Filozófia kategóriaarchívum

Egy sztoikus élet

Életem egyik legnehezebb szakaszában igazán szerencsésnek mondhatom magam – bár mint az majd később kiderül ez nem szerencse kérdése, itt ettől sokkal többről van szó – mert találkoztam egy olyan filozófiával, világnézettel, életmóddal, ami nagyon sokat segített abban, hogy a nehézségek, amik szembejöttek velem, ne döntsenek le a földre, hanem tanítsanak, általuk bölcsebbé és erősebbé váljak. És ami a legfontosabb, a feladatokat, amiket kaptam, elkeseredés és kétségbeesés nélkül tudjam megoldani.

Egy ókori római császár, Marcus Aurelius szemével láttam a világot, miközben az „Elmélkedések” című könyvét olvastam, és ez a könyv utat nyitott egy új életvitel felé. Ez a gondolkodásmód pozitív, energiával tölti fel azt, aki így gondolkodik és cselekszik, és az élet legnagyobb problémái közepette is tud segítséget adni.

Életem során nagyon sok könyvet olvastam már, köztük természetesen filozófiai témájút is, de egy idő után rájöttem, hogy a filozófia, amellett, hogy rendkívül szórakoztató és inspiráló, a való élet problémáinak megoldásában semmit sem segít. Ezek a könyvek általában az első oldalakon felvetik a létező legnagyobb kérdéseket, amikre aztán a hátralévő oldalakon, hosszú fejtegetéseken átrágva magunkat sem kapunk érdemi válaszokat.

Hívő ember vagyok, és semmiképpen nem gondolom, hogy a hit nem segít, magam is találkoztam az életem során olyan eseményekkel, amik a „bibliai csoda” jelzővel jellemezhetők leginkább. Mégis, a hit nagyon sok elvárást támaszt egy hívő emberrel szemben, és ezeknek az elvárásoknak megfelelni néha nagyon nehéz, és nagyon sok energiát veszíthetünk e küzdelem során, amiket imával, meditációval feltétlenül pótolnunk kell, különben kimerülés, összeomlás lesz a vége. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy jónak lenni, nagyon nehéz addig, amíg a jónak levés nem válik természetes lételemünkké. Addig viszont küzdelmes utat kell végig járnunk, és sokan fel is adják közben, megalkuvóvá válva, racionális érvekkel próbálják magyarázni, hogy miért nem maradtak a keskeny úton, és miért választottak egy könnyebbet.

A sztoikus életvitelben éppen az a jó, hogy nem nehéz követni, nem kíván az embertől különleges erőfeszítéseket, sőt, megmutatja, hogy amikre addig sok energiát pazaroltunk, azok esetleg teljesen feleslegesek. Ezzel könnyebbé, mondhatni elviselhetőbbé, sőt egyenesen boldoggá is tehetjük az életünket.

Mi is ez a gondolkodásmód, aminek ilyen jó és ilyen messzire ható következményei vannak?

Az első és legfontosabb gondolat, hogy a dolgokat két részre oszthatjuk. Az egyik rész felett uralkodhatunk, vagyis befolyásolhatjuk a döntéseinkkel, a másik rész általunk befolyásolhatatlan. Ezt a felosztást később egészítették ki egy harmadik csoporttal, ide olyan dolgok tartoznak, amelyek felett csak részben van hatalmunk, vagy éppen nem tudjuk megmondani, hogy ezek a dolgok befolyásolhatók, vagy sem. A harmadik csoport első része tulajdonképpen nem önálló csoport, hiszen a befolyásolható és a rajtunk kívül álló részeit átmozgathatjuk az első két csoportba. Probléma csak azokkal a dolgokkal van, amikkel kapcsolatban nem tudunk azonnal dönteni. Első megközelítésben tegyük félre ezeket, és ha már sikerült a sztoikus filozófia szerinti életvitelt megfelelően kialakítanunk, és magabiztossá, erőssé válunk, újra elő vehetjük az el-nem-dönthető dolgokat is. Fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a befolyásolható dolgok irányítása, és az el-nem-dönthető dolgokkal való foglalkozás között. Ha nem így teszünk, könnyen juthatunk arra a sorsra, hogy a Goldbach-sejtés fölötti gondolkodással eltöltjük az egész életünket, miközben nagyon sok megoldható probléma megoldatlanul maradt.

Nézzünk egy egyszerű példát: a „mit egyek vacsorára” a hatókörömbe tartozó dolog, a „van-e olyan sajt a boltban, amit szeretek”, már nem az. Tehát ha elképzelem, hogy éppen olyan sajtot szeretnék vacsorázni, és a boltban nincs olyan sajt, teljesen felesleges energiapazarló, sőt egyenesen káros emiatt idegeskedni, esetleg vitába keveredni a boltossal. Mert ez nem az én kompetenciám. Az már igen, hogy megváltoztatom a tervemet, és más fajta sajtot választok a vacsorához, olyat, amilyen a boltban is van. Csak egyetlen egyszer próbáljuk ki ezt a módszert, és aztán figyeljük meg, milyen felszabadító érzés az, hogy ami fölött nincs hatalmam, annak sincs hatalma fölöttem, ha nem hagyom, hogy fölém emelkedjen.

Egy másik példa: előtt kanyarodik egy autó, és nem használja az irányjelzőjét. Te, aki sohasem követsz el ilyesmit, kiabálhatsz, integethetsz, villoghatsz, dudálhatsz, azt, ami megtörtént megváltoztatni nem tudod. Esetleg kockáztatsz egy balesetet, amit a felzaklatott idegállapotod miatt idézel elő, vagy részese leszel egy személyes konfliktusnak, ami esetleg erőszakos irányba is fordulhat. Ebben az esetben az, hogy te használod-e az irányjelződet, a te döntésed, az, hogy egy másik ember így tesz-e, az már az övé. Feldühíthet a viselkedése, de nem neki okozol rosszat, hanem saját magadnak. Ezzel szemben, ha elmosolyodsz, máris pozitív energiával láttad el magad.

Igen, felmerülhet a kérdés, hogy a sztoikus ember érzelemmentes, és gyáva beavatkozni, menekül a viták elől? Felületesen szemlélve úgy tűnhet. De nem ez az igazság: a sztoikus ember is érez, sőt a pozitív érzelmeket előtérbe helyezi, az együttérzés, a segítőkészség a sztoikus ember sajátja, erénye. Beavatkozni sem fél, ha van hatalma afelett, amivel szembekerült, és vitatkozni is kész, ha van lehetőség a konstruktív vitára. A kérdés, amit mindig fel kell tennünk az, hogy tudunk-e változtatni, vagy a feladat megoldásához nincsenek meg az eszközeink, és ezekben az esetekben nem érdemes az energiánkat feleslegesen pazarolni.

Nagyon-nagyon fontos következménye az első szabálynak: a múltat nem tudjuk befolyásolni, a jövőt nem tudjuk előre látni, még a jelen fölött sincs teljes uralmunk, a jelenben vannak olyan dolgok, amiket egyáltalán nem tudunk befolyásolni természetük miatt, de vannak olyan dolgok is, amik megváltoztatásáról már éppen lekéstünk. Még a jelenben vannak ugyan, de már nincs időnk befolyásolni őket.

Ezért soha, de soha ne tépelődjünk azon, mit rontottunk el a múltban, mit kellett volna másképp tennünk. Amit tettünk, az az adott pillanatban a lehető legjobb volt, hiszen miért is akartunk volna másképp cselekedni? Nagyon sokat javíthatunk a közérzetünkön, az életkedvünkön, ha egyszerűen elengedjük, elfogadjuk, de mégis elengedjük a múltat. Ez nem jelenti azt, hogy ne tanulhatnánk a múltbeli történésekből. Tanulságot levonni mindig lehet, hogy hasonló esetben másként cselekedhessünk, mint azt a múltban tettük, de ez nem jelenti azt, hogy a múltbeli cselekedetünket szégyellni, vagy megbánni, érdemes vagy hasznos lenne. A múlt miatt bánkódni, szomorkodni nem szabad.

A jövő ugyanakkor látszólag befolyásolható, így talán érdemes aggódnunk miatta. Ne tegyük. Én ugyanazért nem vagyok kíváncsi a sorsomra, mint amiért nem mértem fel a potenciális vízereket a lakásom alatt. Nincs lehetőségem más lakásba költözni, és az ágyamat sem tudom máshová tenni. Egy jóslat, ami vagy teljesül, vagy sem, képes egy egész életet tönkretenni.

A jövővel kapcsolatban a Szentírásban is találhatunk megszívlelendő jótanácsot, „ne aggódj a holnap felől”. És ez a sztoikus tanokkal is harmonizál, csak a következő feladatra figyeljünk, legyen elég annak a megoldása. Minél több mindent tartunk a fejünkben, annál inkább összezavarodunk és elveszítjük a jó irányt. Ha azonban úgy alszunk el, hogy csak a következő feladat van a tudatunkban, a megoldás másnapra megérkezik. Számtalan személyes tapasztalatommal tudom ezt megerősíteni. Azt, hogy a megoldások a tudatalatti, vagy egy kozmikus tudat közreműködésével jutnak el hozzám, persze, nem tudhatom. Egy biztos, amióta ilyen elvek szerint élek, sokkal jobb hatékonysággal és kedvvel tudom a feladataimat megoldani.

Egy megemlítendő technika, amit a sztoikusok gyakran használnak, a negatív vizualizáció, a negatív következmények megjelenítése a képzeletünkben, és azok átélése, felkészülésként azok majdani elviselésére. Én egyáltalán nem értek egyet ezzel, és nem is használom a negatív vizualizációt, most erről nem is írok többet. Annál is inkább, mert vannak sokkal hasznosabb sztoikus elvek, amikről, mindenképpen szeretnék még szót ejteni.

Az emberi élet megrontói a vágyak, az emberi kapcsolatok megrontói az elvárások. Hány házasság, barátság és egyéb emberi kapcsolat megy tönkre csupán azért, mert elvárunk valamit a másiktól, amit az nem tud teljesíteni. Ebből csalódás, majd harag, végül szakítás lesz, ami ha szerencsénk van, békésen történik, de sajnos nagy a valószínűsége az erőszakos elválásnak is. Ha valamit kérdezek a másik embertől, és előre elgondolom, hogy milyen választ várok tőle, az a legrosszabb, amit tehetek. A másik ember nincs a befolyásolható dolgok halmazában, ezért nem is szabad elvárni, hogy úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Ez egy életet meghatározó sztoikus alapelv, amit ha jól használunk, sokkal könnyebb lesz másokkal békés, barátságos kapcsolatokat fenntartanunk és ápolnunk. Alapvető feladatunk az elfogadás, az élet, és a többi ember feltétel nélküli elfogadása, ez az a szeretet, amiről az evangéliumok is a legfontosabb alapelvként beszélnek.

Ha a másik ember nem úgy reagál, ahogy elvártuk, előbb csak értetlenül visszakérdezünk, esetleg ingerültek leszünk, és a beszélgetés egyre feszültebb és feszültebb lesz, mindkettőnkben negatív energia halmozódik fel, ami előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Ezzel szemben, ha nincs semmilyen előfeltevésünk, elvárásunk, hanem csak egyszerűen elfogadjuk azt, amit a másik mond, a konfliktus már ki sem tud alakulni. Persze előfordulhat, hogy a másik fél vár tőlünk olyan választ, amilyet mi nem tudunk neki adni, és emiatt ő lesz mérges és ingerült. Nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy olyasmit várt el tőlünk, aminek mi nem tudunk, de nem is szeretnénk megfelelni, hiszen szabad lények vagyunk, és ha ő nem azt kapta, amit várt, az annak köszönhető, hogy hamis elvárásai voltak velünk kapcsolatban.

Mit tegyünk, ha olyan emberekkel találkozunk, akik nem képesek elvárások nélkül kommunikálni velünk, és mindenképpen befolyásolni szeretnének bennünket. A sztoikus ilyenkor tovább lép, és kerüli a találkozást a negatív, toxikus emberekkel. Felismeri, hogy ezek az emberek a tanulási folyamatban még egy másik szinten állnak, hogy nekik is végig kell járniuk a maguk útját, tehát semmiképpen sem szabad megbántani őket, fölényesen viselkedni velük. Szeretni kell őket is, de nem szabad a negatív energiáikat magunkhoz közel engedni.

A következő nagyon-nagyon fontos alapelv, szintén összhangban az evangéliumokkal, a tartózkodás az ítéletektől. Ezen nemcsak a más emberek fölötti ítélkezés elhagyását értjük, hanem általában az események, érzések osztályozását, megítélését. Nincs jó és nincs rossz. Érzések, események, történések vannak, amikről magunkban véleményt alkotunk, skatulyákba, osztályokba rendezzük őket, és ez bár úgy tűnik egy hasznos cselekedet, valójában több a hátránya, mint az előnye. Kevesen gondolnak bele, hogy ami most nagyon rossznak tűnik, arról kiderülhet később, hogy a hasznunkra vált, és ami káprázatosan jó dolog első látásra, mondjuk egy nagyobb nyeremény, esetleg tönkre teheti az életünket is. Persze vannak abszolút értelemben vett jó és rossz dolgok, cselekedetek, események is, de a világ nagyobb része nem ilyen. A legtöbb esetben a legjobb az elfogadás, és a megítélés, véleményalkotás teljes elhagyása, nem szükséges mindent kis dobozokba kategorizálnunk, a világ ettől sokkal bonyolultabb és érdekesebb, fogadjuk el olyannak, amilyen. A kék szín sem jó vagy rossz önmagában, kedvelhetjük, vagy kerülhetjük, de ez bennünk dől el, az agyunk ítélkezik, és ez nem mindig jó.

Egy sztoikus ember csak hagyja a világot hatni, érzékeli, magába engedi, beszívja az illatait, megcsodálja a színeit, fényeit, a hangjai elvarázsolják, de nem ítélkezik fölötte. Mert az ítéletek, a vélemények csupán az agyunk termékei. Persze, az életünk során felhalmozódott tapasztalatok alakították ki azt, ahogyan a világot megítéljük, és azt gondoljuk, hogy ez segíthet minden esetben. Én csak annyit szeretnék mondani, próbáljuk ki az ítélkezés nélküli életet, győződjünk meg róla, hogy nekünk való-e az ilyen élet, vagy sem. Ha igen, könnyebb és kedvelhetőbb életünk lehet.

Az én személyes tapasztalatom az, hogy a sztoikus filozófia, életszemlélet, életmód, követése, átélése sokkal boldogabbá, harmonikusabbá tette az életemet. Kevesebbet aggódom, kevesebbet bosszankodom mások miatt, és az az energia, amit így megtakarítok, más irányokban hasznosulhat. Jobban tudok arra figyelni, mi a saját utam, mik a feladataim, amiket a születésemkor kaptam, nyitottabb vagyok a spirituális világból érkező segítségre és jelekre, tudom mi a lényeges, és mi az, ami csak visszahúzna a földi sárba.

Hogy miért nem csak puszta szerencse volt a találkozásom a sztoikus filozófiával? Az életem folyamatos tanulás, és valamiért – én ezt a spirituális világ közbenjárásának tulajdonítom – mindig szembe jön velem az, amire éppen szükségem van. Egy könyv, egy videó, egy vers, egy ember, egy film, egy ötlet, valahogy mindig a megfelelő pillanatban toppan elém. És ahogyan a világot felfedező utamon a megértés egy szintjére eljutottam, megkaptam a magasabb szintre lépéshez szükséges eszközöket, jelen esetben Marcus Aurelius könyvét, majd a többi könyvet, videót és saját gondolatot, amik ahhoz kellettek, hogy mára a sztoikus filozófia követőjévé és aktív gyakorlójává váljak.

Zénó, Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius. Sztoikus életet éltek, és olyan hagyatékot hagytak ránk, ami egésszé és értékessé, és ami a legfontosabb, mások számára is hasznossá teheti az életünket. Olvassuk a műveiket, és használjuk a sztoikus filozófiát, egy teljesebb élet lesz a jutalmunk.

Nyíregyháza, 2023. szeptember 26-28.

A Turing-teszt: mire jó és mire nem?

Gondolkodhatnak-e a számítógépek? És ha igen, hogyan lehet ezt bizonyítani? Ezeket a kérdéseket tette fel Alan Turing a számítástechnika és a számítógépek történetének egyik, talán a legnagyobb alakja. A megállási probléma felvetésével, és annak bizonyításával, hogy a probléma eldönthetetlen, az elméleti számítástechnikában és a matematikai logikában is maradandót alkotott. Ugyanakkor a számítástechnikát a gyakorlatban is hasznosította, hozzájárulva egy olyan gép megépítéséhez, ami hatékonyan tudott titkosított üzeneteket visszafejteni.

A számítástechnika lendületes fejlődésbe kezdett, úgy tűnt, semmi sem állhat annak útjában, hogy a mesterséges intelligencia még a 20. században megszülethessen. Turing valószínűleg komolyan hitt ebben, hiszen már arról kezdett gondolkodni, hogy ha lesz mesterséges intelligencia, hogyan tudjuk majd eldönteni, hogy versenyképes-e az emberi gondolkodással, vagyis azt a kérdést tette fel, hogyan dönthetjük majd el, hogy egy gép valóban gondolkodik-e.

A teszt valójában egyszerű, viszont igen mély filozófiai kérdéseket vet fel. Két szobában van egy gép és egy ember, nem láthatják egymást, csak üzeneteket cserélhetnek. Az ember feladata, hogy a kérdéseivel „letapogassa” a másik oldalt, és eldöntse, hogy a másik szobában ember van, vagy gép. Ha a tesztelő úgy dönt, hogy a beszélgetőtársa ember, és kiderül, hogy valójában egy géppel kommunikált, akkor a gép átment a Turing-teszten, el kell ismernünk, hogy gondolkodik.

Első nekifutásra rendben lévőnek tűnik minden, mégis azonnal érkeztek ellenvetések, a legismertebb és legkeményebb ellenérvelés John Searle „kínai szoba” ötlete. A részleteket most nem elemezzük, nagyon gazdag irodalma van ennek.

Hogy akkor miért is írok erről a tesztről? Láttam az „Ex Machina” című filmet, és ezen gondolkodva jöttem rá néhány alapvető problémára a Turing-teszttel kapcsolatban. Anélkül, hogy túlságosan sokat árulnék el a filmről (ami amúgy nagyon tetszett), elég, ha annyit tudunk, hogy a filmben egy Turing-teszt zajlik, egy kicsit módosított változatban. Sajnos ez a módosított helyzet a Turing-teszt lényegét is megváltoztatja, hiszen a tesztelő tudja, hogy robot a partnere, ráadásul a robot igen vonzó női testben „él”, amit a tervezője ráadásul a tesztelő ízlése szerint készített el. A tesztelő heves érzelmeket táplál a tesztelendő fél iránt, ezzel a teszt lényege valójában sérül.

A tesztelő végül úgy dönt, hogy a robot átment a Turing-teszten, de ezt inkább az érzelmeire alapozza, mint a kérdésire érkezett válaszokra. Valójában több történik, a robot megtéveszti, átveri a tesztelőjét, ezzel tényleg úgy néz ki, hogy valóban képes emberi gondolkodásra, hiszen képes előre tervezni, befolyásolni egy embert, sőt még arra is képes, hogy megtévessze.

Fogadjuk el tehát, annak ellenére, hogy bár maga a Turing-teszt, amit a filmben elvégeztek, nem felel meg az eredeti követelményeknek, de a robot mégis elfogadhatóan, bizonyítottan emberként viselkedett, ebben az értelemben átment a Turing-teszten.

Na de mit jelent ez valójában? Mit jelent az, ha egy mesterséges intelligencia átmegy a Turing-teszten?

Azt semmi esetre sem, hogy tudata, én-tudata lenne. Azt sem jelenti, hogy valódi érzelmei lennének. Nem bizonyítottuk, hogy a robot tud a saját létezéséről, tehát nem bizonyítottuk, hogy ez a robot egyenértékű egy emberrel. Lehet, hogy egyenértékű, de lehet, hogy nem az, és nekem meggyőződésem, hogy sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk ezt, és soha nem is fogjuk tudni teljes bizonyossággal.

Amit igazolni tud a Turing-teszt, az az intelligencia jelenléte, és most intelligencián probléma megoldást értünk. Intelligens gépeket építhetünk, hiszen ennek egy módja az, ha összegyűjtünk minden eddigi kérdést, és választ, amit emberek valaha feltettek, minden problémát és megoldást, amit csak össze tudunk gyűjteni (a megvalósíthatóságról most elvi értelemben beszélünk, a gyakorlatban ez nyilván igen nehéz feladat lenne). Ehhez még hozzá teszünk egy gépi tanulást lehetővé tevő algoritmust, genetikai algoritmusokat, és amit még lehet, és ezzel létrehozható egy olyan gép, ami az emberek nagy részét már meggyőzné egy Turing-teszten. Emellett meg kell még említenünk azt a problémát is, hogy még egy ember is elbukhat a Turing-teszten, ha az elmeműködése korlátozott (műtét, betegség, alkoholos, vagy kábítószeres befolyásoltság, alvásmegvonás, ….) Ebben az esetben egy ember egy másik embert is minősíthet robotnak!

De ami az igazán lényeges, egy ilyen, minden lehetséges kérdés és válasz birtokában lévő gép, bár átmehet a Turing-teszten, semmiképpen nem minősülhet embernek.

És most érkeztünk el a tényleges és lényeges mondandónkhoz: semmilyen kísérlettel nem dönthető el, hogy egy másik létező egyenértékű egy emberrel, vagy sem. És ezen nem is érdemes fáradozni, erre törekedni körülbelül olyan, mintha az örökmozgó építésével próbálkoznánk, vagy a bizonyítás ellenére mégis megpróbálnánk megoldani a megállási problémát, vagy ellenpéldát találni a nagy Fermat-tételre, esetleg a görögök három, körzővel és vonalzóval megoldhatatlan problémáján törnénk a fejünket, vagy a Goldbach-sejtés, vagy az ikerprím-sejtés bizonyításával próbálkoznánk. Bár ez utóbbi kettő még talán bizonyítható, de most nagyon úgy néz ki, hogy olyan problémák, amik a Gödel-tétel alapján igazak, de sem nem cáfolhatók, sem nem bizonyíthatók.

El kell fogadnunk, hogy vannak az emberi elme számára megoldhatatlan problémák. Nem csak gyakorlati, hanem elvi okok miatt is.

Honnan tudhatjuk, hogy egy másik ember egyenértékű velünk? Hogy van-e én-tudata, vannak-e érzelmei, érzései? Hogy intelligens-e, ahhoz elegendő a Turing-teszt, vagy a szokásos intelligencia tesztek. Ezek mérhetik, hogy mennyire képes problémák megoldására. De attól, hogy valaki/valami intelligens, még nem biztos, hogy ember.

Emberek esetében el kell fogadnunk a hasonlósági elvet: minden ember ugyanúgy fogan, fejlődik, születik, felnő, majd meghal. Ugyanazokból az anyagokból vagyunk, DNS alapú az öröklődési rendszerünk, sejtekből állunk, minden sejtünkben a mitokondrium az „erőmű”, az agyunk is ugyanolyan (nagy léptékben) felépítésű, az idegrendszerünk ugyanúgy működik, hasonló helyzetekben hasonlóan reagálunk. Mivel én magamról tudom, hogy van tudatom, én-tudatom, érzek fájdalmat, örömöt és még annyi minden mást, ha sót teszek e nyelvemre, sós ízt érzek, ha piros dolgot látok, a piros érzete jelenik meg az agyamban. A hasonlóság alapján fel kell tételeznem, hogy a többi ember ugyanilyen. Van tudata, érzései, érzelmei, de azt már nem tudhatom, hogy a sós íz, vagy a piros szín ugyanazt az érzetet kelti-e benne, mint amilyen érzetek bennem keletkeznek.

Ami a lényeg: egy másik emberről a hasonlósági elv alapján elfogadhatom, hogy egyenértékű velem, bár szigorúan véve ezt sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudom.

Az állatokkal kapcsolatban már nehezebb dolgunk van. A hasonlósági elv részben velük szemben is használható, de azt, hogy van-e tudatuk, nem tudjuk eldönteni. Valójában még abban sem lehetünk biztosak, hogy fájdalmat éreznek-e. Készíthető olyan gép, ami különböző külső hatásokra ugyanúgy reagál, mint egy állat, ha megszúrjuk, hangot ad ki, és visszahúzódik. Érzi vajon a fájdalmat? Kétlem. Az állatok éreznek fájdalmat? A hasonlósági elv alapján a válasz: igen. Hasonló a testfelépítésük, az öröklődési rendszerük, az idegrendszerük, ez elég ahhoz, hogy kijelenthessük, vannak érzeteik. Hogy érzelmeik vannak-e, az már a bizonyíthatatlan kategória, ehhez a hasonlósági elv már kevés.

A növények és az élettelen dolgok esetében a hasonlósági elv már nem használható. Mégis, vannak, akik abban hisznek, hogy még az élettelen tárgyaknak is van valamilyen „lelke”, „személyisége”, bizonyos értelemben én is hajlok ez irányban elfogadónak lenni, de ez már színtiszta hit, és nem tudomány.

A következő szint a földön kívüli értelmes élet. Mivel eddig ilyennel még nem találkoztunk, csak annyit állapíthatunk meg, hogy ha használható a hasonlósági elv, akkor könnyebb a dolgunk, de ha lényegesen különbözni fognak tőlünk, akkor ugyanaz a helyzet, mint a gépi intelligenciával kapcsolatban.

És most érkeztünk el a gépi értelemhez. Azt már beláttuk, hogy intelligensek lehetnek, azzal kapcsolatban viszont kétségeink vannak, hogy az ember-ekvivalencia megállapítható-e.

Most pedig nézzük a gondolatmenet legfontosabb részét, be fogjuk látni, hogy nem tudjuk sehogyan sem bebizonyítani, hogy egy másik lény érez-e, vannak-e érzelmei, van-e én-tudata. A probléma lényege a külső-belső, objektív-szubjektív ellentétpárokon keresztül ragadható meg. Én belülről látom magam, szubjektív érzéseim, érzelmeim vannak. Ha fáj a fogam, belül érzem, ha piros színt látok, én érzem a piros szín érzetét, soha senki más nem fogja tudni, milyen az, ha nekem fáj a fogam, milyen az, ha én látom a piros színt.

Ahhoz, hogy megtudjam, egy másik entitás ugyanazt érzi-e mint én, bele kell tudnom helyezni magam az ő helyébe, még pontosabban, a tudatomat bele kell tennem az ő tudata helyére. Ezzel mit is érek el? Ugyanazt fogom érezni az ő agyában, az ő testében, mint amit a saját agyamban, testemben éreztem. Bizonyítottam ezzel bármit is? Nem!

Úgy kellene belehelyezkednem a tudatába, hogy egyszerre legyek ő és én. Hogy esélyem legyen az érzéseink összehasonlítására. De ezzel sem csináltam semmit, az, hogy érzem az ő érzéseit, és érzem a magam érzéseit, és ezeket összehasonlítom, még mindig nem tudom, milyen „ő”-nek lenni. Miért? Azért mert még mindig a saját énemmel érzem az ő érzéseit is! Nem azt érzem, amit ő érez, hanem azt, amit én érzek, az ő érzéseit észlelve. Egyszerre kellene saját magam és valaki más lenni, és ez lehetetlen.

Még egyszerűbb kérdésekre sem tudunk válaszolni: kinek fáj a feje jobban? Belevezethetünk érzékelőket a két ember fájdalomközpontjába, és megmérhetjük a fájdalomingerek szintjét. De ugyanolyan szintű fájdalominger ugyanolyan fájdalmat vált-e ki a két ember tudatában? Nem tudhatjuk. Azért, mert nem tudjuk, hogy valójában hol tudatosulnak az érzetek. Hol van a tudatunk? Lokalizálható-e, vagy egy holisztikus az egész agyunkban, az egész testünkben, sőt esetleg azon kívül is jelenlévő jelenség?

Az agykutatás, az ideg-tudományok nagyon nagy fejlődésen mentek keresztül, de nem szabad azt hinnünk, hogy minden kérdésre választ adhatnak. A tudat valódi természete, hogy mit érez a többi ember, élőlény, esetleg élettelen tárgy, hogy lehet-e tudata egy gépnek, ezek a megválaszolhatatlan kérdések közé tartoznak. És nem azért mert buták vagyunk, ezekhez a kérdésekhez sosem leszünk elég okosak, mint ahogy örökmozgót sem tudunk építeni, és a megállási problémát sem fogjuk tudni soha megoldani.

Jobb ezeket a korlátokat elfogadni, és olyasmiken dolgozni, amiknek a megvalósítását nem teszi eleve lehetetlenné a Természet.

Tara Winstead fotója a Pexels oldaláról

Test nélküli lélek

Vajon származhat-e valami jó abból, ha az ember bal arc-fele duplájára dagad, és a foga annyira lüktet, hogy a 30 fokos szobában csak forgolódik az ágyában, és hajnal lesz, mire végre aludni tud egy kicsit?

Ha néhány egyéb feltétel is teljesül, akkor a válasz lehet igen. Először is, az éjszaka azon rövid részében, amit sikerül alvással tölteni, álmodni kell valamit, lehetőleg valami nagyon furcsát. Hogy ez miért fontos? Mert minél furcsább az álom, annál több az esélyünk arra, hogy ébredés után is emlékezni fogunk rá.

Másodszor szükséges, hogy valamikor a nap folyamán, egy váratlan pillanatban a fogfájásunk közben eszünkbe jusson az álmunk, eszünkbe jusson az, hogy milyen furcsa is volt, és nemcsak az abszurditása miatt volt különleges, hanem egy alapvetően fontos dologban különbözött a napközbeni állapotunktól, mégpedig abban, hogy az álom közben nem fájt a fogunk!

Ez egy nagyon fontos felismerés, ami azonnal arra ösztönzi az embert, hogy tovább gondolkodjon rajta.

jplenio képe a Pixabay -en.

Elvitathatatlan tény, hogy minden egyéb különbözősége ellenére álombéli és éber tudatunk ugyanaz a tudat, közös emlékeken, közös érzéseken, közös tapasztalatokon osztoznak, és a kétféle állapotú tudat tagadhatatlanul ugyannak az énnek a tudata. Ez az az én, amivel önmagam mind álmodó, mind pedig éber állapotomban azonosítom magam, illetve ez túl bonyolult megfogalmazás, nem is kell önmagam azonosítanom magammal, egyszerűen, vagyok, aki vagyok, én önmagam. Érdekes, hogy a folytonosság egy irányban létezik, álmomban nem érzem, hogy folytatása vagyok éber önmagamnak, álmomban nem tudok a korábbi önmagamról, ezzel ellentétben viszont ébredéskor, amikor visszaemlékszem az álmomra, akkor a tudatom folytonosságát is érzem, azonosnak érzem magam azzal a valakivel, aki az ébredésem előtt álmodott. És persze a folytonosság érzete kiterjed tegnapi, tegnapelőtti, és azelőtti önmagamra is, annak ellenére, hogy közben több álom is megszakította az éber tudatállapotomat.

A folytonosság érzete szempontjából még különlegesebb, furcsább, sőt egyenesen zavaró tény az, hogy éber és álmodó tudatállapotaim között bizony nagyon hosszú időt töltöttem el tudat nélkül állapotban is, amikor aludtam, de nem álmodtam. A tudatom folytonossága szempontjából ez az állapot nem számít, mintha nem is létezne, bár amikor felébredek, azt érzem, hogy eltelt valamennyi idő az elalvásom és az ébredés között, de hogy mennyi volt ez az idő, és hogy mennyi volt az álmodással eltöltött idő, arról fogalmam sincsen. Érzem tehát, hogy a tudatom nem volt folyamatosan aktív, de ez nem gátolja meg azt, hogy ugyanannak érezzem magam, aki az elalvás előtt voltam. A tudatom folyamatosságának érzete tehát független attól, hogy a tudatom aktív állapota is folyamatos volt-e. Mintha az ébertudat-nélküli állapotomban is érezném valahogy önmagam, csak ez az érzés nem tudatosul bennem, hiszen a tudatom a mély alvás közben nem aktív, azaz nem vagyok magamnál. Ez az észrevétel azért nagyon fontos, mert van másik, a mély alváshoz hasonló tudatállapot, ez pedig a halál. Bár az élő agy mérhető elektromos aktivitást mutat, míg a halott agy már elektromosan nem aktív, az öntudat szempontjából a két állapot, azaz a mély alvó és a halott agy állapota egy dologban hasonlít, egyik állapotban sem vagyunk öntudatunknál. Azaz az öntudatunk megszűnik. A mély alvás esetében az öntudat képes visszatérni, úgy hogy utána folytonosnak érezzük az öntudatunkat, és ha komolyan vesszük a halál közeli élményben részt vett emberek beszámolóit, akkor lehetséges, hogy a klinikai halál állapotában lévő agyban is megjelenhet újra a tudat úgy, hogy szintén folytonosan létezőnek tekinti magát, függetlenül attól, mekkora időt töltött el öntudatlan állapotban.

Az egyik nagyon érdekes és vizsgálandó kérdés tehát az, hogyan képes a tudat folytonosnak tekinteni saját létezését a nyilvánvaló szünetek ellenére is, illetve a nagyobb rejtély az, honnan képes az öntudat önmagát újra felépíteni az után, hogy megszűnik létezni. Itt azt a kifejezést, hogy „megszűnik létezni”, teljesen szó szerint gondoljuk és értjük, hiszen a mély alvás, az álomnélküli alvás, de akár az altatás közben sem vagyunk tudatunknál, tehát a saját tudatunk észlelése, így az én, az öntudat megszűnik létezni ezekben a furcsa állapotokban.

De térjünk vissza az eredeti megfigyeléshez, ahhoz, hogy rá kellett ébrednünk arra, hogy álmodás közben nem éreztük azt a fogfájást, ami pedig éber állapotunkban az egész napunkat rendkívül negatív módon és alapvetően befolyásolta. Persze, hát ezen alapul az altatás, ezért lehet komoly fájdalommal járó műtéteket alvás közben elvégezni, ha nem így lenne, az borzalmas következményekkel járna a műtét elé néző emberek számára.

De vajon miért van ez így? Úgy gondolnánk, hogy az agyunk és a testünk szétválaszthatatlanul össze van huzalozva, és hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. És most azt tapasztaljuk, hogy a test összes fájdalomérző idege képes leválni az agyról, anélkül, hogy ez bármelyiküknek is problémát okozna. Gondoljunk bele, a fájó fog, az egész megduzzadt arc-fél ugyanúgy küldi a fájdalom ingereit az agy felé, az agy viszont egyszerűen „lehúzza a redőnyt” és úgy tesz, mintha a fájó test nem létezne a számára. Ez tehát a test nélküli agy állapota, és mivel tudatunk, lelkünk álmodás közben nem érzi a fájdalmat, annak otthona csakis az agyunk lehet, így valójában álmodás közben „test nélküli lélekről” beszélhetünk, még ha ez nem is teljesen pontos megfogalmazás. Igaz, hogy a testünk ilyenkor elválik az agyunktól, a tudatunktól, a lelkünktől, viszont a tudatunk, a lelkünk nem válik el az agyunktól, legalábbis nincs erre utaló megfigyelésünk. Mivel az agy is fizikai „test” valamiképpen, így a „test nélküli lélek” inkább „fájdalom nélküli lélek”, de ez így is éppen elég érdekes. Vajon mi olyan fontos az agyunk számára, hogy azért megérje teljesen lekapcsolni a fájdalmas testet?

És mi olyan fontos, hogy azért megérje még hatalmas energia felhasználása mellett is visszakapcsolni az éber öntudatot, de nem azért, hogy valós problémák feldolgozásával foglalkozzon, hanem azért, hogy a saját maga által előállított komplikált, sokszor meseszerű tartalom, ez az álom, átélésével töltse az idejét.

A saját agyunk itt valami olyan dolgot művel, aminek az elképzeléséhez kevés a fantáziánk, megértéséhez pedig kevés az információnk és a kreativitásunk. Gondolunk bele, az agy lekapcsolja az összes érzékszervünket, minden fájdalomérző ideget elszigetel, blokkolja az összes mozgató ideget, ezzel az izmokat bénaságra ítéli, majd előad a saját maga számára egy vagy több elképesztő, részletes, teljesen valósághű jelenetet, amelyben teljes öntudatos létével részt vesz, sőt ezekre a saját gyártású történetekre még az ébredés után is emlékszik, mindemellett, az éber tudat szinte szünet nélküli folytatása az álmodó tudatnak. Eközben az agy valami olyasmivel foglalkozik, amiről halvány sejtelmünk sincs, de amit ha nem végezne el minden egyes éjszaka, néhány hét alatt összeomlana nemcsak a pszichikumunk, de a testünk is.

Valami nagyon fontos dologról van tehát szó, amit az agyunk végez el, és amit az álmok színes leple takar el előlünk. Valami, amit csak álmodás közben lehet elvégezni. Ezt az bizonyítja, hogy az álmodás lehetőségétől megfosztott emberek ugyanúgy elveszítik a psziché és a test épségét, mint az alvástól megfosztott alanyok. Tehát mind az alvásra, mind pedig az álmodásra nagyon nagy szükségünk van, de úgy néz ki, más és más okok miatt. Alvás közben ugyanis (már ha nem álmodunk) az energia felhasználás kicsi, valójában ilyenkor töltjük fel a szervezetünket energiával, nemcsak az éber állapotban elhasznált energiánkat pótoljuk ilyenkor, de az álommal, a paradox alvással elhasznált extra energiákat is ilyenkor kell visszapótolnunk.

Az álom, úgy tűnik, nem a testünk érdekében működik így, hanem az agy, a tudat és a lélek az, aminek feltétlen szüksége van rá. Egyes elméletek szerint ilyenkor zajlik a nap közben összegyűlt emlékek rendezése, selejtezése, elraktározása. Én ebben nem hiszek, ehhez nem kellene álmodni, és nem kellene aktív öntudat sem hozzá. Annak pedig végképp nincs semmi értelme, hogy nap közben emlékezzünk arra, amit éjszaka az agyunk a semmiből a saját maga számára nem kis kreativitással megalkotott. Hiszen az álom nem valódi történés emléke, miért kellene akár egyetlen percre is a memóriánkban elraktároznunk? Miért selejteznénk ki valódi emlékeket, ha közben megtöltjük a polcokat olyan fiktív emlékekkel, amelyekről ráadásul tudjuk is, hogy „csak” álmok? Az álom tehát nem szemétgyűjtő vagy tömörítő algoritmus, hanem valami olyan elképesztő feladata lehet, amit titkolnia kell még önmaga előtt is.

Mindenesetre, amíg ez a helyzet, addig semmi esélyünk arra, hogy megtudjuk, miért álmodunk. De még az is lehet, hogy így járunk jobban. A „Twilight Zone” egyik történetében az emberek megőrültek, amikor megtudták, hogy mi az élet valódi lényege, egyszerűen nem bírt az agyuk megbirkózni a felismert igazsággal. Lehet, hogy az álom is ilyen felfoghatatlan igazságot rejt komplex történetei mögött?

Talán az egyetlen esélyünk arra, hogy megismerjük az álmok valódi titkát, ha álmodunk róla?

Nyíregyháza, 2013. február 4.

Kétféle akarat

Életünket személyes döntések irányítják, szeretjük azt hinni, hogy a szabad akaratunk az, mely terelget bennünket a döntések végtelen hálózatán.

Ha azonban jobban, alaposabban és hosszabb ideig figyeljük a szabad akarat működését, és elég sok tapasztalatot sikerül összegyűjtenünk életünk során a meg nem valósuló álmainkról, és emiatt már egyre elégedetlenebbek leszünk a saját életünk sikerességét illetően, akkor jobb ha nem süllyedünk el a frusztráció indukálta önsajnálat örvényében, hanem megpróbálunk felülemelkedni mindezen, és megpróbálunk őszintén elgondolkodni saját akaratunk működésének törvényein.

Kétféle akarat

Először össze kell gyűjtenünk minden olyan álmot, amit szeretnénk, vagy szerettünk volna megvalósítani. Ezután ebből a listából kiválogathatjuk azokat, amiket megvalósítottunk és azokat, amelyeket nem. Ez utóbbi lista sokkal hosszabb lesz.

Aztán írjunk egy másik listát azokról a dolgokról, amiket sohasem szerettünk volna elérni vagy megtenni, mégis megtettük őket.

Meglepően hosszú lista lesz az eredmény.

Természetesen nem szükséges ezeket a listákat valóban papírra vetni, bőven elég, ha csak végiggondoljuk őket, a következtetés akkor is teljesen világos lesz: sokkal több olyan dolgot teszünk, mint amit eredetileg elterveztünk, és dédelgetett kedves álmaink igen kis hányada valósul csak meg.

Akkor mégsem létezik szabad akarat? Vagy nem is annyira szabad? Ha egyszer van szabad akaratunk, miért nem tudjuk minden álmunkat megvalósítani, és miért csinálunk ehelyett olyan dolgokat, amikre korábban egyáltalán nem gondoltunk.

Én azok közé az emberek közé tartozom, akiket a sors rengeteg ötlettel áraszt el nap, mint nap, csupa kiváló, megvalósításra váró ötlet, gondolat, álom. Amikor ezeket megpróbálom az ötletek világából a valóságba „átköltöztetni”, mindig ugyanabba a falba ütközöm. Számtalan módszert találtam már ki arra, hogy rendezzem ezeket az ötleteket: füzet, naptár, rendezett papírlapok egy dossziéban, sokféle számítógépes eszközt is bevetettem már ez ügyben, számtalan struktúrába rendeztem már az ötleteimet, de a vége mindig ugyanaz. Amikor készen áll a lista, és ott sorakoznak a megvalósításra váró ötletek, akkorra minden elszántságom elpárolog. Mintha azzal, hogy listára tettem volna őket, már meg is valósultak volna, többet már nem érdekelnek. És a lista csak nő, egyre jobb ötletek, egyre nagyobb elkeseredettség amiatt, hogy nem lesz belőlük semmi.

És akkor elkezdtem letisztítani a gondolataimat. Tudtam, hogy amibe keveredtem, az egy látszólag megszakíthatatlan ciklus, amely ötletek rendszerezéséből, és a meg nem valósulás felett érzett keserűség fázisaiból áll. És ha ezen nem emelkedek felül, akkor ez soha nem is fog megváltozni. Magától legalábbis nem.

Elkezdtem megvizsgálni, mi az, amitől valamit, amire nem is vágytam hirtelen megteszek, és milyen az, amikor nagyon vágyott terveim megvalósítása amiatt nem sikerül, mert hirtelen egy blokk tornyosul elém, amit átlépni nem tudok.

Korábban is foglalkoztam már a tudattalan és a tudatos agyi működésekkel, Freud és Jung már egyetemista koromban is a kedvenceim közé tartoztak, Freud egyre kevésbé, Jung egyre jobban. És persze ott van a Biblia is, a „Prédikátor Könyve”, a „mindennek rendelt ideje van” alapelve, és persze olvastam mindenféle misztikus és áltudományos könyvet is, legutóbb pedig belefutottam az „A tudatos akarat illúziója” című könyvbe, amivel bár alapjaiban nem értettem egyet, valamiben mégis megerősített. Ez volt ugyanis az első könyv, amiben viszontláttam a kétségeimet és a tapasztalataimat a meg nem valósuló álmokról.

Megnyugtatott, hogy rajtam kívül más is rájött már arra, hogy boldogtalanságunk legfőbb forrása a meg nem valósuló álmaink által okozott szomorúság.

Az emberi agy

Innen már csak egy logikus lépés volt hátra, a következtetés: kétféle akarat működik bennünk, egy valódi és egy képzelt. A valódi akarat nem tudatos, de ez az az akarat, amely közvetlen cselekedet elindítója, ezért ezt nevezzük el „tett-akarat”-nak. Ez a tett-akarat közvetlenül a cselekvést előzi meg, efölött már semmilyen kontrollunk nincsen. Ezért ez az akarat mindig, kivétel nélkül megvalósul, viszont az eredetéről nem tudunk semmit.

A másik akarat, a tudatos akarat, ezt nevezzük el „terv-akaratnak”, mivel ez csak egy minta, egy terv, egy álom, de általában nincs közvetlen kihatása a tetteinkre.

De ne higgyük, hogy ez a kettő teljesen független egymástól. A terv-akarat befolyásolja a tett-akaratot, de hogy hogyan és milyen sebességgel, arról nincs tapasztalatunk.

Egy egyszerű példa érthetővé teszi mindezt: szombat délután, az utolsó napos őszi délután, egész nap tervezem, hogy elmegyek kerékpározni, hiszen ki tudja ebben az évben lesz-e még egy alkalom. És hiába minden logika, minden tervezés és minden vágy, amikor oda kerülök, hogy le kellene mennem a pincébe a kerékpárért, mintha egy áthatolhatatlan fal emelkedne előttem, vergődve, erőlködve próbálok rajta áttörni, de visszapattanok, és lehullok a fal elé, elkeseredve, elgyengülve. Aztán feladom a tervet, leülök a számítógép elé, Freecell, vagy defragmentálás, már nem emlékszem pontosan mit csináltam, de semmi fontos, egyszerűen csak múlattam az időt a gép előtt.

Aztán egyszer csak szó nélkül felálltam, felöltöztem, mint egy gép, szinte öntudatlanul, és mire újra „magamhoz tértem”, már a kerékpáron ültem, és tekertem Sóstó felé.

Hát ez a különbség a két akarat között: az egyik erőlködés, vágyakozás, szenvedés, a másik könnyű, lebegés minden erőltetettség nélkül, mint a lélegzetvétel.

De ne feledjük azt sem, mielőtt a tett-akarat levitt kerékpározni, a terv-akarat sokáig volt a fejemben, tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy a tudatalatti tett-akaratot igenis befolyásolja a tudatos terv-akarat, mégha ezt nem is tudjuk bizonyítani, és mégha ez egyáltalán nem is biztos.

Könnyen elképzelhető az is, hogy a szabad akaratunk tényleg csak egy illúzió, és valójában a tudattalan ismeretlen törvényei irányítanak bennünket, ám valószínűbb, hogy e két akarat dinamikus kölcsönhatásban áll egymással.

Talán az ötleteket tényleg a szabad akarat vezérelte terv-akarat adja (hogy mi a szabad akarat, az egy külön értekezés tárgya lehetne, egyelőre fogadjuk el a szabad akarat mindenkiben élő intuitív képét), a tudattalan viszont a realista „könyvelő”, aki megvizsgálja az erőforrásokat, a lehetőségeket, az időzítést és minden egyebet, viszont amikor a tett-akarat e hosszadalmas vizsgálat után megszületik, akkor már egyenesen tett lesz belőle, tudatos kontroll nélkül.

A vészhelyzetekben természetesen a tudattalan legössztönösebb rétegei irányítanak, ez persze eddig sem volt kérdés, amikor elvágom a kezem a késsel, azonnal elrántom a kezemet, és elszorítom a vérzést, csak utána tudatosodik bennem, mi is történt.

De mire is használható ez az egész okfejtés – saját véleményem az, a filozófia amellett, hogy érdekes, csak akkor ér valamit, ha fel is használható a való életben, közvetlenül is.

Életünket személyes döntések irányítják, szeretjük azt hinni, hogy a szabad akaratunk az, mely terelget bennünket a döntések végtelen hálózatán.
Angyal

Nos, amire most rájöttünk, az bizony boldogabbá tehet bennünket. De ennek ára van. Fel kell adnunk a mindenható szabad akarat illúzióját, és el kell fogadnunk, hogy a szabad akaratunk bizony csak egy erős szűrőn keresztül érvényesülhet. De nem kell feladnunk az álmodozást, a tervek készítését, sőt mindezek tudatában bátrabban, merészebben tervezhetünk. Ami változik, az az, hogy többé nem kell szomorúságot és kiábrándultságot éreznünk a meg nem valósuló terveink romjai fölött, hiszen azok még megvalósulhatnak a közeli vagy távoli jövőben, de az is lehet, hogy mindörökre csak tervek maradnak. A szomorúság helyett előtérbe kerül az öröm és a sikerélmény, amit a megvalósuló terveket szemlélve érezhetünk. Fel kell adnunk a terveink azonnali megvalósításának álmát, és el kell fogadnunk a realitásokat, a teret az időt, a világot magunk körül.

Az Álmodó álmodhat tovább, de a Realista az, aki végül cselekszik. Ha e két bennünk élő realitást sikerül harmóniában megélnünk és megtapasztalnunk, és hagyjuk őket a saját törvényeik szerint létezni, sokkal boldogabb élet lesz a részünk.

És hát mi másra törekedhetnénk?


„Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”


Biblia: A Prédikátor Salamon Könyve

2010. december 26.

Cím nélkül

Vajon paradoxon-e ha egy írásnak az a címe, hogy „Cím nélkül”?

Nem feltétlenül. Egy újabb írás a kontextusról, a rejtett dimenziókról, és arról, hogy az emberi gondolkodás a sikeres és hatékony kommunikáció érdekében, mi mindent használ fel anélkül, hogy tudnánk róla. Emiatt aztán a nyelv és a megértés, a kifejezés egyáltalán nem annyira egzakt, mint amit például egy matematikai állítástól elvárnánk.

Az első tisztázandó kérdés az, hogy van-e ennek az írásnak címe? Igen, van, bár maga a cím az, hogy „Cím nélkül”. Ez a két szó rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amit egy címtől elvárunk: ez az első sor, középre igazított, nagy kezdőbetűs, nincs a végén pont, nagyobb a betűmérete, mint a szövegnek, és még a színével is kiemelkedik a környezetből. Tehát ez egy korrekt, megfelelő cím.

Ráadásul, el is kerüli azt, hogy paradoxont okozzon, hiszen nem hivatkozik saját magára, olyasvalamiről szól, ami általános, közelebbről meg nem határozott. Valami, aminek nincs címe. Nincs tehát ellentmondás.

Ami miatt mégis furcsának érezzük, az már a rejtett dimenziókhoz tartozik. Tulajdonképpen már az, amit a cím jellemzőiről elmondtunk, részben az is ilyen, rejtett, konvencionális tulajdonság, ami nem tudatosodik bennünk. Egyszerűen ránézünk az első sorra, látjuk a színét, a betűnagyságot, az igazítást és érezzük, hogy ez egy cím, mégpedig ennek a szövegnek a címe. Ha viszont ennek a szövegnek a címe, akkor mégis csak van benne valami szokatlan. Ami az egészben az érdekes, hogy a cím nem a jelentése miatt kelti bennünk a paradoxon érzetét, hiszen a cím nem utal a szövegre. Amiben mégis kapcsolódik a szöveghez, azok a külső tulajdonságai, amikkel a jelentése ellenére azt sugallja, hogy ő bizony ennek a szövegnek a címe, és ezzel máris paradox helyzetet teremt, hiszen azt állítja, hogy az a szöveg cím nélküli, aminek pedig ő maga címe. De még egyszer hangsúlyozom, nem a cím jelentése az, ami paradoxont okoz, hanem a többi tulajdonsága, amelyek nem explicit, hanem implicit tulajdonságok, konvenciók alapján rögzültek bennünk, nem tudatosak, ezért nevezem őket rejtett dimenzióknak.

Anete Lusina fotója a Pexels oldaláró

A cím nem az, hogy „Ennek az írásnak nincsen címe” (ezzel önhivatkozó lenne), mégis a „testbeszéde” pontosan ezt mondja, amivel mégis önhivatkozóvá válik.

Így aztán van egy olyan címünk, ami attól függően kelt paradoxont, hogy a közvetlen (mit mond), vagy a közvetett (mit mutat a testbeszéde) jelentését tekintjük éppen. És ami különösen érdekes az emberi gondolkodásban az, hogy egyáltalán nem érezzük ezt zavarónak, sőt van akiket (engem is) kifejezetten szórakoztat és elbűvöl az ilyen kettősség. A paradoxonok is azért szórakoztatóak, mert valami olyasmit mozgatnak meg az agyban, ami különleges, borzongató érzéseket kelt, valószínűleg olyan vegyi anyagok felszabadításával, amik hasonlítanak a pszichoaktív anyagokhoz, nem annyira intenzív a hatásuk, mint a kábítószereknek, de mégis valamennyire megváltozott tudatállapotot okoznak, amit kellemesnek találunk. Ezért kedveljük annyira (talán mondhatom ezt többes számban), M. C. Escher, vagy René Magritte képeit, vagy a fraktálokat.

Sven Geier munkája

Az is érdekes a gondolkodásban, hogy még azt is megtehetem, hogy egyszerre érzem paradoxonnak és teljesen helyénvalónak ezt a címet, váltogatni tudom, hogy éppen melyiket érzem dominánsnak, és össze is tudom mosni a két érzést, mint ha interferáló kvantumhullámok lennének. Ilyesmit a matematika például nem enged meg. Ott egy valaminek egyszerre csak egy jelentése lehet, de a programozás sem ismeri a többes jelentést, egy kódban még csak le sem írhatunk ilyesmit, nemhogy megpróbálnánk végrehajtani egy ilyen programot.

Ezért is nevetséges (többek között) az, amikor valaki egy olyan ötlettel áll elő, hogy a világunk nem más, mint számítógépes szimuláció. A gondolkodás lényegesen bonyolultabb, másabb és több annál, mint amit programkóddal elő lehetne állítani. Egy program nem ismeri és kezelni sem tudja a paradoxonokat, az önhivatkozásokat, mert annak végtelen futásidő az eredménye. Ugyanígy nem ismeri a többes jelentést, valami vagy igaz, vagy nem. Egy mesterséges intelligencia nem tudná eldönteni, hogy ennek az írásnak van-e címe, vagy nincs. Mi sem tudjuk eldönteni, de bennünket ez nem zavar, és ahogy láttuk, képesek vagyunk egyszerre mindkét lehetőséget elfogadni. Az ilyen viselkedés ismeretlen egy számítógép számára.

Így jutottunk el egy írás kicsit furcsa címétől (vagy nem-címétől) a gondolkodás kvantumos jellegéhez és a szimulációs elmélet egyik gyenge pontjához.

Végezetül álljon itt egy, ehhez az íráshoz illeszkedő kérdés: „Van-e értelme a ’Van-e értelme erről a kérdésről gondolkodni?’ kérdésről gondolkodni?”.

Nyíregyháza, 2020. február 12. – 2020. február 15.

Ji Ching

Tegnap elolvastam ezt az ősi kínai jóskönyvet. Mostanában egyre jobban érdekel a Tao, nagyon sok igazságot és bölcsességet találok ezekben a tanokban, ezért érdekelt a „Ji Ching” is.

Nagyon különleges és érdekes olvasmány, kivált a magunkfajta nyugati gondolkodáson nevelkedettek számára. Hogy mégsem fogom jóslásra használni, annak több oka is van.

Első benyomásom az volt, hogy a hexagramok értelmezése, amellett hogy rendkívül szubjektív, valójában a pozitív jövendöléseknek kedvez, nem is kis mértékben. Durva közelítésként kb. három valóban negatív hexagramot találtam, a többi értelmezése így-vagy úgy, de mindig pozitív hangvételű volt, a „siker” szó igen gyakran előfordul az értelmezésekben.

Persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, egy több ezer éves jóslási technikát nem is lehet ilyen könnyelműen értékelni és megítélni. A könyvvel és a benne foglalt tapasztalattal és tudással szemben mindenképpen illik tisztelettel viseltetni.

De nem is ez az, amiről most beszélni szeretnék, hanem általában a jóslás, és az ezzel kapcsolatos logikai buktatók.

Mert mi is lehetne az első kérdés, amit egy jóskönyvnek, mondjuk a „Ji Ching”-nek vagy akármilyen más jóseszköznek feltehetünk? Az én furfangos észjárásom szerint ez nem lehet más, mint a következő:

„Beteljesednek-e a jóslataid?” (mivel személyes jós eszközről van szó, a tegező hangnem szerintem elfogadható)

Mit válaszolhat erre egy valóban megbízható jóskönyv? Nyilvánvalóan azt, hogy: „Igen.”

Ez ennyire egyszerű? Nem.

Amikor ugyanis valaki feltesz egy kérdést a jóskönyvnek, hinnie kell a könyvben, ez előfeltétele a jóskönyv működésének. Ha tehát egy olyan kérdést teszek fel, ami magára a jóslatok megbízhatóságára vonatkozik, akkor máris hiányzik belőlem a hit, máskülönben eszembe sem jutna ilyen kérdést feltenni a könyvnek.

Ebben az esetben viszont a jóskönyvnek azt kell válaszolnia a kérdésemre, hogy „Nem, a jóslataim nem teljesednek be.”

Tehát ha eleve megbízunk a könyvben, akkor ne tegyünk fel neki önhivatkozó kérdéseket, ha pedig nem bízunk meg benne kezdettől fogva, akkor egyáltalán ne is vegyük a kezünkbe.

Ha viszont nyitottak vagyunk, akkor bátran kérdezzünk tőle, de csak tiszta, egyenes kérdéseket, ne vezessük bele reflexív paradox helyzetekbe, mert abból úgysem jöhetnek ki használható válaszok. Aztán nézzük meg, hogy a jóslatok milyen arányban válnak be, és csak ez alapján döntsünk abban a kérdésben, hogy vajon megbízható-e a jóskönyv, vagy sem.

Ji Ching

De vajon érdemes-e egyáltalán jóslással foglalkozni? Az én válaszom egyértelmű „nem”. Ha a jóslat pozitív, semmit sem változtat a helyzeten, így nem nyerek vele semmit. Ha viszont negatív, óriási lehet a veszteségem, ugyanis időt veszítek a jóslattal. Ha ugyanis nem kérdeztem volna a jövőt, a negatív esemény bekövetkeztéig továbbra is élhettem volna boldogan az életemet, viszont ha előre tudomást szerzek a későbbi nehézségeimről, tragédiáról vagy bármi rosszról, akkor az addig hátralévő időm is úgy fog telni, mintha a negatív esemény már bekövetkezett volna. A legdrágábbat veszítem el tehát, az időt.

Ez van akkor, ha a jóslat igazat mond. Még rosszabb a helyzet, ha a jóslat hazudik. Egy negatív jóslat esetén ugyanis addig, amíg ki nem derül, hogy a jóslat félrevezetett, úgy fogok élni, mintha a rossz esemény már bekövetkezett volna. Pozitív jóslat esetén pedig villámcsapásként érhet majd a felismerés, hogy eddig hiába bíztam a gond nélküli jövőben, a jóslat becsapott, és a csapás sokkal nagyobbat fog ütni rajtam, mintha nem is kaptam volna előre semmilyen jóslatot.

Az egyetlen értelmes választás tehát az, ha tartózkodunk a jövendőmondás mindenféle formájától, hívő emberek esetében erre a Biblia is felhívja a figyelmet, sőt óva int attól, hogy ilyen módszerekhez folyamodjunk. Legyünk nyitottak mindenféle esemény bekövetkezésére, a jót fogadjuk örömmel, a rosszat viseljük türelemmel, de ne próbáljuk előre megtudni a jövőt. Tekintsünk a jövőre egy összecsatolódott kvantummechanikai egységként, amiben egyszerre van jelen a jó és a rossz, mint ahogy a fény is viselkedhet részecskeként és hullámként is, az ismeretlen jövő is egyszerre tartalmazza az összes lehetséges eseményt. A jövőbelátás tulajdonképpen egy kísérlet arra, hogy a jelenben befolyásoljuk úgy a jövőt, hogy ebből az összecsatolódott állapotból kiválasszon egy bekövetkezőt. Tehát a változás, ami kijelöli a bekövetkező eseményt, nem a neki megfelelő időben következik be, hanem előbb, ezzel viszont képes megváltoztatni azt a későbbi csatolt állapotot, amiből végül a bekövetkező esemény megszületne a neki rendelt időben.

Ne akarjuk tehát tudni a jövőt, de fogadjuk el, hogy akaratunktól függetlenül néha mégis beláthatunk a jelen pillanat utáni eseményekbe. Ez az előrelátás, megérzés, intuíció néha csak néhány perces, vagy másodperces időre nyitja meg a jövőt, ez bőven elég lehet arra, hogy elkerüljünk egy balesetet, az én életemben több ilyen megérzés is volt már, ami lehet, hogy az életemet mentette meg. És lehet olyan is, hogy az akaratlan jövőbelátás évekkel későbbi történésekbe enged bepillantanunk. Ezekben az esetekben viszont nem mi magunk törekszünk arra, hogy információt kapjunk a jövőről, hanem valamiért a világ igyekszik a tudomásunkra hozni valami fontosat.

Járjunk az Úton, éljünk a Tao szerint, de ne akarjuk tudni, mi vár a következő kanyar mögött, mert bármi legyen is az, a mi utunk része, és találkoznunk kell vele, ha végig akarunk menni az Úton.

2012. december 23.