Filozófia kategóriaarchívum

Test nélküli lélek

Vajon származhat-e valami jó abból, ha az ember bal arc-fele duplájára dagad, és a foga annyira lüktet, hogy a 30 fokos szobában csak forgolódik az ágyában, és hajnal lesz, mire végre aludni tud egy kicsit?

Ha néhány egyéb feltétel is teljesül, akkor a válasz lehet igen. Először is, az éjszaka azon rövid részében, amit sikerül alvással tölteni, álmodni kell valamit, lehetőleg valami nagyon furcsát. Hogy ez miért fontos? Mert minél furcsább az álom, annál több az esélyünk arra, hogy ébredés után is emlékezni fogunk rá.

Másodszor szükséges, hogy valamikor a nap folyamán, egy váratlan pillanatban a fogfájásunk közben eszünkbe jusson az álmunk, eszünkbe jusson az, hogy milyen furcsa is volt, és nemcsak az abszurditása miatt volt különleges, hanem egy alapvetően fontos dologban különbözött a napközbeni állapotunktól, mégpedig abban, hogy az álom közben nem fájt a fogunk!

Ez egy nagyon fontos felismerés, ami azonnal arra ösztönzi az embert, hogy tovább gondolkodjon rajta.

jplenio képe a Pixabay -en.

Elvitathatatlan tény, hogy minden egyéb különbözősége ellenére álombéli és éber tudatunk ugyanaz a tudat, közös emlékeken, közös érzéseken, közös tapasztalatokon osztoznak, és a kétféle állapotú tudat tagadhatatlanul ugyannak az énnek a tudata. Ez az az én, amivel önmagam mind álmodó, mind pedig éber állapotomban azonosítom magam, illetve ez túl bonyolult megfogalmazás, nem is kell önmagam azonosítanom magammal, egyszerűen, vagyok, aki vagyok, én önmagam. Érdekes, hogy a folytonosság egy irányban létezik, álmomban nem érzem, hogy folytatása vagyok éber önmagamnak, álmomban nem tudok a korábbi önmagamról, ezzel ellentétben viszont ébredéskor, amikor visszaemlékszem az álmomra, akkor a tudatom folytonosságát is érzem, azonosnak érzem magam azzal a valakivel, aki az ébredésem előtt álmodott. És persze a folytonosság érzete kiterjed tegnapi, tegnapelőtti, és azelőtti önmagamra is, annak ellenére, hogy közben több álom is megszakította az éber tudatállapotomat.

A folytonosság érzete szempontjából még különlegesebb, furcsább, sőt egyenesen zavaró tény az, hogy éber és álmodó tudatállapotaim között bizony nagyon hosszú időt töltöttem el tudat nélkül állapotban is, amikor aludtam, de nem álmodtam. A tudatom folytonossága szempontjából ez az állapot nem számít, mintha nem is létezne, bár amikor felébredek, azt érzem, hogy eltelt valamennyi idő az elalvásom és az ébredés között, de hogy mennyi volt ez az idő, és hogy mennyi volt az álmodással eltöltött idő, arról fogalmam sincsen. Érzem tehát, hogy a tudatom nem volt folyamatosan aktív, de ez nem gátolja meg azt, hogy ugyanannak érezzem magam, aki az elalvás előtt voltam. A tudatom folyamatosságának érzete tehát független attól, hogy a tudatom aktív állapota is folyamatos volt-e. Mintha az ébertudat-nélküli állapotomban is érezném valahogy önmagam, csak ez az érzés nem tudatosul bennem, hiszen a tudatom a mély alvás közben nem aktív, azaz nem vagyok magamnál. Ez az észrevétel azért nagyon fontos, mert van másik, a mély alváshoz hasonló tudatállapot, ez pedig a halál. Bár az élő agy mérhető elektromos aktivitást mutat, míg a halott agy már elektromosan nem aktív, az öntudat szempontjából a két állapot, azaz a mély alvó és a halott agy állapota egy dologban hasonlít, egyik állapotban sem vagyunk öntudatunknál. Azaz az öntudatunk megszűnik. A mély alvás esetében az öntudat képes visszatérni, úgy hogy utána folytonosnak érezzük az öntudatunkat, és ha komolyan vesszük a halál közeli élményben részt vett emberek beszámolóit, akkor lehetséges, hogy a klinikai halál állapotában lévő agyban is megjelenhet újra a tudat úgy, hogy szintén folytonosan létezőnek tekinti magát, függetlenül attól, mekkora időt töltött el öntudatlan állapotban.

Az egyik nagyon érdekes és vizsgálandó kérdés tehát az, hogyan képes a tudat folytonosnak tekinteni saját létezését a nyilvánvaló szünetek ellenére is, illetve a nagyobb rejtély az, honnan képes az öntudat önmagát újra felépíteni az után, hogy megszűnik létezni. Itt azt a kifejezést, hogy “megszűnik létezni”, teljesen szó szerint gondoljuk és értjük, hiszen a mély alvás, az álomnélküli alvás, de akár az altatás közben sem vagyunk tudatunknál, tehát a saját tudatunk észlelése, így az én, az öntudat megszűnik létezni ezekben a furcsa állapotokban.

De térjünk vissza az eredeti megfigyeléshez, ahhoz, hogy rá kellett ébrednünk arra, hogy álmodás közben nem éreztük azt a fogfájást, ami pedig éber állapotunkban az egész napunkat rendkívül negatív módon és alapvetően befolyásolta. Persze, hát ezen alapul az altatás, ezért lehet komoly fájdalommal járó műtéteket alvás közben elvégezni, ha nem így lenne, az borzalmas következményekkel járna a műtét elé néző emberek számára.

De vajon miért van ez így? Úgy gondolnánk, hogy az agyunk és a testünk szétválaszthatatlanul össze van huzalozva, és hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. És most azt tapasztaljuk, hogy a test összes fájdalomérző idege képes leválni az agyról, anélkül, hogy ez bármelyiküknek is problémát okozna. Gondoljunk bele, a fájó fog, az egész megduzzadt arc-fél ugyanúgy küldi a fájdalom ingereit az agy felé, az agy viszont egyszerűen “lehúzza a redőnyt” és úgy tesz, mintha a fájó test nem létezne a számára. Ez tehát a test nélküli agy állapota, és mivel tudatunk, lelkünk álmodás közben nem érzi a fájdalmat, annak otthona csakis az agyunk lehet, így valójában álmodás közben “test nélküli lélekről” beszélhetünk, még ha ez nem is teljesen pontos megfogalmazás. Igaz, hogy a testünk ilyenkor elválik az agyunktól, a tudatunktól, a lelkünktől, viszont a tudatunk, a lelkünk nem válik el az agyunktól, legalábbis nincs erre utaló megfigyelésünk. Mivel az agy is fizikai “test” valamiképpen, így a “test nélküli lélek” inkább “fájdalom nélküli lélek”, de ez így is éppen elég érdekes. Vajon mi olyan fontos az agyunk számára, hogy azért megérje teljesen lekapcsolni a fájdalmas testet?

És mi olyan fontos, hogy azért megérje még hatalmas energia felhasználása mellett is visszakapcsolni az éber öntudatot, de nem azért, hogy valós problémák feldolgozásával foglalkozzon, hanem azért, hogy a saját maga által előállított komplikált, sokszor meseszerű tartalom, ez az álom, átélésével töltse az idejét.

A saját agyunk itt valami olyan dolgot művel, aminek az elképzeléséhez kevés a fantáziánk, megértéséhez pedig kevés az információnk és a kreativitásunk. Gondolunk bele, az agy lekapcsolja az összes érzékszervünket, minden fájdalomérző ideget elszigetel, blokkolja az összes mozgató ideget, ezzel az izmokat bénaságra ítéli, majd előad a saját maga számára egy vagy több elképesztő, részletes, teljesen valósághű jelenetet, amelyben teljes öntudatos létével részt vesz, sőt ezekre a saját gyártású történetekre még az ébredés után is emlékszik, mindemellett, az éber tudat szinte szünet nélküli folytatása az álmodó tudatnak. Eközben az agy valami olyasmivel foglalkozik, amiről halvány sejtelmünk sincs, de amit ha nem végezne el minden egyes éjszaka, néhány hét alatt összeomlana nemcsak a pszichikumunk, de a testünk is.

Valami nagyon fontos dologról van tehát szó, amit az agyunk végez el, és amit az álmok színes leple takar el előlünk. Valami, amit csak álmodás közben lehet elvégezni. Ezt az bizonyítja, hogy az álmodás lehetőségétől megfosztott emberek ugyanúgy elveszítik a psziché és a test épségét, mint az alvástól megfosztott alanyok. Tehát mind az alvásra, mind pedig az álmodásra nagyon nagy szükségünk van, de úgy néz ki, más és más okok miatt. Alvás közben ugyanis (már ha nem álmodunk) az energia felhasználás kicsi, valójában ilyenkor töltjük fel a szervezetünket energiával, nemcsak az éber állapotban elhasznált energiánkat pótoljuk ilyenkor, de az álommal, a paradox alvással elhasznált extra energiákat is ilyenkor kell visszapótolnunk.

Az álom, úgy tűnik, nem a testünk érdekében működik így, hanem az agy, a tudat és a lélek az, aminek feltétlen szüksége van rá. Egyes elméletek szerint ilyenkor zajlik a nap közben összegyűlt emlékek rendezése, selejtezése, elraktározása. Én ebben nem hiszek, ehhez nem kellene álmodni, és nem kellene aktív öntudat sem hozzá. Annak pedig végképp nincs semmi értelme, hogy nap közben emlékezzünk arra, amit éjszaka az agyunk a semmiből a saját maga számára nem kis kreativitással megalkotott. Hiszen az álom nem valódi történés emléke, miért kellene akár egyetlen percre is a memóriánkban elraktároznunk? Miért selejteznénk ki valódi emlékeket, ha közben megtöltjük a polcokat olyan fiktív emlékekkel, amelyekről ráadásul tudjuk is, hogy “csak” álmok? Az álom tehát nem szemétgyűjtő vagy tömörítő algoritmus, hanem valami olyan elképesztő feladata lehet, amit titkolnia kell még önmaga előtt is.

Mindenesetre, amíg ez a helyzet, addig semmi esélyünk arra, hogy megtudjuk, miért álmodunk. De még az is lehet, hogy így járunk jobban. A “Twilight Zone” egyik történetében az emberek megőrültek, amikor megtudták, hogy mi az élet valódi lényege, egyszerűen nem bírt az agyuk megbirkózni a felismert igazsággal. Lehet, hogy az álom is ilyen felfoghatatlan igazságot rejt komplex történetei mögött?

Talán az egyetlen esélyünk arra, hogy megismerjük az álmok valódi titkát, ha álmodunk róla?

Nyíregyháza, 2013. február 4.

Kétféle akarat

Életünket személyes döntések irányítják, szeretjük azt hinni, hogy a szabad akaratunk az, mely terelget bennünket a döntések végtelen hálózatán.

Ha azonban jobban, alaposabban és hosszabb ideig figyeljük a szabad akarat működését, és elég sok tapasztalatot sikerül összegyűjtenünk életünk során a meg nem valósuló álmainkról, és emiatt már egyre elégedetlenebbek leszünk a saját életünk sikerességét illetően, akkor jobb ha nem süllyedünk el a frusztráció indukálta önsajnálat örvényében, hanem megpróbálunk felülemelkedni mindezen, és megpróbálunk őszintén elgondolkodni saját akaratunk működésének törvényein.

Kétféle akarat

Először össze kell gyűjtenünk minden olyan álmot, amit szeretnénk, vagy szerettünk volna megvalósítani. Ezután ebből a listából kiválogathatjuk azokat, amiket megvalósítottunk és azokat, amelyeket nem. Ez utóbbi lista sokkal hosszabb lesz.

Aztán írjunk egy másik listát azokról a dolgokról, amiket sohasem szerettünk volna elérni vagy megtenni, mégis megtettük őket.

Meglepően hosszú lista lesz az eredmény.

Természetesen nem szükséges ezeket a listákat valóban papírra vetni, bőven elég, ha csak végiggondoljuk őket, a következtetés akkor is teljesen világos lesz: sokkal több olyan dolgot teszünk, mint amit eredetileg elterveztünk, és dédelgetett kedves álmaink igen kis hányada valósul csak meg.

Akkor mégsem létezik szabad akarat? Vagy nem is annyira szabad? Ha egyszer van szabad akaratunk, miért nem tudjuk minden álmunkat megvalósítani, és miért csinálunk ehelyett olyan dolgokat, amikre korábban egyáltalán nem gondoltunk.

Én azok közé az emberek közé tartozom, akiket a sors rengeteg ötlettel áraszt el nap, mint nap, csupa kiváló, megvalósításra váró ötlet, gondolat, álom. Amikor ezeket megpróbálom az ötletek világából a valóságba “átköltöztetni”, mindig ugyanabba a falba ütközöm. Számtalan módszert találtam már ki arra, hogy rendezzem ezeket az ötleteket: füzet, naptár, rendezett papírlapok egy dossziéban, sokféle számítógépes eszközt is bevetettem már ez ügyben, számtalan struktúrába rendeztem már az ötleteimet, de a vége mindig ugyanaz. Amikor készen áll a lista, és ott sorakoznak a megvalósításra váró ötletek, akkorra minden elszántságom elpárolog. Mintha azzal, hogy listára tettem volna őket, már meg is valósultak volna, többet már nem érdekelnek. És a lista csak nő, egyre jobb ötletek, egyre nagyobb elkeseredettség amiatt, hogy nem lesz belőlük semmi.

És akkor elkezdtem letisztítani a gondolataimat. Tudtam, hogy amibe keveredtem, az egy látszólag megszakíthatatlan ciklus, amely ötletek rendszerezéséből, és a meg nem valósulás felett érzett keserűség fázisaiból áll. És ha ezen nem emelkedek felül, akkor ez soha nem is fog megváltozni. Magától legalábbis nem.

Elkezdtem megvizsgálni, mi az, amitől valamit, amire nem is vágytam hirtelen megteszek, és milyen az, amikor nagyon vágyott terveim megvalósítása amiatt nem sikerül, mert hirtelen egy blokk tornyosul elém, amit átlépni nem tudok.

Korábban is foglalkoztam már a tudattalan és a tudatos agyi működésekkel, Freud és Jung már egyetemista koromban is a kedvenceim közé tartoztak, Freud egyre kevésbé, Jung egyre jobban. És persze ott van a Biblia is, a “Prédikátor Könyve”, a “mindennek rendelt ideje van” alapelve, és persze olvastam mindenféle misztikus és áltudományos könyvet is, legutóbb pedig belefutottam az “A tudatos akarat illúziója” című könyvbe, amivel bár alapjaiban nem értettem egyet, valamiben mégis megerősített. Ez volt ugyanis az első könyv, amiben viszontláttam a kétségeimet és a tapasztalataimat a meg nem valósuló álmokról.

Megnyugtatott, hogy rajtam kívül más is rájött már arra, hogy boldogtalanságunk legfőbb forrása a meg nem valósuló álmaink által okozott szomorúság.

Az emberi agy

Innen már csak egy logikus lépés volt hátra, a következtetés: kétféle akarat működik bennünk, egy valódi és egy képzelt. A valódi akarat nem tudatos, de ez az az akarat, amely közvetlen cselekedet elindítója, ezért ezt nevezzük el “tett-akarat”-nak. Ez a tett-akarat közvetlenül a cselekvést előzi meg, efölött már semmilyen kontrollunk nincsen. Ezért ez az akarat mindig, kivétel nélkül megvalósul, viszont az eredetéről nem tudunk semmit.

A másik akarat, a tudatos akarat, ezt nevezzük el “terv-akaratnak”, mivel ez csak egy minta, egy terv, egy álom, de általában nincs közvetlen kihatása a tetteinkre.

De ne higgyük, hogy ez a kettő teljesen független egymástól. A terv-akarat befolyásolja a tett-akaratot, de hogy hogyan és milyen sebességgel, arról nincs tapasztalatunk.

Egy egyszerű példa érthetővé teszi mindezt: szombat délután, az utolsó napos őszi délután, egész nap tervezem, hogy elmegyek kerékpározni, hiszen ki tudja ebben az évben lesz-e még egy alkalom. És hiába minden logika, minden tervezés és minden vágy, amikor oda kerülök, hogy le kellene mennem a pincébe a kerékpárért, mintha egy áthatolhatatlan fal emelkedne előttem, vergődve, erőlködve próbálok rajta áttörni, de visszapattanok, és lehullok a fal elé, elkeseredve, elgyengülve. Aztán feladom a tervet, leülök a számítógép elé, Freecell, vagy defragmentálás, már nem emlékszem pontosan mit csináltam, de semmi fontos, egyszerűen csak múlattam az időt a gép előtt.

Aztán egyszer csak szó nélkül felálltam, felöltöztem, mint egy gép, szinte öntudatlanul, és mire újra “magamhoz térrtem”, már a kerékpáron ültem, és tekertem Sóstó felé.

Hát ez a különbség a két akarat között: az egyik erőlködés, vágyakozás, szenvedés, a másik könnyű, lebegés minden erőltetettség nélkül, mint a lélegzetvétel.

De ne feledjük azt sem, mielőtt a tett-akarat levitt kerékpározni, a terv-akarat sokáig volt a fejemben, tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy a tudatalatti tett-akaratot igenis befolyásolja a tudatos terv-akarat, mégha ezt nem is tudjuk bizonyítani, és mégha ez egyáltalán nem is biztos.

Könnyen elképzelhető az is, hogy a szabad akaratunk tényleg csak egy illúzió, és valójában a tudattalan ismeretlen törvényei irányítanak bennünket, ám valószínűbb, hogy e két akarat dinamikus kölcsönhatásban áll egymással.

Talán az ötleteket tényleg a szabad akarat vezérelte terv-akarat adja (hogy mi a szabad akarat, az egy külön értekezés tárgya lehetne, egyelőre fogadjuk el a szabad akarat mindenkiben élő intuitív képét), a tudattalan viszont a realista “könyvelő”, aki megvizsgálja az erőforrásokat, a lehetőségeket, az időzítést és minden egyebet, viszont amikor a tett-akarat e hosszadalmas vizsgálat után megszületik, akkor már egyenesen tett lesz belőle, tudatos kontroll nélkül.

A vészhelyzetekben természetesen a tudattalan legössztönösebb rétegei irányítanak, ez persze eddig sem volt kérdés, amikor elvágom a kezem a késsel, azonnal elrántom a kezemet, és elszorítom a vérzést, csak utána tudatosodik bennem, mi is történt.

De mire is használható ez az egész okfejtés – saját véleményem az, a filozófia amellett, hogy érdekes, csak akkor ér valamit, ha fel is használható a való életben, közvetlenül is.

Életünket személyes döntések irányítják, szeretjük azt hinni, hogy a szabad akaratunk az, mely terelget bennünket a döntések végtelen hálózatán.
Angyal

Nos, amire most rájöttünk, az bizony boldogabbá tehet bennünket. De ennek ára van. Fel kell adnunk a mindenható szabad akarat illúzióját, és el kell fogadnunk, hogy a szabad akaratunk bizony csak egy erős szűrőn keresztül érvényesülhet. De nem kell feladnunk az álmodozást, a tervek készítését, sőt mindezek tudatában bátrabban, merészebben tervezhetünk. Ami változik, az az, hogy többé nem kell szomorúságot és kiábrándultságot éreznünk a meg nem valósuló terveink romjai fölött, hiszen azok még megvalósulhatnak a közeli vagy távoli jövőben, de az is lehet, hogy mindörökre csak tervek maradnak. A szomorúság helyett előtérbe kerül az öröm és a sikerélmény, amit a megvalósuló terveket szemlélve érezhetünk. Fel kell adnunk a terveink azonnali megvalósításának álmát, és el kell fogadnunk a realitásokat, a teret az időt, a világot magunk körül.

Az Álmodó álmodhat tovább, de a Realista az, aki végül cselekszik. Ha e két bennünk élő realitást sikerül harmóniában megélnünk és megtapasztalnunk, és hagyjuk őket a saját törvényeik szerint létezni, sokkal boldogabb élet lesz a részünk.

És hát mi másra törekedhetnénk?


“Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”


Biblia: A Prédikátor Salamon Könyve

2010. december 26.

Cím nélkül

Vajon paradoxon-e ha egy írásnak az a címe, hogy „Cím nélkül”?

Nem feltétlenül. Egy újabb írás a kontextusról, a rejtett dimenziókról, és arról, hogy az emberi gondolkodás a sikeres és hatékony kommunikáció érdekében, mi mindent használ fel anélkül, hogy tudnánk róla. Emiatt aztán a nyelv és a megértés, a kifejezés egyáltalán nem annyira egzakt, mint amit például egy matematikai állítástól elvárnánk.

Az első tisztázandó kérdés az, hogy van-e ennek az írásnak címe? Igen, van, bár maga a cím az, hogy „Cím nélkül”. Ez a két szó rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amit egy címtől elvárunk: ez az első sor, középre igazított, nagy kezdőbetűs, nincs a végén pont, nagyobb a betűmérete, mint a szövegnek, és még a színével is kiemelkedik a környezetből. Tehát ez egy korrekt, megfelelő cím.

Ráadásul, el is kerüli azt, hogy paradoxont okozzon, hiszen nem hivatkozik saját magára, olyasvalamiről szól, ami általános, közelebbről meg nem határozott. Valami, aminek nincs címe. Nincs tehát ellentmondás.

Ami miatt mégis furcsának érezzük, az már a rejtett dimenziókhoz tartozik. Tulajdonképpen már az, amit a cím jellemzőiről elmondtunk, részben az is ilyen, rejtett, konvencionális tulajdonság, ami nem tudatosodik bennünk. Egyszerűen ránézünk az első sorra, látjuk a színét, a betűnagyságot, az igazítást és érezzük, hogy ez egy cím, mégpedig ennek a szövegnek a címe. Ha viszont ennek a szövegnek a címe, akkor mégis csak van benne valami szokatlan. Ami az egészben az érdekes, hogy a cím nem a jelentése miatt kelti bennünk a paradoxon érzetét, hiszen a cím nem utal a szövegre. Amiben mégis kapcsolódik a szöveghez, azok a külső tulajdonságai, amikkel a jelentése ellenére azt sugallja, hogy ő bizony ennek a szövegnek a címe, és ezzel máris paradox helyzetet teremt, hiszen azt állítja, hogy az a szöveg cím nélküli, aminek pedig ő maga címe. De még egyszer hangsúlyozom, nem a cím jelentése az, ami paradoxont okoz, hanem a többi tulajdonsága, amelyek nem explicit, hanem implicit tulajdonságok, konvenciók alapján rögzültek bennünk, nem tudatosak, ezért nevezem őket rejtett dimenzióknak.

Anete Lusina fotója a Pexels oldaláró

A cím nem az, hogy „Ennek az írásnak nincsen címe” (ezzel önhivatkozó lenne), mégis a „testbeszéde” pontosan ezt mondja, amivel mégis önhivatkozóvá válik.

Így aztán van egy olyan címünk, ami attól függően kelt paradoxont, hogy a közvetlen (mit mond), vagy a közvetett (mit mutat a testbeszéde) jelentését tekintjük éppen. És ami különösen érdekes az emberi gondolkodásban az, hogy egyáltalán nem érezzük ezt zavarónak, sőt van akiket (engem is) kifejezetten szórakoztat és elbűvöl az ilyen kettősség. A paradoxonok is azért szórakoztatóak, mert valami olyasmit mozgatnak meg az agyban, ami különleges, borzongató érzéseket kelt, valószínűleg olyan vegyi anyagok felszabadításával, amik hasonlítanak a pszichoaktív anyagokhoz, nem annyira intenzív a hatásuk, mint a kábítószereknek, de mégis valamennyire megváltozott tudatállapotot okoznak, amit kellemesnek találunk. Ezért kedveljük annyira (talán mondhatom ezt többes számban), M. C. Escher, vagy René Magritte képeit, vagy a fraktálokat.

Sven Geier munkája

Az is érdekes a gondolkodásban, hogy még azt is megtehetem, hogy egyszerre érzem paradoxonnak és teljesen helyénvalónak ezt a címet, váltogatni tudom, hogy éppen melyiket érzem dominánsnak, és össze is tudom mosni a két érzést, mint ha interferáló kvantumhullámok lennének. Ilyesmit a matematika például nem enged meg. Ott egy valaminek egyszerre csak egy jelentése lehet, de a programozás sem ismeri a többes jelentést, egy kódban még csak le sem írhatunk ilyesmit, nemhogy megpróbálnánk végrehajtani egy ilyen programot.

Ezért is nevetséges (többek között) az, amikor valaki egy olyan ötlettel áll elő, hogy a világunk nem más, mint számítógépes szimuláció. A gondolkodás lényegesen bonyolultabb, másabb és több annál, mint amit programkóddal elő lehetne állítani. Egy program nem ismeri és kezelni sem tudja a paradoxonokat, az önhivatkozásokat, mert annak végtelen futásidő az eredménye. Ugyanígy nem ismeri a többes jelentést, valami vagy igaz, vagy nem. Egy mesterséges intelligencia nem tudná eldönteni, hogy ennek az írásnak van-e címe, vagy nincs. Mi sem tudjuk eldönteni, de bennünket ez nem zavar, és ahogy láttuk, képesek vagyunk egyszerre mindkét lehetőséget elfogadni. Az ilyen viselkedés ismeretlen egy számítógép számára.

Így jutottunk el egy írás kicsit furcsa címétől (vagy nem-címétől) a gondolkodás kvantumos jellegéhez és a szimulációs elmélet egyik gyenge pontjához.

Végezetül álljon itt egy, ehhez az íráshoz illeszkedő kérdés: „Van-e értelme a ’Van-e értelme erről a kérdésről gondolkodni?’ kérdésről gondolkodni?”.

Nyíregyháza, 2020. február 12. – 2020. február 15.

Ji Ching

Tegnap elolvastam ezt az ősi kínai jóskönyvet. Mostanában egyre jobban érdekel a Tao, nagyon sok igazságot és bölcsességet találok ezekben a tanokban, ezért érdekelt a “Ji Ching” is.

Nagyon különleges és érdekes olvasmány, kivált a magunkfajta nyugati gondolkodáson nevelkedettek számára. Hogy mégsem fogom jóslásra használni, annak több oka is van.

Első benyomásom az volt, hogy a hexagramok értelmezése, amellett hogy rendkívül szubjektív, valójában a pozitív jövendöléseknek kedvez, nem is kis mértékben. Durva közelítésként kb. három valóban negatív hexagramot találtam, a többi értelmezése így-vagy úgy, de mindig pozitív hangvételű volt, a “siker” szó igen gyakran előfordul az értelmezésekben.

Persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, egy több ezer éves jóslási technikát nem is lehet ilyen könnyelműen értékelni és megítélni. A könyvvel és a benne foglalt tapasztalattal és tudással szemben mindenképpen illik tisztelettel viseltetni.

De nem is ez az, amiről most beszélni szeretnék, hanem általában a jóslás, és az ezzel kapcsolatos logikai buktatók.

Mert mi is lehetne az első kérdés, amit egy jóskönyvnek, mondjuk a “Ji Ching”-nek vagy akármilyen más jóseszköznek feltehetünk? Az én furfangos észjárásom szerint ez nem lehet más, mint a következő:

“Beteljesednek-e a jóslataid?” (mivel személyes jós eszközről van szó, a tegező hangnem szerintem elfogadható)

Mit válaszolhat erre egy valóban megbízható jóskönyv? Nyilvánvalóan azt, hogy: “Igen.”

Ez ennyire egyszerű? Nem.

Amikor ugyanis valaki feltesz egy kérdést a jóskönyvnek, hinnie kell a könyvben, ez előfeltétele a jóskönyv működésének. Ha tehát egy olyan kérdést teszek fel, ami magára a jóslatok megbízhatóságára vonatkozik, akkor máris hiányzik belőlem a hit, máskülönben eszembe sem jutna ilyen kérdést feltenni a könyvnek.

Ebben az esetben viszont a jóskönyvnek azt kell válaszolnia a kérdésemre, hogy “Nem, a jóslataim nem teljesednek be.”

Tehát ha eleve megbízunk a könyvben, akkor ne tegyünk fel neki önhivatkozó kérdéseket, ha pedig nem bízunk meg benne kezdettől fogva, akkor egyáltalán ne is vegyük a kezünkbe.

Ha viszont nyitottak vagyunk, akkor bátran kérdezzünk tőle, de csak tiszta, egyenes kérdéseket, ne vezessük bele reflexív paradox helyzetekbe, mert abból úgysem jöhetnek ki használható válaszok. Aztán nézzük meg, hogy a jóslatok milyen arányban válnak be, és csak ez alapján döntsünk abban a kérdésben, hogy vajon megbízható-e a jóskönyv, vagy sem.

Ji Ching

De vajon érdemes-e egyáltalán jóslással foglalkozni? Az én válaszom egyértelmű “nem”. Ha a jóslat pozitív, semmit sem változtat a helyzeten, így nem nyerek vele semmit. Ha viszont negatív, óriási lehet a veszteségem, ugyanis időt veszítek a jóslattal. Ha ugyanis nem kérdeztem volna a jövőt, a negatív esemény bekövetkeztéig továbbra is élhettem volna boldogan az életemet, viszont ha előre tudomást szerzek a későbbi nehézségeimről, tragédiáról vagy bármi rosszról, akkor az addig hátralévő időm is úgy fog telni, mintha a negatív esemény már bekövetkezett volna. A legdrágábbat veszítem el tehát, az időt.

Ez van akkor, ha a jóslat igazat mond. Még rosszabb a helyzet, ha a jóslat hazudik. Egy negatív jóslat esetén ugyanis addig, amíg ki nem derül, hogy a jóslat félrevezetett, úgy fogok élni, mintha a rossz esemény már bekövetkezett volna. Pozitív jóslat esetén pedig villámcsapásként érhet majd a felismerés, hogy eddig hiába bíztam a gond nélküli jövőben, a jóslat becsapott, és a csapás sokkal nagyobbat fog ütni rajtam, mintha nem is kaptam volna előre semmilyen jóslatot.

Az egyetlen értelmes választás tehát az, ha tartózkodunk a jövendőmondás mindenféle formájától, hívő emberek esetében erre a Biblia is felhívja a figyelmet, sőt óva int attól, hogy ilyen módszerekhez folyamodjunk. Legyünk nyitottak mindenféle esemény bekövetkezésére, a jót fogadjuk örömmel, a rosszat viseljük türelemmel, de ne próbáljuk előre megtudni a jövőt. Tekintsünk a jövőre egy összecsatolódott kvantummechanikai egységként, amiben egyszerre van jelen a jó és a rossz, mint ahogy a fény is viselkedhet részecskeként és hullámként is, az ismeretlen jövő is egyszerre tartalmazza az összes lehetséges eseményt. A jövőbelátás tulajdonképpen egy kísérlet arra, hogy a jelenben befolyásoljuk úgy a jövőt, hogy ebből az összecsatolódott állapotból kiválasszon egy bekövetkezőt. Tehát a változás, ami kijelöli a bekövetkező eseményt, nem a neki megfelelő időben következik be, hanem előbb, ezzel viszont képes megváltoztatni azt a későbbi csatolt állapotot, amiből végül a bekövetkező esemény megszületne a neki rendelt időben.

Ne akarjuk tehát tudni a jövőt, de fogadjuk el, hogy akaratunktól függetlenül néha mégis beláthatunk a jelen pillanat utáni eseményekbe. Ez az előrelátás, megérzés, intuíció néha csak néhány perces, vagy másodperces időre nyitja meg a jövőt, ez bőven elég lehet arra, hogy elkerüljünk egy balesetet, az én életemben több ilyen megérzés is volt már, ami lehet, hogy az életemet mentette meg. És lehet olyan is, hogy az akaratlan jövőbelátás évekkel későbbi történésekbe enged bepillantanunk. Ezekben az esetekben viszont nem mi magunk törekszünk arra, hogy információt kapjunk a jövőről, hanem valamiért a világ igyekszik a tudomásunkra hozni valami fontosat.

Járjunk az Úton, éljünk a Tao szerint, de ne akarjuk tudni, mi vár a következő kanyar mögött, mert bármi legyen is az, a mi utunk része, és találkoznunk kell vele, ha végig akarunk menni az Úton.

2012. december 23.

This page is intentionally left blank

Talán nincs is olyan angol nyelvű könyv, amit mostanában olvastam, sőt megkockáztatom, talán egyáltalán nincs a világon egyetlen olyan angol nyelvű könyv sem, amely ne tartalmazna egy, vagy több olyan oldalt, melyen ez a felirat olvasható: “This page is intentionally left blank.”, azaz magyarul “Ez az oldal szándékosan üres.”

Nem hiszem, hogy rajtam kívül sokan fennakadnának ezen a mondaton. A könyvek olvasói szeretik, ha a könyv maga, illetve annak egyes fejezetei a jobb oldalon kezdődnek. Ugye, ha kinyitunk egy könyvet, bármelyik oldalán, akkor a könyv gerincétől jobbra és balra is lesz egy oldal. Ha egy fejezet jobb oldalon ér véget, valamiért kellemesebb a szemnek, ha a következő fejezet a jobb oldalon kezdődik. Ilyenkor persze a bal oldal üresen marad. És hogy az olvasó nehogy azt higgye, hibás könyvet tart a kezében, amelynek olyan oldala van, amelyre tévedésből nem nyomtattak semmit, a gondos kiadó ezért helyezi el a mondatot rajta: “Ez az oldal szándékosan üres.”

Egy valóban üres oldal

Ezzel ugyan biztosítja az olvasót arról, hogy hibátlan könyvet tart a kezében, ugyanakkor elkövet egy sokkal nagyobb hibát, nevezetesen azt, hogy hamis állítást helyez el az oldalon. Mivel az oldalon ott van a mondat, mely szerint maga az oldal szándékosan üres, de így már az oldal egyáltalán nem üres, tehát végeredményben kaptunk egy olyan könyvet, amely több hamis állítást is tartalmaz. Mit gondoljunk hát ezután a könyv érdemi tartalmáról, hogyan tudjunk ezután abban a könyvben megbízni.

Persze, mondhatjuk, hogy ez a “kákán is csomót keresés” tipikus esete, de azért ez nem így van.

Érdekes ugyanis végiggondolni azt, hogy egy nyilvánvalóan hamis állítást elolvasva, az emberek közel 100%-a egyáltalán nincs felháborodva, hiszen a hamis állításból is kikövetkezteti, mégpedig elég hamar, hogy mi is valójában a helyzet. Mindenki tudja, hogy egy olyan oldalról van szó, ami eredetileg üres lett volna.

Az olvasó tehát megalkuszik, elfogadja a hamis állítást, cserébe egy elég tömör mondatért. Hiszen írhatták volna azt is: “This page is intentionally not left blank.”, azaz “ez az oldal szándékosan nem üres.”. Ez már egy tökéletes igaz állítás lenne, igaz, kicsit furcsa. Olyan, mint az önmagára figyelmeztető tábla: “Vigyázat, a tábla eldőlhet!”. Igaz állítás, tökéletes mondat, csak éppen teljesen felesleges. Nyugodtan el is vihetjük a táblát, ezzel semmilyen veszélyt nem okozunk.

Vannak pontosabb és jobb megoldások, de ezek mind hosszabbak: “This page is intentionally left blank before we printed this sentence on it.” “Az oldal szándékosan volt üres, mielőtt idenyomtattuk ezt a mondatot.” Ez már tökéletesen kifejezi azt a kétfázisú állapotot, hogy az oldal eredetileg üres volt, mi fel akartuk az olvasó figyelmét hívni arra, hogy nem véletlenül az, ehhez viszont egy feliratot kellett idetennünk, ami miatt viszont az oldal végül is már nem üres. Pontosan érezzük a kezdő és végállapotot, csakhogy így a mondat túl hosszú. És ez az ami igazán érdekes, az emberi nyelv törekszik a rövidségre, a tömörségre, ami esetünkben azzal jár, hogy a rövidség oltárán feláldozzuk az igazságot. Legyen valami inkább tömör, még ha hamis is, majd mi kitaláljuk inkább, hogy miről is van valójában szó.

De van egy még jobb megoldás, bár ez is hosszú: “This page is intentionally left blank not counted this sentence.” “Ez az oldal szándékosan üres, eltekintve ettől a mondattól.” Tökéletes, de gondoljunk csak bele, ha minden ilyen üres oldalra ez lenne nyomtatva, minden olvasó felháborodott leveleket küldene a kiadónak, miszerint ők közönséges olvasók és nem filozófusok, ők nem akarnak minden üres oldal feliratán órákig gondolkodni, ők csak a könyvet szeretnék élvezni. És persze meg is lehet őket érteni.

Ha nem szeretnénk az oldalra tényleg semmit sem írni, akkor tehetnénk a könyv elejére egy listát ezzel a felirattal: “The following pages are left intentionally blank: 23, 57, …” (“A következő oldalak szándékosan üresek: 23, 57, …”). Még ez lenne a legjobb megoldás, ha nem kellene az üres oldalakra oldalszámot nyomtatni, amitől ugye azok megint csak nem lennének üresek, így megint lenne egy hamis állításunk rögtön a könyv elején. Megtehetnénk ugyan, hogy nem nyomtatunk oldalszámot az üres oldalakra, de akkor szegény olvasónak az előző, vagy a következő oldal sorszámából kellene következtetni az üres oldalak sorszámára, ez pedig kinek hiányzik.

Mi a végkövetkeztetése ennek a sokak által nyilván teljesen feleslegesnek és értelmetlennek gondolt eszmefuttatásnak? Az, hogy hiába próbálunk logikusan, tisztán és főleg igaz szándékkal fogalmazni, vannak olyan esetek, ahol a logika és a szándék ellenére mégis hamis állításokat vagyunk kénytelenek tenni a tömörség és az egyszerűség érdekében. Másik tanulságunk az, hogy az emberi kommunikáció nemcsak állításokkal operál, hanem konvenciókkal is. Ha ugyanis kialakul az az általánosan elfogadott konvenció, hogy az eredetileg üresnek szánt oldalakat egy ilyen felirattal látjuk el, akkor a felirat már nem a valójában hamis jelentésével fog hatni az olvasójára, hanem a konvenciót megtestesítő tulajdonságával. Ha tehát a konvenció kialakul, akkor már nem is kell a mondatot értelmeznünk, a mondat konvencióként és nem állításként hat. Igaz, erre a célra tulajdonképpen bármilyen mondat megfelelne, de nyilván annak a mondatnak van esélye konvencióvá válni, ami mégis csak – még ha hamis jelentéssel is, de azért – kapcsolatban van azzal a mondanivalóval, amit végül is közölni szeretne.

Így végül én is, mint abszolút perfekcionista, kénytelen vagyok megbékélni ezzel a mondattal, nem tudván jobbat ajánlani, de azért furcsán fogok ránézni, valahányszor elém kerül, ezen azt hiszem nem tudok változtatni.

Hiszen valljuk be őszintén, mégis csak hamis állításról van szó, igaz?

És bár az előző mondat tökéletes lezárása lenne ennek az eszmefuttatásnak, a helyetértékelés mégsem lenne teljes, ha nem mutatnánk be a magyar gyakorlatot is, ami ugye nemes egyszerűséggel elhagyja ezt az inkriminált mondatot az üres oldalakról. Igaz, hogy ezzel megcsonkítja az eredeti tartalmat (valljuk be őszintén, nem érezzük hiányát az elveszett tartalomnak), de úgy tűnik a magyar gyakorlatnak, észjárásnak, konvenció halmaznak jobban megfelel egy teljesen üres oldal, mint egy magyarázattal ellátott. Mintha a magyar nyomda és könyvkiadás jobban megbízna az olvasóban, és feltételezné (joggal), hogy az olvasó amúgy is észrevenné, ha nyomdahiba miatt maradna üresen egy oldal. Az angolszász gyakorlat mintha kicsit leértékelné az Olvasó képességeit ebben a tekintetben, bár nehéz elképzelni, hogy kiadnak egy könyvet a kvantummechanikáról és közben feltételezik, hogy az Olvasó ne tudna egy üres oldallal használati útmutató nélkül elbánni. Talán inkább a túlzott precizitásra törekvés, a mindent túlbiztosítani akarás munkál az angolszász kiadókban?

Ha igen, akkor nem végeznek tökéletes munkát. Nemcsak teljes oldalak maradhatnak ugyanis üresen, de lehetnek olyan oldalak is, amelynek csak a tetején van mondjuk két mondat, és az oldal többi része üres, egyszerűen ott ért véget a mondanivaló. Az angolszász észjárás alapján ilyenkor az oldalra azt kellene nyomtatni: “The rest of this page is intentionally left blank.” (“Az oldal hátralévő része szándékosan üres”).

És miközben már lemondtunk a tökéletes megoldásról, végül azért csak megtaláltuk. Hiszen a teljes oldal is, és az oldal hátralévő része is azért marad üresen, mert véget ér egy fejezet, vagy egy nagyobb összefüggő tartalmi egység. A “két legyet egy csapásra” elv alapján, a fejezetek végére illeszthetjük ezt a mondatot: “The rest of this page and the next page is intentionally left blank.” (Az oldal hátralévő része és a következő oldal szándékosan üres.)

Így ez a leghosszabb, igaz állítás, mely képes az üres laprészekkel kapcsolatos probléma optimális kezelésére.

Azt persze nem állítom, hogy a gyakorlatban is megállná a helyét.

A logikus és igaz állításoknak néha nehéz átjutni az emberi gondolkodás nem mindig racionális szűrőjén.

2012. április 8.

Gondolkodom

Nincs a filozófia és az emberi gondolkodás történetében nagyobb hatású és többet idézett mondat, mint Descartes “Cogito ergo sum”, “gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása.

Nem tartom magam különösképpen jó filozófusnak, de ez a mondat mindig is zavart, és sohasem értettem, miért tartják ezt a filozófiában sarokkőnek.

Én úgy gondolom, ez a mondat nem állít semmit sem, illetve mégis, valamit állít, de a következtetés a “tehát vagyok” teljesen felesleges, mert semmit sem tesz hozzá a kijelentés “Gondolkodom” részéhez.

A helyes állítás ez lenne: “Gondolkodom.” Ebben az állításban nemcsak az van benne, hogy a kijelentést tevő bizonyos fejlett agyi tevékenységet folytat, hogy a tapasztalataiból következtetéseket von le, teóriákat állít fel, azokat bizonyítja vagy cáfolja, tehát nemcsak a gondolkodás ténye van benne az állításban, hanem a filozófia, az emberi gondolkodás, az emberlét legnagyobb misztériuma, maga a létezés is.

A “Gondolkodom.” egyes szám első személyben fogalmazódik meg, tehát benne van a szubjektív tapasztalat az egyéni létezésről, arról a tapasztalatról, amit sohasem fogunk tudni megosztani más emberekkel, hiszen létezésünk és éntudatunk legfontosabb tulajdonsága a szubjektivitás és egyediség. Soha egyetlen ember sem fogja ugyanazt átélni, érezni, mint amit én érzek a saját létezésemet illetően, és én sem fogok tudni soha egyetlen más ember bőrébe sem bújni, hogy átérezzem az ő éntudatának érzését. Illetve pontosan ugyanazt érzem, mint mindenki más, csakhogy ezt én a saját testemben, a saját tudatomban érzem, míg a többi ember az ő saját testében és tudatában érzi ugyanazt. Ugyanaz az érzés, de máshol, más testben és más lélekben, cserélni nem tudunk. Az érzés tehát ugyanaz, de az észlelő mindig más. Ugyanakkor az észlelő érzete maga az érzés is, ez egy olyan önhivatkozó észlelés, amelyet már emiatt sem lehet pontosabban körülírni.

Ezt az érzést már a “Gondolkodom.” állítás is tökéletesen kifejezi, aki gondolkodik, az már eleve létezik, nem létező nem tud gondolkodni. Tehát a “tehát vagyok” már teljesen felesleges következtetés.

Ha azt mondom “a gravitáció egyetemes”, akkor az egy értelmes és igaz állítás, az egész mondatra szükség van, hiszen az első fele a “a gravitáció” csak azt mondja meg, miről fogok állítani valamit, míg a második fél “egyetemes” meg is mondja, mit állítok a gravitációról.

Míg ez az állítás objektív kijelentés a természet egy jelenségéről, a “Gondolkodom.” egy szubjektív kijelentés, amihez szükség van egy szubjektumra. Az a baj ezzel a szubjektummal, hogy pillanatnyilag és valószínűleg örökérvényűleg nem vezethető le semmi másból. A szubjektum vagy van, vagy nincs. Nem tudunk, és nem is fogunk tudni olyan állítást generálni semmilyen módszerrel, amely objektív létezők segítségével definiálja a szubjektumot. Descartes megpróbál csalással élni, úgy tesz, mintha a szubjektum léte “tehát vagyok” az állítás első részéből következne “Gondolkodom”, holott ez egyszerűen hazugság, a szubjektum már ott van az első szóban is, Descartesnak tehát semmit sem sikerült megragadni a szubjektum természetéből, bármennyire is szerette volna.

Ha egy olyan állítást tett volna: “A gravitáció egyetemes, tehát vagyok.” akkor már én is meghajoltam volna zsenialitása előtt, hiszen az első rész objektumról szóló állítás, a második rész, a következtetés, már a szubjektumról szól, kár hogy az egész állítás persze nem igaz. De valami ilyesminek kellene lennie annak az állításnak, ami már jogosan vívhatná ki minden gondolkodó lény elismerését.

A probléma csupán az, hogy ilyen állítás megtételére senki sem képes. A szubjektum, az éntudat mindig is megfejthetetlen misztérium marad. Örök időkre.

brown queen chess piece

Valójában, ha a szubjektumhoz közel akarunk kerülni, még arra sincs szükségünk, hogy annyit mondjunk “gondolkodom”, vagy “vagyok”. Ténylegesen semmit sem kell mondanunk. A szubjektum, az éntudat nem szorul a beszéd segítségére, ahhoz, hogy megnyilvánuljon, tulajdonképpen semmilyen tevékenységre nincs szükség. Illetve, az egyetlen ilyen tevékenység maga a létezés. De mivel létezésünk akaratlan, és folyamatos tevékenység, különösképpen nem is kell erőltetnünk azt, hogy létezzünk. Aki meditált már valaha, és kiüresítette az elméjét annyira, hogy nem gondolt semmire (elég nehéz ezt az állapotot elérni, de el lehet), az már érezhette a szavak, gondolatok és érzések nélküli állapotot, amely azért egyetlen egy érzést mégis magába foglal, a létezés érzését.

Az éntudat, a szubjektum tehát szóval nem közelíthető meg, vizsgálatára egyetlen módszer van, a meditáció. Viszont ezzel a módszerrel sem érhetünk el annál többet, mint hogy érezzük saját létezésünket. Ennél közvetlenebbül viszont mást – bármilyen tárgyat, színt vagy ízt – semmit sem érezhetünk. A legkülönlegesebb a szubjektív éntudatban az, hogy az egyetlen kőkemény észleletünk, aminek a valóságában nem kételkedhetünk. A szemünk, a fülünk, az idegrendszerünk, az agyunk becsaphat. Mindenben kételkedhetünk, és valamennyire kételkednünk is kell, egyetlen dologban viszont minden kétséget kizáróan biztosak lehetünk: az a valaki, aki a meditáció ürességében az egyetlen létezőként észleli saját maga tudatát, az létezik.

Egyetlen valóságos és közvetlen észleletünk, az a saját éntudatunk létezésének az észlelete.

Minden filozófiának innen kell elindulnia.

Első megjelenés: 2012. április 1.