Életünket személyes döntések irányítják, szeretjük azt hinni, hogy a szabad akaratunk az, mely terelget bennünket a döntések végtelen hálózatán.

Ha azonban jobban, alaposabban és hosszabb ideig figyeljük a szabad akarat működését, és elég sok tapasztalatot sikerül összegyűjtenünk életünk során a meg nem valósuló álmainkról, és emiatt már egyre elégedetlenebbek leszünk a saját életünk sikerességét illetően, akkor jobb ha nem süllyedünk el a frusztráció indukálta önsajnálat örvényében, hanem megpróbálunk felülemelkedni mindezen, és megpróbálunk őszintén elgondolkodni saját akaratunk működésének törvényein.

Először össze kell gyűjtenünk minden olyan álmot, amit szeretnénk, vagy szerettünk volna megvalósítani. Ezután ebből a listából kiválogathatjuk azokat, amiket megvalósítottunk és azokat, amelyeket nem. Ez utóbbi lista sokkal hosszabb lesz.

Aztán írjunk egy másik listát azokról a dolgokról, amiket sohasem szerettünk volna elérni vagy megtenni, mégis megtettük őket.

Meglepően hosszú lista lesz az eredmény.

Természetesen nem szükséges ezeket a listákat valóban papírra vetni, bőven elég, ha csak végiggondoljuk őket, a következtetés akkor is teljesen világos lesz: sokkal több olyan dolgot teszünk, mint amit eredetileg elterveztünk, és dédelgetett kedves álmaink igen kis hányada valósul csak meg.

Akkor mégsem létezik szabad akarat? Vagy nem is annyira szabad? Ha egyszer van szabad akaratunk, miért nem tudjuk minden álmunkat megvalósítani, és miért csinálunk ehelyett olyan dolgokat, amikre korábban egyáltalán nem gondoltunk.

Én azok közé az emberek közé tartozom, akiket a sors rengeteg ötlettel áraszt el nap, mint nap, csupa kiváló, megvalósításra váró ötlet, gondolat, álom. Amikor ezeket megpróbálom az ötletek világából a valóságba „átköltöztetni”, mindig ugyanabba a falba ütközöm. Számtalan módszert találtam már ki arra, hogy rendezzem ezeket az ötleteket: füzet, naptár, rendezett papírlapok egy dossziéban, sokféle számítógépes eszközt is bevetettem már ez ügyben, számtalan struktúrába rendeztem már az ötleteimet, de a vége mindig ugyanaz. Amikor készen áll a lista, és ott sorakoznak a megvalósításra váró ötletek, akkorra minden elszántságom elpárolog. Mintha azzal, hogy listára tettem volna őket, már meg is valósultak volna, többet már nem érdekelnek. És a lista csak nő, egyre jobb ötletek, egyre nagyobb elkeseredettség amiatt, hogy nem lesz belőlük semmi.

És akkor elkezdtem letisztítani a gondolataimat. Tudtam, hogy amibe keveredtem, az egy látszólag megszakíthatatlan ciklus, amely ötletek rendszerezéséből, és a meg nem valósulás felett érzett keserűség fázisaiból áll. És ha ezen nem emelkedek felül, akkor ez soha nem is fog megváltozni. Magától legalábbis nem.

Elkezdtem megvizsgálni, mi az, amitől valamit, amire nem is vágytam hirtelen megteszek, és milyen az, amikor nagyon vágyott terveim megvalósítása amiatt nem sikerül, mert hirtelen egy blokk tornyosul elém, amit átlépni nem tudok.

Korábban is foglalkoztam már a tudattalan és a tudatos agyi működésekkel, Freud és Jung már egyetemista koromban is a kedvenceim közé tartoztak, Freud egyre kevésbé, Jung egyre jobban. És persze ott van a Biblia is, a „Prédikátor Könyve”, a „mindennek rendelt ideje van” alapelve, és persze olvastam mindenféle misztikus és áltudományos könyvet is, legutóbb pedig belefutottam az „A tudatos akarat illúziója” című könyvbe, amivel bár alapjaiban nem értettem egyet, valamiben mégis megerősített. Ez volt ugyanis az első könyv, amiben viszontláttam a kétségeimet és a tapasztalataimat a meg nem valósuló álmokról.

Megnyugtatott, hogy rajtam kívül más is rájött már arra, hogy boldogtalanságunk legfőbb forrása a meg nem valósuló álmaink által okozott szomorúság.

Innen már csak egy logikus lépés volt hátra, a következtetés: kétféle akarat működik bennünk, egy valódi és egy képzelt. A valódi akarat nem tudatos, de ez az az akarat, amely közvetlen cselekedet elindítója, ezért ezt nevezzük el „tett-akarat”-nak. Ez a tett-akarat közvetlenül a cselekvést előzi meg, efölött már semmilyen kontrollunk nincsen. Ezért ez az akarat mindig, kivétel nélkül megvalósul, viszont az eredetéről nem tudunk semmit.

A másik akarat, a tudatos akarat, ezt nevezzük el „terv-akaratnak”, mivel ez csak egy minta, egy terv, egy álom, de általában nincs közvetlen kihatása a tetteinkre.

De ne higgyük, hogy ez a kettő teljesen független egymástól. A terv-akarat befolyásolja a tett-akaratot, de hogy hogyan és milyen sebességgel, arról nincs tapasztalatunk.

Egy egyszerű példa érthetővé teszi mindezt: szombat délután, az utolsó napos őszi délután, egész nap tervezem, hogy elmegyek kerékpározni, hiszen ki tudja ebben az évben lesz-e még egy alkalom. És hiába minden logika, minden tervezés és minden vágy, amikor oda kerülök, hogy le kellene mennem a pincébe a kerékpárért, mintha egy áthatolhatatlan fal emelkedne előttem, vergődve, erőlködve próbálok rajta áttörni, de visszapattanok, és lehullok a fal elé, elkeseredve, elgyengülve. Aztán feladom a tervet, leülök a számítógép elé, Freecell, vagy defragmentálás, már nem emlékszem pontosan mit csináltam, de semmi fontos, egyszerűen csak múlattam az időt a gép előtt.

Aztán egyszer csak szó nélkül felálltam, felöltöztem, mint egy gép, szinte öntudatlanul, és mire újra „magamhoz tértem”, már a kerékpáron ültem, és tekertem Sóstó felé.

Hát ez a különbség a két akarat között: az egyik erőlködés, vágyakozás, szenvedés, a másik könnyű, lebegés minden erőltetettség nélkül, mint a lélegzetvétel.

De ne feledjük azt sem, mielőtt a tett-akarat levitt kerékpározni, a terv-akarat sokáig volt a fejemben, tehát nyugodtan feltételezhetjük, hogy a tudatalatti tett-akaratot igenis befolyásolja a tudatos terv-akarat, mégha ezt nem is tudjuk bizonyítani, és mégha ez egyáltalán nem is biztos.

Könnyen elképzelhető az is, hogy a szabad akaratunk tényleg csak egy illúzió, és valójában a tudattalan ismeretlen törvényei irányítanak bennünket, ám valószínűbb, hogy e két akarat dinamikus kölcsönhatásban áll egymással.

Talán az ötleteket tényleg a szabad akarat vezérelte terv-akarat adja (hogy mi a szabad akarat, az egy külön értekezés tárgya lehetne, egyelőre fogadjuk el a szabad akarat mindenkiben élő intuitív képét), a tudattalan viszont a realista „könyvelő”, aki megvizsgálja az erőforrásokat, a lehetőségeket, az időzítést és minden egyebet, viszont amikor a tett-akarat e hosszadalmas vizsgálat után megszületik, akkor már egyenesen tett lesz belőle, tudatos kontroll nélkül.

A vészhelyzetekben természetesen a tudattalan legössztönösebb rétegei irányítanak, ez persze eddig sem volt kérdés, amikor elvágom a kezem a késsel, azonnal elrántom a kezemet, és elszorítom a vérzést, csak utána tudatosodik bennem, mi is történt.

De mire is használható ez az egész okfejtés – saját véleményem az, a filozófia amellett, hogy érdekes, csak akkor ér valamit, ha fel is használható a való életben, közvetlenül is.

Nos, amire most rájöttünk, az bizony boldogabbá tehet bennünket. De ennek ára van. Fel kell adnunk a mindenható szabad akarat illúzióját, és el kell fogadnunk, hogy a szabad akaratunk bizony csak egy erős szűrőn keresztül érvényesülhet. De nem kell feladnunk az álmodozást, a tervek készítését, sőt mindezek tudatában bátrabban, merészebben tervezhetünk. Ami változik, az az, hogy többé nem kell szomorúságot és kiábrándultságot éreznünk a meg nem valósuló terveink romjai fölött, hiszen azok még megvalósulhatnak a közeli vagy távoli jövőben, de az is lehet, hogy mindörökre csak tervek maradnak. A szomorúság helyett előtérbe kerül az öröm és a sikerélmény, amit a megvalósuló terveket szemlélve érezhetünk. Fel kell adnunk a terveink azonnali megvalósításának álmát, és el kell fogadnunk a realitásokat, a teret az időt, a világot magunk körül.

Az Álmodó álmodhat tovább, de a Realista az, aki végül cselekszik. Ha e két bennünk élő realitást sikerül harmóniában megélnünk és megtapasztalnunk, és hagyjuk őket a saját törvényeik szerint létezni, sokkal boldogabb élet lesz a részünk.

És hát mi másra törekedhetnénk?

„Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”

Biblia: A Prédikátor Salamon Könyve

2010. december 26.