Szűcs János összes bejegyzése

A Titanic zenekara

Olyanok vagyunk, mint a Titanic szalonzenekara: a hajó süllyed, és mi csak játszunk tovább.

Vajon miért? Mert nem veszünk tudomást az igazságról, vagy, mert nem tehetünk mást? A víz a bokánknál csobog, de mi csak játszunk. A víz a derekunkat öleli, folytatjuk a zenélést. A víz a nyakunkig ér, a dobos, a zongorista már megfulladt, mi még mindig játszunk.

Aztán bennünket is ellep a víz, a zene elhallgat, a hajó elsüllyed, sötét és mély a csend.

A bolygó haldoklik, és mi folytatjuk tovább, játszunk, amíg el nem pusztulunk. Nem törődünk azzal, hogy a jéghegy felhasított öt vízzáró rekeszt, ami egyenlő a hajó pusztulásával, hiszen köztudott, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen.

Azt hisszük, a bolygó elpusztíthatatlan, ami még lehet akár igaz is. Az ember viszont nem az. Abban a biztos tudatban pusztítjuk a környezetünket, hogy sérthetetlenek, elpusztíthatatlanok vagyunk, közben a jéghegy már a negyedik rekeszt is felrepesztette.

De ilyenek vagyunk, amíg mindent ki nem próbálunk, addig nem hiszünk senkinek és semminek. Amíg meg nem győződünk arról, hogy valóban eltűnhetünk erről a bolygóról, addig folytatjuk. Mint a zenekar a Titanicon.

Aztán átszakad az ötödik rekesz, elpusztulnak a korallzátonyok, megáll a Golf-áramlat, Észak-Európa jégbe burkolózik, másutt a forróság és a tűzvészek emésztenek fel mindent, felolvad a fagyott széndioxid, a forróság tovább emelkedik, a vízszint növekszik, a szárazföldön lehetetlenné válik az élet. És mi tovább játszunk, megpróbálunk a föld alá, a víz alá menekülni, azért, hogy néhány hónappal, talán évvel meghosszabbítsuk a haláltusánkat. Hogy játszhassuk tovább azt, hogy sérthetetlenek vagyunk.

Aztán, ahogy akkor a Titanicon, végleg elhallgat a zene, az utolsó ember utolsó levegővétele lesz az emberiség utolsó cselekedete ezen a bolygón. És lehet, hogy az értelem tűnik el a Világegyetemből, csak azért, mert játszottunk az utolsó pillanatig.

Talán, talán, néhány milliárd év, és lesz egy újabb értelmes faj, ami, ha nem fog tudni elődje sorsáról, ugyanazt az utat fogja végigjárni, csak neki kevesebb ideje lesz hátra a Nap haláláig.

Most még élünk. Talán ha abbahagyjuk a zenélést, a játékot, és mindenki azon dolgozik, hogy az ötödik rekesz ne teljen meg vízzel, hogy minden mozdítható tárgyból megpróbáljunk életmentő eszközöket, csónakot, tutajt, embereket mentő deszkákat a vízre tenni, ha komolyan vesszük a bajt, a Titanic kikötőbe ér. Ha nem a rekord számít, hanem az, hogy délebbre hajózva elkerüljük a jéghegyeket, amikről tudjuk, hogy ott vannak, még ha tovább is tart az út, de élve célba érünk, ha ez számít, megmenekülünk. Ha önteltek vagyunk és hiszünk az elsüllyeszthetetlenség mítoszában, akkor vége. Nincs tovább.

A Titanicot a saját mítosza süllyesztette el, ami nem bírt el az öt rekeszt átszakító jéghegy erejével. A mítoszok a fejünkben vannak, a jéghegyek odakint a tengeren. A valósággal szemben nem segít semmilyen okoskodás, hiába játszunk Istent, a Természet hamar nevetségessé tehet bennünket. Az Isten jelmez nem óv meg a tűzvészben, sem az emelkedő vízben.

Én sem hiszem, hogy ez az írás bármit is megváltoztat, nem játszom azt, hogy mindent látok és tudok. Csak olvasom a jeleket, és látom a jéghegyet a ködben is, és talán ha nem próbálom elkerülni, hanem orral megyek neki, akkor a Titanic nem süllyed el. Ha nem elkerülni próbáljuk az elkerülhetetlent, hanem elfogadjuk a veszély valóságát, megértjük, és aszerint cselekszünk, ha nem legyőzni akarjuk a Természetet, hanem együtt élni vele, akkor talán elérjük a kikötőt. Ha nem, akkor…

Három bolygó a Nap körül, a Vénusz és a Mars sohasem hordozott életet, vagy ha igen, akkor elvesztette az idők során. A harmadik a Föld, egy valaha életet hordozó bolygó, most már csendes és halott ő is, másik két társával, nővérével és fivérével együtt halott.

Mert jobban hittünk a mítoszoknak, mint a valóságnak.

Meditáció

A meditációs állapot valójában a hazatalálás. És ezért lesz az ember boldog, mert hazatér. Önmagához, Istenhez, oda, ahová tartozik, oda, ahonnan úgy érezte, hogy kiszakították, és az életben mindig ezt keresi, ide akar visszatalálni és ezért boldogtalan. A meditációban oda tér vissza az ember, ahová egész életében törekszik visszatérni.

A kereszténység születése

A kereszténység megszületése egy hosszú folyamat, amely valójában még ma sem ért véget. A hit, a vallás formálódik, a hívők is változnak, egyvalami nem változik, a Szentírás. És mégis számomra a kereszténység megszületése egyetlen jól meghatározott pillanathoz köthető, abban a pillanatban minden eldöntetett, megszületett a hit, a Megváltó feltámadásába vetett hit, ami a keresztény hit, vallás alapja, e nélkül nincs keresztény ember. Aki nem hiszi, hogy Jézus valóban meghalt a bűneinkért és azután feltámadt, az nem keresztény, az lehet, hogy sok mindenben elfogadja a tanításokat, és esetleg még azok szerint is él, de hiányzik belőle a feltámadásba vetett hit, az lehet kiváló, nagyon jó ember, de nem keresztény.

És a kereszténység kialakulása, a feltámadásba vetett hit születése egyetlen mondatban ragadható meg teljességében, világosságában és tisztaságában: “És látott és hitt.”

A kereszténység születése bővebben…

Egy 70 évvel ezelőtti Karácsony

Édesanyám 70 évvel ezelőtti Karácsonya élete legszomorúbb Karácsonya volt. Alig két hónapja vitték el az édesapját, a nagyapámat, akit már sohasem ismerhettem meg, mert éhen halt az orosz fogságban.

Az oroszok minden háborús szabálynak ellentmondó lépése Nyíregyházáról több ezer fiatal fiút és férfit távolított el a családjától, a szeretteitől, a többségüket a halálba vitte. Soha senki nem kérte rajtuk számon ezt a gyalázatos bűncselekményt. A politika úgy vélte, az oroszok csak egyenlítették a számlát, bosszút álltak azért, amit a magyar hadsereg követett el az orosz hadjáratban. Csakhogy a háborúnak is vannak szabályai. A fegyvertelen, ártatlan civilek védelmet érdemelnek még háborúban is. Tudom, a szövetségesek sem vették komolyan ezt a szabályt, amikor Drezdát porrá bombázták három hullámban.

De még ez sem mentesíti az oroszokat a felelősség alól. Nagyapámat közmunkára való felhívással vették rá arra, hogy elmenjen a gyülekező helyre, ahonnan szinte azonnal, megfelelő téli ruházat nélkül, gyalog kísérték őket az orosz katonák Debrecen felé.

Nagymamán egyedül maradt három kisgyermekkel. Férj és segítség nélkül. És még így is mindig volt saját készítésű szaloncukor a fa alatt, új ruha a kijavított babáknak, meglepetés a három kisgyereknek, akik még sokáig nem hitték el, hogy az édesapjuk soha többé nem jön már haza.

Édesanyám 70 évvel ezelőtti Karácsonya talán még abban reményben telt, hogy nagyapám valami csoda folytán egyszer csak megjelenik az ajtóban, karját ölelésre tárja, és úgy várja a hozzá szaladó gyermekeit. Februárban jött meg a hír, hogy nagyapám meghalt. De a remény talán még ezután is megmaradt, hogy talán a hírnök rosszul tudja, talán rosszul látta, hallotta, és mégsem a nagyapám volt, aki csendesen éhen halt egy orosz fogolytáborban.

Én csak fényképen láttam a nagyapámat, állítólag hasonlítok rá. Ha novemberben kint járok az utcán, és fázósan összehúzom magamon a kabátot, mindig eszembe jut, ahogy ugyanilyen novemberi időben, az utolsó pillanatban ráadott kabátjában Debrecen felé gyalogol, és ha fázik, az egyetlen dolog, ami felmelegítheti, ha hazagondol a szerető feleségére, és a három kisgyermekére. A lába biztosan nagyon fázott, de a szíve biztosan felmelegedett ilyenkor.

Nyugodj békében drága nagyapám, idegen földben.

Első megjelenés: 2014. december 25.