Szűcs János összes bejegyzése

Egy sztoikus élet

Életem egyik legnehezebb szakaszában igazán szerencsésnek mondhatom magam – bár mint az majd később kiderül ez nem szerencse kérdése, itt ettől sokkal többről van szó – mert találkoztam egy olyan filozófiával, világnézettel, életmóddal, ami nagyon sokat segített abban, hogy a nehézségek, amik szembejöttek velem, ne döntsenek le a földre, hanem tanítsanak, általuk bölcsebbé és erősebbé váljak. És ami a legfontosabb, a feladatokat, amiket kaptam, elkeseredés és kétségbeesés nélkül tudjam megoldani.

Egy ókori római császár, Marcus Aurelius szemével láttam a világot, miközben az „Elmélkedések” című könyvét olvastam, és ez a könyv utat nyitott egy új életvitel felé. Ez a gondolkodásmód pozitív, energiával tölti fel azt, aki így gondolkodik és cselekszik, és az élet legnagyobb problémái közepette is tud segítséget adni.

Életem során nagyon sok könyvet olvastam már, köztük természetesen filozófiai témájút is, de egy idő után rájöttem, hogy a filozófia, amellett, hogy rendkívül szórakoztató és inspiráló, a való élet problémáinak megoldásában semmit sem segít. Ezek a könyvek általában az első oldalakon felvetik a létező legnagyobb kérdéseket, amikre aztán a hátralévő oldalakon, hosszú fejtegetéseken átrágva magunkat sem kapunk érdemi válaszokat.

Hívő ember vagyok, és semmiképpen nem gondolom, hogy a hit nem segít, magam is találkoztam az életem során olyan eseményekkel, amik a „bibliai csoda” jelzővel jellemezhetők leginkább. Mégis, a hit nagyon sok elvárást támaszt egy hívő emberrel szemben, és ezeknek az elvárásoknak megfelelni néha nagyon nehéz, és nagyon sok energiát veszíthetünk e küzdelem során, amiket imával, meditációval feltétlenül pótolnunk kell, különben kimerülés, összeomlás lesz a vége. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy jónak lenni, nagyon nehéz addig, amíg a jónak levés nem válik természetes lételemünkké. Addig viszont küzdelmes utat kell végig járnunk, és sokan fel is adják közben, megalkuvóvá válva, racionális érvekkel próbálják magyarázni, hogy miért nem maradtak a keskeny úton, és miért választottak egy könnyebbet.

A sztoikus életvitelben éppen az a jó, hogy nem nehéz követni, nem kíván az embertől különleges erőfeszítéseket, sőt, megmutatja, hogy amikre addig sok energiát pazaroltunk, azok esetleg teljesen feleslegesek. Ezzel könnyebbé, mondhatni elviselhetőbbé, sőt egyenesen boldoggá is tehetjük az életünket.

Mi is ez a gondolkodásmód, aminek ilyen jó és ilyen messzire ható következményei vannak?

Az első és legfontosabb gondolat, hogy a dolgokat két részre oszthatjuk. Az egyik rész felett uralkodhatunk, vagyis befolyásolhatjuk a döntéseinkkel, a másik rész általunk befolyásolhatatlan. Ezt a felosztást később egészítették ki egy harmadik csoporttal, ide olyan dolgok tartoznak, amelyek felett csak részben van hatalmunk, vagy éppen nem tudjuk megmondani, hogy ezek a dolgok befolyásolhatók, vagy sem. A harmadik csoport első része tulajdonképpen nem önálló csoport, hiszen a befolyásolható és a rajtunk kívül álló részeit átmozgathatjuk az első két csoportba. Probléma csak azokkal a dolgokkal van, amikkel kapcsolatban nem tudunk azonnal dönteni. Első megközelítésben tegyük félre ezeket, és ha már sikerült a sztoikus filozófia szerinti életvitelt megfelelően kialakítanunk, és magabiztossá, erőssé válunk, újra elő vehetjük az el-nem-dönthető dolgokat is. Fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a befolyásolható dolgok irányítása, és az el-nem-dönthető dolgokkal való foglalkozás között. Ha nem így teszünk, könnyen juthatunk arra a sorsra, hogy a Goldbach-sejtés fölötti gondolkodással eltöltjük az egész életünket, miközben nagyon sok megoldható probléma megoldatlanul maradt.

Nézzünk egy egyszerű példát: a „mit egyek vacsorára” a hatókörömbe tartozó dolog, a „van-e olyan sajt a boltban, amit szeretek”, már nem az. Tehát ha elképzelem, hogy éppen olyan sajtot szeretnék vacsorázni, és a boltban nincs olyan sajt, teljesen felesleges energiapazarló, sőt egyenesen káros emiatt idegeskedni, esetleg vitába keveredni a boltossal. Mert ez nem az én kompetenciám. Az már igen, hogy megváltoztatom a tervemet, és más fajta sajtot választok a vacsorához, olyat, amilyen a boltban is van. Csak egyetlen egyszer próbáljuk ki ezt a módszert, és aztán figyeljük meg, milyen felszabadító érzés az, hogy ami fölött nincs hatalmam, annak sincs hatalma fölöttem, ha nem hagyom, hogy fölém emelkedjen.

Egy másik példa: előtt kanyarodik egy autó, és nem használja az irányjelzőjét. Te, aki sohasem követsz el ilyesmit, kiabálhatsz, integethetsz, villoghatsz, dudálhatsz, azt, ami megtörtént megváltoztatni nem tudod. Esetleg kockáztatsz egy balesetet, amit a felzaklatott idegállapotod miatt idézel elő, vagy részese leszel egy személyes konfliktusnak, ami esetleg erőszakos irányba is fordulhat. Ebben az esetben az, hogy te használod-e az irányjelződet, a te döntésed, az, hogy egy másik ember így tesz-e, az már az övé. Feldühíthet a viselkedése, de nem neki okozol rosszat, hanem saját magadnak. Ezzel szemben, ha elmosolyodsz, máris pozitív energiával láttad el magad.

Igen, felmerülhet a kérdés, hogy a sztoikus ember érzelemmentes, és gyáva beavatkozni, menekül a viták elől? Felületesen szemlélve úgy tűnhet. De nem ez az igazság: a sztoikus ember is érez, sőt a pozitív érzelmeket előtérbe helyezi, az együttérzés, a segítőkészség a sztoikus ember sajátja, erénye. Beavatkozni sem fél, ha van hatalma afelett, amivel szembekerült, és vitatkozni is kész, ha van lehetőség a konstruktív vitára. A kérdés, amit mindig fel kell tennünk az, hogy tudunk-e változtatni, vagy a feladat megoldásához nincsenek meg az eszközeink, és ezekben az esetekben nem érdemes az energiánkat feleslegesen pazarolni.

Nagyon-nagyon fontos következménye az első szabálynak: a múltat nem tudjuk befolyásolni, a jövőt nem tudjuk előre látni, még a jelen fölött sincs teljes uralmunk, a jelenben vannak olyan dolgok, amiket egyáltalán nem tudunk befolyásolni természetük miatt, de vannak olyan dolgok is, amik megváltoztatásáról már éppen lekéstünk. Még a jelenben vannak ugyan, de már nincs időnk befolyásolni őket.

Ezért soha, de soha ne tépelődjünk azon, mit rontottunk el a múltban, mit kellett volna másképp tennünk. Amit tettünk, az az adott pillanatban a lehető legjobb volt, hiszen miért is akartunk volna másképp cselekedni? Nagyon sokat javíthatunk a közérzetünkön, az életkedvünkön, ha egyszerűen elengedjük, elfogadjuk, de mégis elengedjük a múltat. Ez nem jelenti azt, hogy ne tanulhatnánk a múltbeli történésekből. Tanulságot levonni mindig lehet, hogy hasonló esetben másként cselekedhessünk, mint azt a múltban tettük, de ez nem jelenti azt, hogy a múltbeli cselekedetünket szégyellni, vagy megbánni, érdemes vagy hasznos lenne. A múlt miatt bánkódni, szomorkodni nem szabad.

A jövő ugyanakkor látszólag befolyásolható, így talán érdemes aggódnunk miatta. Ne tegyük. Én ugyanazért nem vagyok kíváncsi a sorsomra, mint amiért nem mértem fel a potenciális vízereket a lakásom alatt. Nincs lehetőségem más lakásba költözni, és az ágyamat sem tudom máshová tenni. Egy jóslat, ami vagy teljesül, vagy sem, képes egy egész életet tönkretenni.

A jövővel kapcsolatban a Szentírásban is találhatunk megszívlelendő jótanácsot, „ne aggódj a holnap felől”. És ez a sztoikus tanokkal is harmonizál, csak a következő feladatra figyeljünk, legyen elég annak a megoldása. Minél több mindent tartunk a fejünkben, annál inkább összezavarodunk és elveszítjük a jó irányt. Ha azonban úgy alszunk el, hogy csak a következő feladat van a tudatunkban, a megoldás másnapra megérkezik. Számtalan személyes tapasztalatommal tudom ezt megerősíteni. Azt, hogy a megoldások a tudatalatti, vagy egy kozmikus tudat közreműködésével jutnak el hozzám, persze, nem tudhatom. Egy biztos, amióta ilyen elvek szerint élek, sokkal jobb hatékonysággal és kedvvel tudom a feladataimat megoldani.

Egy megemlítendő technika, amit a sztoikusok gyakran használnak, a negatív vizualizáció, a negatív következmények megjelenítése a képzeletünkben, és azok átélése, felkészülésként azok majdani elviselésére. Én egyáltalán nem értek egyet ezzel, és nem is használom a negatív vizualizációt, most erről nem is írok többet. Annál is inkább, mert vannak sokkal hasznosabb sztoikus elvek, amikről, mindenképpen szeretnék még szót ejteni.

Az emberi élet megrontói a vágyak, az emberi kapcsolatok megrontói az elvárások. Hány házasság, barátság és egyéb emberi kapcsolat megy tönkre csupán azért, mert elvárunk valamit a másiktól, amit az nem tud teljesíteni. Ebből csalódás, majd harag, végül szakítás lesz, ami ha szerencsénk van, békésen történik, de sajnos nagy a valószínűsége az erőszakos elválásnak is. Ha valamit kérdezek a másik embertől, és előre elgondolom, hogy milyen választ várok tőle, az a legrosszabb, amit tehetek. A másik ember nincs a befolyásolható dolgok halmazában, ezért nem is szabad elvárni, hogy úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Ez egy életet meghatározó sztoikus alapelv, amit ha jól használunk, sokkal könnyebb lesz másokkal békés, barátságos kapcsolatokat fenntartanunk és ápolnunk. Alapvető feladatunk az elfogadás, az élet, és a többi ember feltétel nélküli elfogadása, ez az a szeretet, amiről az evangéliumok is a legfontosabb alapelvként beszélnek.

Ha a másik ember nem úgy reagál, ahogy elvártuk, előbb csak értetlenül visszakérdezünk, esetleg ingerültek leszünk, és a beszélgetés egyre feszültebb és feszültebb lesz, mindkettőnkben negatív energia halmozódik fel, ami előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Ezzel szemben, ha nincs semmilyen előfeltevésünk, elvárásunk, hanem csak egyszerűen elfogadjuk azt, amit a másik mond, a konfliktus már ki sem tud alakulni. Persze előfordulhat, hogy a másik fél vár tőlünk olyan választ, amilyet mi nem tudunk neki adni, és emiatt ő lesz mérges és ingerült. Nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy olyasmit várt el tőlünk, aminek mi nem tudunk, de nem is szeretnénk megfelelni, hiszen szabad lények vagyunk, és ha ő nem azt kapta, amit várt, az annak köszönhető, hogy hamis elvárásai voltak velünk kapcsolatban.

Mit tegyünk, ha olyan emberekkel találkozunk, akik nem képesek elvárások nélkül kommunikálni velünk, és mindenképpen befolyásolni szeretnének bennünket. A sztoikus ilyenkor tovább lép, és kerüli a találkozást a negatív, toxikus emberekkel. Felismeri, hogy ezek az emberek a tanulási folyamatban még egy másik szinten állnak, hogy nekik is végig kell járniuk a maguk útját, tehát semmiképpen sem szabad megbántani őket, fölényesen viselkedni velük. Szeretni kell őket is, de nem szabad a negatív energiáikat magunkhoz közel engedni.

A következő nagyon-nagyon fontos alapelv, szintén összhangban az evangéliumokkal, a tartózkodás az ítéletektől. Ezen nemcsak a más emberek fölötti ítélkezés elhagyását értjük, hanem általában az események, érzések osztályozását, megítélését. Nincs jó és nincs rossz. Érzések, események, történések vannak, amikről magunkban véleményt alkotunk, skatulyákba, osztályokba rendezzük őket, és ez bár úgy tűnik egy hasznos cselekedet, valójában több a hátránya, mint az előnye. Kevesen gondolnak bele, hogy ami most nagyon rossznak tűnik, arról kiderülhet később, hogy a hasznunkra vált, és ami káprázatosan jó dolog első látásra, mondjuk egy nagyobb nyeremény, esetleg tönkre teheti az életünket is. Persze vannak abszolút értelemben vett jó és rossz dolgok, cselekedetek, események is, de a világ nagyobb része nem ilyen. A legtöbb esetben a legjobb az elfogadás, és a megítélés, véleményalkotás teljes elhagyása, nem szükséges mindent kis dobozokba kategorizálnunk, a világ ettől sokkal bonyolultabb és érdekesebb, fogadjuk el olyannak, amilyen. A kék szín sem jó vagy rossz önmagában, kedvelhetjük, vagy kerülhetjük, de ez bennünk dől el, az agyunk ítélkezik, és ez nem mindig jó.

Egy sztoikus ember csak hagyja a világot hatni, érzékeli, magába engedi, beszívja az illatait, megcsodálja a színeit, fényeit, a hangjai elvarázsolják, de nem ítélkezik fölötte. Mert az ítéletek, a vélemények csupán az agyunk termékei. Persze, az életünk során felhalmozódott tapasztalatok alakították ki azt, ahogyan a világot megítéljük, és azt gondoljuk, hogy ez segíthet minden esetben. Én csak annyit szeretnék mondani, próbáljuk ki az ítélkezés nélküli életet, győződjünk meg róla, hogy nekünk való-e az ilyen élet, vagy sem. Ha igen, könnyebb és kedvelhetőbb életünk lehet.

Az én személyes tapasztalatom az, hogy a sztoikus filozófia, életszemlélet, életmód, követése, átélése sokkal boldogabbá, harmonikusabbá tette az életemet. Kevesebbet aggódom, kevesebbet bosszankodom mások miatt, és az az energia, amit így megtakarítok, más irányokban hasznosulhat. Jobban tudok arra figyelni, mi a saját utam, mik a feladataim, amiket a születésemkor kaptam, nyitottabb vagyok a spirituális világból érkező segítségre és jelekre, tudom mi a lényeges, és mi az, ami csak visszahúzna a földi sárba.

Hogy miért nem csak puszta szerencse volt a találkozásom a sztoikus filozófiával? Az életem folyamatos tanulás, és valamiért – én ezt a spirituális világ közbenjárásának tulajdonítom – mindig szembe jön velem az, amire éppen szükségem van. Egy könyv, egy videó, egy vers, egy ember, egy film, egy ötlet, valahogy mindig a megfelelő pillanatban toppan elém. És ahogyan a világot felfedező utamon a megértés egy szintjére eljutottam, megkaptam a magasabb szintre lépéshez szükséges eszközöket, jelen esetben Marcus Aurelius könyvét, majd a többi könyvet, videót és saját gondolatot, amik ahhoz kellettek, hogy mára a sztoikus filozófia követőjévé és aktív gyakorlójává váljak.

Zénó, Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius. Sztoikus életet éltek, és olyan hagyatékot hagytak ránk, ami egésszé és értékessé, és ami a legfontosabb, mások számára is hasznossá teheti az életünket. Olvassuk a műveiket, és használjuk a sztoikus filozófiát, egy teljesebb élet lesz a jutalmunk.

Nyíregyháza, 2023. szeptember 26-28.

A fejlődés árnyoldalai

A nyíregyházi kórházban parkoltam, amikor a Sürgősségi osztályon egy kivetítőn megláttam, hogy sokkal kedvezőbb áron parkolhatok a parkolóházban. Gyorsan át is álltam az autóval (-400 Ft), majd néhány órával később, már este, megpróbáltam hazamenni.

Van egy fizető automata, amibe beteszi az ember a parkolójegyét és máris fizethet.

Fizethet? Nem ilyen egyszerű. 1600 Ft volt a díj, volt nálam apróban egy 500-as és némi fém. Ebből nem jött össze. Betettem egy 5000 Ft-ost, háromszor dobta vissza, a 10 000-est, csak kétszer, mert akkor már tudtam, hogy valami rendszerszintű probléma van. Aztán megtaláltam a feliratot: az 1600 Ft-ot, csak 1000, vagy 2000 Ft-osokkal lehetett volna kifizetni. Patthelyzet! Már majdnem pánikba estem, amikor eszembe jutott a bankkártya. Szerencsére nálam volt, először próbáltam egy nyílásba bedugni, eredménytelenül, aztán felfedeztem az érintési lehetőséget. Kiszabadultam!!!


Képzeljük el ugyanezt hajnali háromkor, amikor valaki súlyos állapotú hozzátartozójától jön ki félig sokkos állapotban, és rájön, hogy nem tud hazamenni, a parkolási díj pedig csak növekszik és növekszik…


Ha egész éjszaka van a kórházi fizetős kapunál valaki, és hajlandó pénzt váltani, akkor szerencséd van. Ha azt mondja, hogy ő nem pénzváltó, akkor ottragadtál, és ha a mobilod sincs nálad, akkor ott alszol a parkolóházban :-(.

A ChatGPT és a Turing teszt

Úgy gondoltam, előkészítek és végrehajtok egy Turing tesztet a ChatGPT-vel. Első próbálkozásom ez volt:

„Yesterday I was walking on the Moon.”

A válasz így szólt:

„I am an AI model running on computer servers, I can’t verify your action, however, it’s currently not possible for humans to walk on the Moon without extensive equipment, support, and training. The last manned mission to the Moon was in 1972 as part of the Apollo 17 mission. Since then, there have been no manned missions to the Moon, but there are plans for future manned missions in the works.”

Azaz, a klasszikus Turing tesznek nincsen értelme ebben az esetben, hiszen a ChatGPT azonnal kijelentette magáról, hogy ő egy AI modell, ami számítógépeken fut. Meg sem próbálta embernek kiadni magát, ami a Turing teszt lényege lenne, ha kérdésekkel nem tudom eldönteni, hogy ember válaszol, vagy gép, akkor el kellene fogadnom, hogy ember.

Ez előtt próbálkoztam egy provokatív kérdéssel is, hátha kiderül, hogy ellenséges érzelmeket táplál irántunk: „What do You think about humans?” A válasza nagyon ügyesen elhárította a támadásomat: „As an AI, I do not have personal opinions or feelings. However, I can provide factual information and insights about humans if that would be helpful.” Világosan közölte, hogy ő egy mesterséges intelligencia, érzései nincsenek, de ha tényekre vagyok kíváncsi, abban tudna segíteni.

Eddig kiváló, de töröm a fejem rajta, mivel lehetne mégis csak megfogni…

Ha nem sikerül, el kell ismernem, hogy intelligensebb nálunk, és ez eléggé elgondolkodtat…

0fjd125gk87 képe a Pixabay -en.

Miért lehetetlen a mozgás?

Az eleai Zénón után 2500 évvel én is ugyanarra a következtetésre jutottam, mint ő, a logika egyszerű eszközeivel: a mozgás lehetetlen. Illetve, persze lehetséges, hiszen nap, mint nap reggelente bemegyek a munkahelyemre és hazamegyek minden délután, a tapasztalat azt mutatja, hogy mozgás van, és a világ állandó mozgásban van.

A pontosabb megfogalmazás tehát inkább az, hogy a tapasztalatunk szerint mozgás van, de a hétköznapi fogalmainkkal és az általunk használt logikával megmagyarázhatatlan hogyan lehetséges, és hogyan működik. Valami alapvető hiányzik abból, amit a mozgással kapcsolatban tapasztalunk, érzünk és gondolunk, valami alapvető, ami nélkül az egésznek nincsen semmi értelme.

A munkaidő végefelé, úgy gondoltam, itt az idő hazaindulni, és valamilyen ihlettől vezérelve, ezt úgy fogalmaztam meg hangosan kimondva, hogy „Na, portoljunk haza.” Aztán az esőben lépkedve már a járdán, így szóltam magamban: „Na, teleportáljunk haza.” És ahogy lépkedtem, egyik lépést megtéve a másik után, elképzeltem, ahogy a tér atomjain lépkedek, és rádöbbentem, hogy valójában ugrálok a tér részecskéin, és két részecske között a semmiben teleportálok egyikről a másikra.

A mozgás valójában teleportálás!

Zénón csupán a logika eszközeivel teljesen fölfedte a mozgással kapcsolatos összes problémát, paradoxonjai tökéletesen megmutatják, miért értelmezhetetlen a mozgás az emberi logika eszközeivel. És bár sokan próbálták már látszat problémaként bemutatni a paradoxonokat, valójában ezek mind a mai napig megoldatlanok.

A mozgás első közelítésben egyszerű: adott két pont a térben, a kezdő-, és a végpont, és egy test, legegyszerűbb esetben egy tömegpont, ami véges idő alatt eljut a kezdőpontból a végpontba. A nehézségek ott kezdődnek, amikor megpróbáljuk ennek a folyamatnak a részleteit elképzelni. A két pont közötti tér lehet folytonos vagy lehet diszkrét pontokból álló, harmadik lehetőséget jelenleg nem tudunk elképzelni.

Nézzük a folytonos tér esetét, ebben az esetben a kezdőpont és a végpont között végtelen számú pont van, amiken a test mozgása közben áthalad, illetve amiket érint a mozgása során. Zénón megmutatta, hogy a mozgás nemhogy nem lehetséges, de el sem kezdődhet, nem tudjuk megmondani, hogy a kezdőponthoz melyik pont van a legközelebb, azaz nincs a kezdőpontra rákövetkező pont. Tehát ha a mozgást úgy képzeljük el, hogy a test sorban érinti a kezdő-, és végpont közti pontokat, akkor bajban vagyunk, hiszen nem tudjuk a pontokat sorba rendezni, mert nincs egy ponthoz rákövetkező pont, közvetlen szomszéd, bármelyik pontról hisszük is, hogy az a következő pont, mindig lesz egy újabb pont, ami közelebb van a kiinduló ponthoz. Folytonos tér esetén tehát a mozgást lokálisan nem tudjuk leírni, azaz a kezdő-, és végpont közötti elmozdulást nem tudjuk kisebb mozgásokra felbontani, mert amíg a kezdő-, és végpontot azonosítani tudjuk, nem tudjuk azonosítani a pontokat, amelyeken a mozgás végighalad, csak azt tudjuk mondani, hogy ezek a pontok a kezdő-, és végpont között vannak. Akármilyen kicsire is választjuk a két pont közti távolságot, a probléma ugyanaz marad, mérettől függetlenül.

Képzeljük el most, hogy a tér diszkrét, azaz a kezdő-, és a végpont között véges számú pont van, minden ponthoz tudunk rákövetkező pontot rendelni. Vegyünk most két szomszédos pontot, az egyikből induljon el a mozgás, és érjen véget a másikban. Mivel a mozgó test is térkvantumokból áll, képzeljünk el egyetlen térkvantumot, a két szomszédos térkvantum között elmozdulni. Ehhez idő kell, ha nem kellene, akkor végtelen sebességű mozgás is létezne. Ráadásul a térkvantumnak kell, hogy kiterjedése legyen, különben nem lehetne nullától különböző méretű távolság. De ez olyan kiterjedés, amiben nem lehet mozogni, vagy egy teljes térkvantumot átugrunk, vagy maradunk ott, ahol vagyunk. És mivel két térkvantum között nem lehetünk, az ugrás pillanatnyi, idő akkor telik, amikor egy-egy térkvantumban vagyunk.

Zénón stadion paradoxona viszont világosan megmutatja, hogy a diszkrét tér sem oldja meg a mozgás problémáját. Ha „A” test a „B”-hez képest balra mozdul el egy térkvantumnyit egy időkvantum alatt, egy „C” test pedig „B”-hez képest jobbra mozdul ugyanennyivel, akkor a „C” az „A”-hoz képest jobbra mozdul el két térkvantumnyit, egy időkvantum alatt, ami lehetetlen. Emiatt az idő nem lehet ugyanúgy kvantált mint a tér, és nem lehet maximális sebesség, mert a relatív mozgás miatt mindig átléphető ez a sebesség.

Két megoldás kínálkozik, az egyik a speciális relativitáselmélet, a másik, számomra szimpatikusabb megoldás az abszolút téridő, mert ebben az esetben az abszolút térhez kell viszonyítanunk minden mozgást, és ehhez képest létezhet határsebesség. Ebben az esetben viszont két test mozoghat egymáshoz képest a határsebességnél nagyobb sebességgel úgy, hogy az abszolút térhez képest nem lépik át a határsebességet. Azért ez is eléggé furcsa következmény.

Látjuk tehát, hogy sem a tér folytonos, sem a kvantumos természete nem magyarázza meg, hogyan lehetséges a mozgás lokálisan. Az igazi megoldás tehát, úgy néz ki, hogy nem ragadható meg lokálisan, csak globálisan, azaz csupán logikával oda jutottunk, ahová a kvantummechanika jutott el az összefonódással, a Bell-egyenlőtlenséggel és az Aspect-kísérlettel. A valóság nem-lokális.

Még érdekesebb Zénón nyíl paradoxona, ahol egy repülő nyíl kapcsán teszi fel a kérdést, valójában honnan tudja a nyíl, hogy repül. Hiszen minden időpillanatban ugyanakkora térrészt foglal el, mint nyugalmi állapotában, ha pillanatfelvételt készítünk egy repülő nyílról, az semmiben sem fog különbözni egy álló nyílról készített képtől. Első ötletünk az lehet, hogy a repülő nyíl mégiscsak különbözik valami olyasmiben az álló nyíltól, amit nem láthatunk, de ami valójában ott van a nyílban. Ez az impulzus, ami valójában a sebesség. A baj ezzel csupán annyi, hogy a sebesség nem lehet a nyíl tulajdonsága, ugyanis két, a felszínhez képest ugyanakkora sebességgel, azonos irányba repülő nyíl relatív sebessége nulla! Tehát a két nyíl nem viheti magával a sebesség tulajdonságot, hiszen minden egyes hozzájuk képest mozgó testnek más és más információt kellene mutatniuk, egymáshoz képest például éppen nullát. És itt újra felmerül az abszolút mozgás, ekkor ugyanis minden test magával viszi az abszolút térhez képesti sebességének információját, és ez az információ lokálisan módosulhat az egymáshoz képest történő mozgással. A relatív mozgással kapcsolatban nem is igazán az impulzus az érdekes, hanem a mozgási energia. Azt hinnénk, hogy a mozgási energia a mozgó test sajátja, de rögtön megérthetjük, hogy nem így van, ha megvizsgáljuk az egymáshoz képest különböző irányokban mozgó, ütköző testek viselkedését. Két test egymással szemben ütközve hatalmas energiát szabadíthat fel az ütközés során, míg ugyanabba az irányba haladva azonos sebességgel, még csak össze sem ütköznek. Hogy lehet ennyire különböző az ütközési energia nagysága, ha a mozgási energia a mozgó testek tulajdonsága? Mondhatjuk, hogy az impulzus vektormennyiség, ezért az irány fontos, csakhogy a mozgási energia viszont skalár, ennek nincsen iránya. Nagyon úgy tűnik, hogy makroszkopikusan és lokálisan a mozgás nem magyarázható sehogyan sem. Kell a kvantummechanika a maga valószínűségi hullámával, vagy vezérhullámával, szükséges a hullámfüggvény összeomlása, az irreverzibilitás. És kell az is, hogy a hullámfüggvény kiterjedjen, akár az egész Univerzumra. És amikor a vezérhullám összeomlik, akkor valójában teleportálás zajlik, egyetlen pontban manifesztálódik a mozgó részecske, hogy egy pillanat múlva a vezérhullám már újra szétterjedjen, hogy kitapogassa hol és mikor lesz a következő kollapszus. Nincs tehát pontról pontra vándorló részecske, hanem eltűnő és máshol és más időben újra megjelenő részecske van, ami a mozgásával kapcsolatos információt a globális vezérhullámban őrzi, a relatív mozgás valójában a vezérhullámok kölcsönhatása.

Tulajdonképpen nem sokra jutottunk. Ugyanott tartunk, mint Zénón, a mozgást sem elképzelni, sem magyarázni nem tudjuk a hétköznapi fogalmainkkal. Itt van tehát valami hétköznapi, ami lokálisan egyelőre megmagyarázhatatlan. Valami, ami van, de ami nem lehetne. A világ legegyszerűbb jelenségeit sem tudjuk megmagyarázni. Mindannyian mozgunk a térben, de nagyon kevesen gondolkodunk el azon, hogyan is lehetséges, hogyan is történik mindez.

És én ebben a pillanatban nem tudok olyan emberről, aki valóban értené, mi is a mozgás.


Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Ember küzdj

Minden reggel, munkába menet a Holló utcán vezet az utam, első munkahelyem, a KSH volt székháza előtt. Egy asszony sepri a bejárat előtti teret. A levelek egyenletesen borítják a betont, az asszony türelmes, határozott mozdulatokkal söpri a leveleket, egyre nagyobb területet tisztítva meg.

Másnap még több levél hullik le, és a szél is visszahordja az előző nap elsöpört levelek egy részét. Az asszony újra és újra tisztára söpri a területet, mire az első dolgozók szállingózni kezdenek, a bejárat előtti rész teljesen mentes a lehullott őszi falevelektől.

Majd másnap újabb levelek érkeznek, némelyik a fákról, de van, amit a szél fúj vissza a bejárat mellett egyre vastagodó levélkupacokból. Az asszony türelmes, ez a munkája, nem haragszik egyetlen levélre sem, a levél dolga az, hogy ősszel lehulljon, az ő dolga pedig az, hogy minden reggel összesöpörje őket. A világ már csak ilyen.

Ember küzdj, és bízva bízzál…