kijelölt leszállóhely felé. A Mars közeledett feléjük. Ezernyi sebhellyel borított arcát mutatta, óriási kráterek és szakadékok ásítottak odalent, mintha el akarnák nyelni a hajót és megemészteni izzó gyomrukban. Minden percben újabb és újabb éhes száj nyílt meg alattuk, és ők borzongva nézték a fehér kőfogakat, a megvakított óriás szemeket. Egy szörnyeteg lapult alattuk, de kiszáradva és élettelenül.

Holden üvöltött:

– Tudtam, hogy igaz. Mindvégig tudtam, de nem mertem elhinni. Hát nem csodálatos? Price, Jones! Nézzétek, nézzétek! – Holden ujjongott, akár egy gyerek.

– Miről beszélsz Holden? – A másik kettő egymásra nézett, mintha mindegyik a másiktól akart volna választ kapni. – Nincs itt semmi, csak kő és por.

– Kő és por? – Holden nevetett. – Nem. Ott van a város, pont olyan, amilyennek elképzeltem. – Ömlött belőle a szó, és elfeledkezett minden óvatosságról. – Ott áll a hegy lábánál, csupa fény és csillogás. Pont olyan, amilyennek hittem. Istenem, itt vagyok, és minden olyan, pont olyan.

– Holden! – Jones hangja kemény volt és fegyelmezett. – Nem tudom miről beszélsz, de itt csak homok és kő van, és semmilyen város nem létezik, csak a te beteg képzeletedben.

Odalépett hozzá, és megfogta a vállát.

– Beteg vagy. Értsd meg, nagyon beteg. Orvosra és pihenésre van szükséged. Eredj vissza a kabinodba. Most, azonnal.

– Nem hiszel nekem, Jones? – hirtelen ötlet villant át az agyán. – Megmutatom nektek, és akkor elhisztek majd nekem mindent.

Egy mozdulattal odaugrott a vezérlőasztalhoz, és a hajó azonnal balra dőlt.

– Odamegyünk. – mondta határozottan.

A másik kettő a hirtelen fordulattól nekivágódott a falnak, és csak nagy nehezen talált vissza a vezérlőpulthoz. Jones hátrarántotta Holdent, Price pedig átvette az irányítást. A hajó újra egyenesbe lendült, és a hegy mellett suhant tovább.

Holden megpróbált kiszabadulni, és közben egyre csak ugyanazt hajtogatta:

– Vidd feljebb Price! Kérlek vidd feljebb! Nekimegyünk. A torony felé megyünk. Vidd feljebb, amíg lehet.

A hajó suhant tovább a vörös sivatag felett, lángot okádva, és hosszú szürke csíkot vonszolva maga után.

– Nem értem. Nincs itt semmiféle torony. Holden… – de már nem tudta befejezni. Holden kitépte magát, és a hajó újra az ég felé emelte az orrát. Egy darabig még emelkedtek, aztán újra egyenesbe kerültek. Holden kimerülten rogyott le.

– Te őrült. Majdnem összetörted. Sohasem bocsátottam volna meg neked. – sírt, és hagyta, hogy Jones kivezesse és altatót dugjon a szájába.

– Mire felébredsz, jobban leszel pajtás. – mondta Jones, és a kabinjába vitte Holdent. Bekapcsolta a felügyelő automatát, Holden csuklójára csatolt egy fémgyűrűt, és elment, hogy felvegye az űrruháját.

Holden furcsa nyugalomra ébredt. A hajó mozdulatlanul állt a marsi homokon, már nem lehetett érezni a gépek okozta finom remegést. Az egyetlen zaj a kabinjában az a halk zúgás volt, ami a felügyelő automata dobozából jött. Számok ugráltak, és görbék tekeredtek a képernyőjén, kusza vonalakkal telerótt papírszalag csúszott elő a hengeres fémtestből, az automata hasztalan próbált valami használható diagnózist összehozni. A felügyeletére bízott beteg állapota ellentmondani látszott a robot agyba zsúfolt tengernyi információnak.

Holden felkelt, felöltözött és levette a fémgyűrűt a csuklójáról. Az automata kötelességtudóan azonnal darálni kezdte az erre az eshetőségre előkészített figyelmeztetést: – Ön beteg, pihennie kell, az állapota nem engedi meg, hogy felkeljen. Kérem azonnal feküdjön vissza, a vizsgálat még folyik. Ön beteg, pihennie…

– Eredj a pokolba. – mondta Holden, és kikapcsolta. Tudta, hogy a többiek már kint vannak, és ő is elindult a kijárat felé. Eszébe sem jutott, hogy űrruhát vegyen magára. Lassan lépdelt le a lépcsőn, kezében egy furcsa alakú fegyvert lóbálva.

Kilépett a homokra, felnézett és elmosolyodott. Előtte nyoma sem volt a városnak.

Holden mindent megértett.

– Elrejtőztetek? Pedig tudom, hogy itt vagytok. Itt van a város is. Olyan, amilyennek megálmodtam. Kő és üveg, és csillogás. Kapu és mögötte széles utca. Aztán még egy és még egy. Tiszták. Nyoma sincs rajtuk az odakint örökké szálló pornak. Minden tiszta és érintetlen. Megvárt, és most is olyan, mint régen. És ti is itt vagytok. Várakozás és öröm, akarat és emlékezet. Érzem mindenütt a közelléteteket. A levegőben, a szélben, a szikrázó homokdűnéken.

Kiáltást hallott.

– Holden! Mit csinálsz itt? – két furcsa alak közeledett az úton, fejükön gömbölyű búra, testükön fehér ruha feszült. Őt nézték és kiáltoztak.

– Hogy kerülsz ide? És az űrruha… A levegőt nem lehet belélegezni. Mérgező. Holden. Istenem, ez mégsem lehet ő. Jones, ez Holden. Ugye te is látod?

– Ide figyelj, ez nagyon nem tetszik nekem. – Jones volt az óvatosabb. – Ez nem lehet Holden. Hallucináció, idegkimerültség. Azonnal vissza kell mennünk a hajóra. Semmit sem kockáztathatunk. Érted Price, ez a Mars, és úgy látszik sokkal veszélyesebb, mint gondoltuk. – hirtelen észrevette Holden kezében azt a gonoszul csillogó tárgyat.

– Fegyver sincs nálunk, azonnal vissza kell mennünk. Hívnunk kell a Földet. Ez veszélyesebb, mint odahaza sejtettük. Holden feléjük kiáltott:

– Én vagyok az, Holden. A levegő jó, még jobb, mint a hajóban volt. Próbáljátok meg ti is, lélegezzétek be, ez a Mars, és én Holden vagyok a hajóról. Meggyógyultam és kijöttem körülnézni. És a Mars tetszik nekem.

– Nem, én ezt nem hiszem el. Ez nem lehet ő, egyszerűen nem lehet. – a két férfi most már futott, egyre gyorsabban, jeges félelem hajszolta őket az elhagyott hajó felé. Holden újra kiáltott: – Miért mentek arra? Nem látjátok, hogy arra nem lehet? Virágok vannak ott, az én virágaim. Sárga és piros és ezüst szirmokra bomló.

De ők futottak tovább, és nem láttak mást csak homokot. Lövés dörrent, aztán még egy. Utána két tompa puffanás.

– A szerencsétlenek. – mondta Holden. – Mondtam nekik, de ők nem láttak, és nem értettek meg soha semmit. De most már senkit sem zavarnak többé. Újra elkapta egy roham, és nevetni kezdett. Aztán lövés dörrent, a harmadik, és utána csend volt egy pillanatig. Aztán valami megmozdult a fehér egyenruha alatt.

Holden teste szétfoszlott, mintha sohasem létezett volna. Valaki állt a halom ruha mellett. Csillogó haja volt, és mosolygó maszkot viselt.

– Itthon vagyok. – sóhajtotta, és felemelte a fejét. Körülötte égreszökkent a város. Üvegfalak és tiszta utcák, iskolák és virágoskertek az apró házak körül. És mindenütt emberek. Csillogó hajjal és nevető maszkokkal. A házakból léptek elő és a kertekből jöttek, és indultak el hosszú sorokban, át a kapun, túl a folyón, hogy megnézzék a földi hajót.

Körbefogták a karcsú fémtestet, és csak jöttek egyre többen. Gondolataik tiszták és nyugodtak voltak. És látták a sok-sok épülő hajót, éppen mint ez itt, amelyeken útra kelhetnek majd egy nap. És itthagyhatják ezt a halódó világot, száraz tengereivel és az örökké fújó széllel, és itthagyhatják azt a másikat is, azon a kék bolygón, amely csak arra vár, hogy fegyvereit és gépeit kipróbálhassa.

Aznap ünnepeltek a városokban, és mindenki a szebb holnapról beszélt. És a gyertyák reggelig égtek azon a két apró halmon, ahová a földi embereket fektették.

Nyíregyháza, 1981. október

Plágium

Abban az évben az ősz a szokottnál is korábban köszöntött be. Hűvös ködszínű köpenyét elterítette a világon, elmúlás szagát költöztette a nyár friss illatai helyére. A nap még magasan állt az égbolton, de a sugarai megtörtek és felszívódtak a párás, hideg őszi levegőben.

Az úton senki sem járt. A mély csöndet csak a levelek halk zizegése zavarta meg, csak lépteim nesze hallatszott a finom homokban. Mögöttem lassan eltűnt a fák árnyékában a kollégium tömbje, nem látszott már a szobám ablaka sem. Megfakultak a mögöttem hagyott fárasztó hét emlékei, és nem bántam már azt sem, hogy a helyükre az elmúlt nyár kusza képei tolakodtak.

A nap fénye áttetszett a fák lombjain, színes foltokat vetített a vastagodó avarra, amelyek mintha eddigi életem képeit elevenítenék meg, némelyikük különösen élesen és kiemelve látszott, határozottan elkülönülve a többitől. Furcsa borzongással először érintett meg igazán az egyedüllét érzete. Kiürült a világ körülöttem, megszűnt minden mozgás és zaj, nem hallatszott a villamos kerekeinek csikorgása, abbamaradt az egyetem előtti szökőkút csobogása is, és nem hallottam a város mormogó imáját sem. Csak a gondolataim maradtak velem, és azok a képek, amelyek színpompás játékát már nem zavarhatta semmi sem.

Amikor az út végén, a fák között előtűnt az aszfaltút szürke csíkja, amely a főút felé vezetett, akaratlanul is lassítottam a lépteimet. Mintha késleltetni szeretném, hogy újra a megszokott világba csöppenjek, és jobban szemügyre szeretném venni mindazt, amit egyedüllétem hívott elő a ködből és a párából.

Ahogy egyre lassabban lépegettem, a fejem egyre tisztább és a gondolataim egyre egyszerűbbek lettek. Mintha egészen nyilvánvaló módon látnám eddigi életem forrását, és semmi kétségem sem lenne afelől, hogy ki vagyok.

Érzékeim megnyíltak, mintha az idő egyetlen pillanatba sűrűsödött volna, mintha a tér is egyetlen pontba zsugorodott volna, egyszerre voltam mindenütt és mindenkor, hogy aztán néhány pillanat múlva minden újra elfoglalja a régi megszokott helyét.

Megnyugodva indultam tovább, amikor egyszerre belém hasított, hogy mégsem állt helyre az eredeti rend a tér és idő tengerében. Valami megzavarta az évmilliárdok óta fennálló harmóniát, és ez a valami most is itt van a közelemben. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, már a lépteimet is meggyorsítottam, és lassan kiértem a temető előtti főtérre.

Itt már többen jártak, néha egy-egy autó is érkezett, vagy indult tovább, előbbi félelmem csillapodni látszott, de csak néhány pillanatig. Hirtelen világosan láttam magam előtt egy kamion műszerfalát, és a szélvédőn át a kanyargó utat. A számban egy futva elfogyasztott reggeli és egy keserű kávé íze tolult egy ismeretlen asszony csókja helyére. Az érzés hihetetlen elevensége és plasztikussága elektromos sokk erősségével sújtott végig idegrendszeremen. Magam előtt láttam az előző este minden mozzanatát, a váratlan ismerkedést, a tétova felajánlkozást és a hosszú éjszaka minden örömét. Aztán reggel a kapkodó sietséget és a kamion suhanását a végtelen aszfalton.

És láttam a sokasodó, géppel írt sorokat egy fehér papírlapon.

Mert írónak készültem, gyermekkorom óta faltam a könyveket, mindent elolvastam, amit a termékeny emberi fantázia távoli világok bolygóiból, élőlényeiből, történéseiből összegyúrt. És amikor először ültem az írógép elé, és először bontottam ki az elmém mélyében gyökerező halvány képeket egy történet nyomtatott soraivá, akkor úgy éreztem, ez az amit mindig is csinálnom kell.

Elővenni egy darab papírt üresen, és a szavakat mondatokká fűzve megtölteni azt egy olyan világ történéseivel, amely világ kevéssel azelőtt még nem létezett. Néhány oldalon megalkotni egy történetet, legyőzve a szavak egymást eltávolítani igyekvő taszító erejét, próbálgatva őket, melyik viseli el leginkább a másikat, és ha már egymás mellé kerültek, rácsodálkozni a hirtelen megszülető harmóniára. Megalkotni egy történetet, amely a maga egyedi módján zárt, befejezett. Amiben benne van minden a teremtéstől a halálig, a születéstől az elmúlásig. A semmiből kerül elő, kibomlik, színes, érzékletes, pompás világgá alakul, majd néhány oldal múltán egyszerre vész el újra a semmiben.

Az első próbálkozásaim mind sikertelenek maradtak. Néhány bátorító, szűkszavú levél a kiadóktól, és semmi több. Ennek ellenére mindig születtek új és új ötleteim, hol váratlanul, minden előjel nélkül, hol hosszú küzdelem után. Mindig a sajátjaimnak éreztem ezeket az írásokat, mégis sokszor ért az a vád, hogy ezek csupán ügyes utánérzések, másolatok.

És most itt volt egy eleven történet, ami csak az enyém volt, ami nem lehetett senki másé, hiszen velem történt, és aminek egyetlen szemlélője, egyetlen szemtanúja voltam. Történet egy kamionról, egy íróról, arról, hogy a világ milyen.

A kamion suhant tovább, a vezető bekapcsolta a rádiót, egészen közelről hallottam, hogy valaki az időjárás jelentést olvassa.

Egy történet főhőse lettem, amit én írtam és játszottam is egyben, és amely ott bomlott ki előttem az őszi ködből.

Eközben kiértem a főútra, megálltam a szokott helyemen a város végét jelző tábla mellett, remélve, hogy sikerül egy autót fognom, ami hazavihet. Álmatagon lengettem a kezemet, tudatom nagyobbik részével az új, még megírandó történetre gondoltam. Kíváncsi érdeklődéssel rakosgattam egymás mellé a szavakat, és egyre feszültebb figyelemmel tapasztaltam, hogy egyáltalán nem megerőltető ezeken gondolkodnom, és hogy a mondataim szinte maguktól állnak össze értelmes egésszé. Mintha már készen lett volna bennem az egész történet, mintha csak arra várt volna, hogy egy váratlan élmény előhívja szunnyadó álmából, felébressze és általam kapjon végleges, szilárd, leírható formát. Szerettem volna már otthon lenni, és papírra vetni a bensőmben születő szavakat, mielőtt még fakó emlékképekké torzítaná őket a gondolatokat sem kímélő elmúlás, mielőtt szürkévé koptatná őket a feledés.

A kamion eközben egy nagyváros határához ért. Különös módon ismerősnek tűntek az út mentén sorakozó fák, és ismerősek voltak a távolban a párából előbukkanó lakótelep házai is.

Aztán megértettem miért. A kamion ugyanolyan feliratú helységnév tábla mellett suhant el, mint amilyen mellett én álltam.

Csak néhány kilométerre lehetett tőlem, a város másik végén. A sorsunk megmagyarázhatatlan módon összekapcsolódott, jövőnk szálai múltunk fonalaiból fonódtak eggyé, többé külön nem választható módon.

Észre sem vettem, hogy közben fékezett és megállt mellettem egy autó. Csak akkor kaptam föl a fejem, amikor az első ajtó szélesre tárult. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, hiszen rövidesen otthon lehetek, és messze kerül tőlem ez a zavaros látomás. Mégis, tudatom legmélyén ott ragadt a kétely, vajon tényleg ott van az a kamion a város túloldalán? Az a másik, ott a vezető ülésben ugyanazt érzi, amit én? Meddig tarthat ez a párhuzamos jelen, és miért érzem hogy a jövőm tükre üresen bámul vissza rám?

Hátradőltem az ülésen és az ablakon kifelé bámulva néhány ügyes válasszal elejét vettem annak, hogy beszélgetnem kelljen.

Újra elővettem a novellát, és lassan mondani kezdtem magamban a mondatait, valahonnan a közepe tájáról.

„Milyen szövevényesek és kiszámíthatatlanok az idő útjai. Összebogozódnak, majd újra kisimulnak a vonalai, érkezve a múlt sejtelmes, sötét mélyéről, felbukkanva a történések és változások izzó kohójából, folyékonyan, ragyogóan, hogy megszilárdulva, formát öltve alkossák a jelen irányító ösvényeit, és eltűnjenek a jövő homályos hegyei között.

Számtalan ‘ha’ és megszámlálhatatlan ‘akkor’, milliónyi ‘talán’ dolgozott azon, hogy a lehetőségek tárházából előkerülhessen ez a bágyadt őszi délután, a kavargó köd, az egyre közeledő kamion, az egész misztikus történet.”

Már félúton lehettünk, amikor megálltunk egy kisvendéglőnél. Semmi kedvem nem volt hosszan időzni ott, siettem volna hazafelé, így elköszöntem útitársamtól, és tovább indultam az út mentén.

Egyre közelebbről éreztem a hatalmas jármű létezését. Már a hangját is hallani véltem. A különös, ismeretlen erőkkel szembeni félelmemet csak az tompította, hogy bensőmben teljes szépségében, tökéletességében kibomlani látszott az egész történet. A történet, ami csak az enyém, amit senki el nem vitathat tőlem, amit leírnom olyan könnyű lesz, ahogy lélegzetet veszek. Mert bennem van minden sora, minden szófordulata, bennem van minden szín és minden hang, minden történés és minden gondolat.

Megkönnyebbülést éreztem és nyugalmat, és suttogni kezdtem a történet újra előtoluló mondatait.

„A kamion egyre gyorsabban közeledett a kanyarhoz. A sűrűsödő köd és az út menti apró bokrok lehetetlenné tették, hogy a bent ülő észrevegye a gondolataiba mélyedve ballagó szürke alakot.

Az út üres volt, közel és távol egyetlen más jármű sem látszott. Nyugodtan taposott rá a gázra, és élvezte ahogy az autó megremegve engedelmeskedik az akaratának és egyre gyorsabban suhan a kanyar felé.

A jármű hirtelen megcsúszott a szokottnál is nedvesebb útfelületen, és egyenesen az út mentén lépkedő autóstopposba hajtott.”

Éreztem a súlyos ütést, a csont átható reccsenését, ahogy az erek felszakadtak, és előbuggyant a mélyvörös vér.

A novella utolsó sorai belenyugvó mosolyt csaltak a vértől és piszoktól fekete arcomra.

„Hát ez sem volt az enyém. Plágium volt ez is, akár az összes többi, és kiadatlan marad az idők végezetéig. Mégsem bánom. A leghatalmasabb alkotót próbáltam másolni, és talán egy pillanatra, egy villanásnyira megéreztem valamit a művészetéből. Talán nekem is adta tökéletességének egy darabját, és tudom, hogy a titkot, amibe sikerült bepillantanom, már nem veszi vissza tőlem soha többé.”

Mielőtt az autóba tették volna a letakart, összetört testet, a mentőorvos még egyszer felhajtotta a takarót a fiú arcáról.

Nézte a kisimult, nyugodt vonásokat, a mosolyt, amihez hasonlót halott arcon még sohasem látott.

Nyíregyháza, 1979. október – 1987. március 14. – 1989. április 3