A kereszténység születése

A kereszténység megszületése egy hosszú folyamat, amely valójában még ma sem ért véget. A hit, a vallás formálódik, a hívők is változnak, egyvalami nem változik, a Szentírás. És mégis számomra a kereszténység megszületése egyetlen jól meghatározott pillanathoz köthető, abban a pillanatban minden eldöntetett, megszületett a hit, a Megváltó feltámadásába vetett hit, ami a keresztény hit, vallás alapja, e nélkül nincs keresztény ember. Aki nem hiszi, hogy Jézus valóban meghalt a bűneinkért és azután feltámadt, az nem keresztény, az lehet, hogy sok mindenben elfogadja a tanításokat, és esetleg még azok szerint is él, de hiányzik belőle a feltámadásba vetett hit, az lehet kiváló, nagyon jó ember, de nem keresztény.

És a kereszténység kialakulása, a feltámadásba vetett hit születése egyetlen mondatban ragadható meg teljességében, világosságában és tisztaságában: “És látott és hitt.”

Honnan ered ez a mondat? Idézzük fel János evangéliumának 20. fejezetét, Károli Gáspár fordításában, számomra ez a Biblia sorsfordító részlete, mert amikor elolvastam és először megértettem teljes valójában, én is láttam és hittem. A fordításban régies alakjában szerepel ez a mondat, de a lényeg érthető: “És látott és hitt.”

“A hétnek első napján pedig jó reggel, a mikor még sötétes vala, oda méne Mária Magdaléna a sírhoz, és látá, hogy elvétetett a kő a sírról. Futa azért és méne Simon Péterhez és ama másik tanítványhoz, a kit Jézus szeret vala, és monda nékik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt. Kiméne azért Péter és a másik tanítvány, és menének a sírhoz. Együtt futnak vala pedig mindketten: de ama másik tanítvány hamar megelőzé Pétert, és előbb juta a sírhoz; És lehajolván, látá, hogy ott vannak a lepedők; mindazáltal nem megy vala be. Megjöve azután Simon Péter is nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak. És a keszkenő, a mely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve egy helyen. Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, a ki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala.”

Az első dolog, amit kiemelnék ebből a rövid történetből, az, hogy ki volt, aki először a sírhoz ment korán reggel, vasárnap, amikor már elmúlt az ünnep, és hozzá lehetett látni ahhoz, hogy tisztességgel eltemessék Jézust. Nem a tanítványok mentek oda először, hanem Mária Magdolna. Azok a tanítványok, akik együtt éltek Jézussal, együtt járták az országot, tanúi voltak a tanításainak, a csodáinak, látták, ahogy Jézus a vízen jár, majd látták dicsőséges bevonulását Jeruzsálembe, majd látták meghalni a kereszten, nem mentek oda a sírhoz kora reggel. Azt hiszem, a reménytelenség, az elkeseredettség volt az oka, hogy gyengék és erőtlenek voltak, valószínűleg azon a napon minél később akartak szembesülni a tagadhatatlan valósággal, hogy a tanítójuk, akibe a bizodalmukat vetették, meghalt, minél később akarták látni a halott testet, azt, amiről akkor még úgy gondolták, ez a végállomás.

Pedig Jézus elmondta nekik, hogy fel fog támadni. Persze, ha én is a tanítványok között lettem volna, az én szívemben is ott lett volna a kétség: feltámad, de hogyan, lehetséges vajon ez? Én úgy hiszem, akkor egyikük sem hihetett ebben, és ezért nem ők voltak az elsők a sírnál. Mária Magdolna sem azért ment a sírhoz, mert hitte, hogy Jézus feltámadt, hiszen még amikor szemtől szembe találkozik a feltámadt Mesterrel, akkor sem ismeri fel, és azt hiszi, hogy az Úr testét elvitték valahová és kétségbeesetten próbálja megtudni, hová.

Mária Magdolna azért ment a sírhoz, mert szerette az Urat, és tudta, hogy a testet gyorsan kellett a sírba tenni, tudta, hogy le kell újra mosdatni a holttestet, bekenni a megfelelő illatos fűszerekkel, és tisztességben újra el kell helyezni a sírban. Ő tehát azért sietett, hogy a Megváltó teste minél előbb a hozzá méltó módon megkezdhesse örök álmát a sírban. De a test már nem volt ott. Ijedten, sőt pánikba esve rohant a tanítványokhoz, és vitte a hírt, hogy az Urat elvitték a sírból. Nem azt mondta, hogy az Úr feltámadt, ez számára akkor elképzelhetetlen volt. A legegyszerűbb lehetőséget választotta: elvitték az Urat a sírból.

A hír persze nagyon meglephette a tanítványokat, végigfuthatott bennük tömérdek lehetőség és gondolat: vajon kinek állhatott érdekében a test elrablása, ha valóban ez történt? Látták a lepecsételt, kővel elzárt sírt, a katonákat a sír előtt, valószínűtlennek gondolhatták, hogy a test tényleg eltűnt. Mária valószínűleg tévedett. De azért mégis ellenőrizniük kellett azt, amit Mária Magdolna állított, hiszen nagyon határozott és nagyon feldúlt lehetett, alaptalanul biztosan nem állít ilyesmit.

Hogy kik siettek a sírhoz? Péter és a másik tanítvány, aki János volt, hiszen rá hivatkozik a Szentírás úgy, hogy “akit szeretett Jézus”. János ér előbb oda, benéz a sírba, de még nem megy be, előre engedi Pétert, valószínűleg volt valamilyen hierarchia közöttük, és ebben Péter megelőzte Jánost. Péter látja a sírt, látja, hogy nincs ott a test, de ő még nem tudja mi történt.

A kereszténység megszületésének történetében a legfontosabb pillanat, amikor János is bemegy a sírba, látja a lepleket, és látja, hogy nincs ott a test. Erről a pillanatról ír úgy a Biblia: “és látott és hitt”.

Hogyan juthatott János a megvilágosodáshoz, hogy lett egyszerre hit benne a kétségbeesés helyett?

Péter nem volt ott a keresztre feszítésnél, az, hogy Jézust háromszor is megtagadta, annyira szégyenletes lehetett a számára, hogy legszívesebben messze futott volna Jeruzsálemtől és a többi tanítványtól, nem volt ott még akkor sem, amikor Jézust levették a keresztről és elhelyezték a sírban. János viszont ott volt Jézus édesanyjával a keresztrefeszítésnél, Jézus a halála előtt rábízta Máriát Jánosra, arra kérte fiúként támogassa az anyját, így János végig ott maradt a Mária mellett, ott volt, amikor levették a Jézust a keresztről, ott volt, amikor megtisztították, és a leplekbe burkolva elhelyezték a sírban. Világos képe volt arról, hogyan nézett ki a sír, hogy feküdt a test a leplekbe burkolva, és most ugyanazt a képet látta, a lepleket ugyanúgy, ahogy otthagyták péntek este, csakhogy valami már nem volt ott a leplek alatt: Jézus teste.

És János ezért világosodhatott meg azonnal, és ezért hitte biztosan és egyetlen pillanat alatt felfogva a valóságot: a test csak úgy tűnhetett el a leplekből – érintetlenül hagyva a lepleket – ha a test valóban egy természetfölötti folyamatban eltűnt, feltámadt.

Ha egy háromdimenziós kockába beleteszünk egy almát, és az az alma egyszer csak eltűnik, anélkül, hogy a kocka felületén bármilyen nyílás lenne, erre a tudomány is tud egy megoldást: négydimenziós térben a háromdimenziós kocka, a negyedik dimenzió irányában nyitva van, ebben az irányban tehát az alma eltávolítható. Mindebből a háromdimenziós lények csak annyit vesznek észre, hogy az alma eltűnt, számukra a negyedik dimenzió láthatatlan.

János volt tehát az első ember, aki hitt Jézus feltámadásában. Később csatlakoztak hozzá a többiek, amikor Jézus megjelent nekik, és még Tamás is hitt, amikor a feltámadt Jézus megmutatta neki a sebeit. És megjelent az emmausi úton is, és Péter leveleiből tudjuk, hogy nagyon sok más ember előtt is megjelent Jézus, bennük természetesen az a találkozás vált keresztény hitté.

De az első, aki személyes tapasztalás útján lett hívő, az János apostol volt. Ő látta az érintetlen lepleket a test nélkül, azt a leplet is, amin később, miután elvitték a sírból, egy megfeszített ember képe látszott kirajzolódni, ezt a leplet ma torinói lepelként ismerjük. Ez tehát a történet.

Még valamiről érdemes beszélnünk. Sokan állítják, hogy Jézus valójában nem halt meg, és nem támadt fel. De akkor kinek állt érdekében a test eltávolítása a sírból? A rómaiaknak és a zsidóknak ez volt a legrosszabb forgatókönyv, ők tehát nem lehettek. A tanítványoknak lett volna egyedül okuk arra, hogy elvigyék a testet titokban, és ezzel elindítsanak egy legendát az útjára a feltámadt Jézusról. De a sírt egy kővel zárták le, és le is pecsételték, katonák őrizték folyamatosan. Ha valaki be is jut a sírba, és elviszi a testet, miért törődött volna azzal, hogy a lepleket az eredeti helyzetébe visszahelyezze, és a keszkenőt is összegöngyölítse, és aztán később egy képmást hamisítson a halotti lepelre? Ha rablás történt, akkor a helyszínnek is ennek megfelelőnek kellett volna lennie. És vajon, ha Péter tudott volna a test elrablásáról, képes lett volna egész életében színjátékot játszani, majd magát Rómában fejjel lefelé keresztre feszíttetni? János képes lett volna egy hazugságra építve megírni az evangéliumát majd a Jelenések Könyvét is? István vértanú hajlandó lett volna egy hazugságért halálra köveztetnie magát? Kereszténnyé váló emberek képesek lettek volna gladiátor arénákban meghalni a hitükért, ha az egész hazugságra épül?

Sokféle történet képzelhető el, számomra azonban csak egy hihető ezek közül, az amelyikben János látott és hitt.

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Nyíregyháza, 2021. május 30. – 2021. július 18.

Írj véleményt