A Turing-teszt: mire jó és mire nem?

Gondolkodhatnak-e a számítógépek? És ha igen, hogyan lehet ezt bizonyítani? Ezeket a kérdéseket tette fel Alan Turing a számítástechnika és a számítógépek történetének egyik, talán a legnagyobb alakja. A megállási probléma felvetésével, és annak bizonyításával, hogy a probléma eldönthetetlen, az elméleti számítástechnikában és a matematikai logikában is maradandót alkotott. Ugyanakkor a számítástechnikát a gyakorlatban is hasznosította, hozzájárulva egy olyan gép megépítéséhez, ami hatékonyan tudott titkosított üzeneteket visszafejteni.

A számítástechnika lendületes fejlődésbe kezdett, úgy tűnt, semmi sem állhat annak útjában, hogy a mesterséges intelligencia még a 20. században megszülethessen. Turing valószínűleg komolyan hitt ebben, hiszen már arról kezdett gondolkodni, hogy ha lesz mesterséges intelligencia, hogyan tudjuk majd eldönteni, hogy versenyképes-e az emberi gondolkodással, vagyis azt a kérdést tette fel, hogyan dönthetjük majd el, hogy egy gép valóban gondolkodik-e.

A teszt valójában egyszerű, viszont igen mély filozófiai kérdéseket vet fel. Két szobában van egy gép és egy ember, nem láthatják egymást, csak üzeneteket cserélhetnek. Az ember feladata, hogy a kérdéseivel „letapogassa” a másik oldalt, és eldöntse, hogy a másik szobában ember van, vagy gép. Ha a tesztelő úgy dönt, hogy a beszélgetőtársa ember, és kiderül, hogy valójában egy géppel kommunikált, akkor a gép átment a Turing-teszten, el kell ismernünk, hogy gondolkodik.

Első nekifutásra rendben lévőnek tűnik minden, mégis azonnal érkeztek ellenvetések, a legismertebb és legkeményebb ellenérvelés John Searle „kínai szoba” ötlete. A részleteket most nem elemezzük, nagyon gazdag irodalma van ennek.

Hogy akkor miért is írok erről a tesztről? Láttam az „Ex Machina” című filmet, és ezen gondolkodva jöttem rá néhány alapvető problémára a Turing-teszttel kapcsolatban. Anélkül, hogy túlságosan sokat árulnék el a filmről (ami amúgy nagyon tetszett), elég, ha annyit tudunk, hogy a filmben egy Turing-teszt zajlik, egy kicsit módosított változatban. Sajnos ez a módosított helyzet a Turing-teszt lényegét is megváltoztatja, hiszen a tesztelő tudja, hogy robot a partnere, ráadásul a robot igen vonzó női testben „él”, amit a tervezője ráadásul a tesztelő ízlése szerint készített el. A tesztelő heves érzelmeket táplál a tesztelendő fél iránt, ezzel a teszt lényege valójában sérül.

A tesztelő végül úgy dönt, hogy a robot átment a Turing-teszten, de ezt inkább az érzelmeire alapozza, mint a kérdésire érkezett válaszokra. Valójában több történik, a robot megtéveszti, átveri a tesztelőjét, ezzel tényleg úgy néz ki, hogy valóban képes emberi gondolkodásra, hiszen képes előre tervezni, befolyásolni egy embert, sőt még arra is képes, hogy megtévessze.

Fogadjuk el tehát, annak ellenére, hogy bár maga a Turing-teszt, amit a filmben elvégeztek, nem felel meg az eredeti követelményeknek, de a robot mégis elfogadhatóan, bizonyítottan emberként viselkedett, ebben az értelemben átment a Turing-teszten.

Na de mit jelent ez valójában? Mit jelent az, ha egy mesterséges intelligencia átmegy a Turing-teszten?

Azt semmi esetre sem, hogy tudata, én-tudata lenne. Azt sem jelenti, hogy valódi érzelmei lennének. Nem bizonyítottuk, hogy a robot tud a saját létezéséről, tehát nem bizonyítottuk, hogy ez a robot egyenértékű egy emberrel. Lehet, hogy egyenértékű, de lehet, hogy nem az, és nekem meggyőződésem, hogy sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk ezt, és soha nem is fogjuk tudni teljes bizonyossággal.

Amit igazolni tud a Turing-teszt, az az intelligencia jelenléte, és most intelligencián probléma megoldást értünk. Intelligens gépeket építhetünk, hiszen ennek egy módja az, ha összegyűjtünk minden eddigi kérdést, és választ, amit emberek valaha feltettek, minden problémát és megoldást, amit csak össze tudunk gyűjteni (a megvalósíthatóságról most elvi értelemben beszélünk, a gyakorlatban ez nyilván igen nehéz feladat lenne). Ehhez még hozzá teszünk egy gépi tanulást lehetővé tevő algoritmust, genetikai algoritmusokat, és amit még lehet, és ezzel létrehozható egy olyan gép, ami az emberek nagy részét már meggyőzné egy Turing-teszten. Emellett meg kell még említenünk azt a problémát is, hogy még egy ember is elbukhat a Turing-teszten, ha az elmeműködése korlátozott (műtét, betegség, alkoholos, vagy kábítószeres befolyásoltság, alvásmegvonás, ….) Ebben az esetben egy ember egy másik embert is minősíthet robotnak!

De ami az igazán lényeges, egy ilyen, minden lehetséges kérdés és válasz birtokában lévő gép, bár átmehet a Turing-teszten, semmiképpen nem minősülhet embernek.

És most érkeztünk el a tényleges és lényeges mondandónkhoz: semmilyen kísérlettel nem dönthető el, hogy egy másik létező egyenértékű egy emberrel, vagy sem. És ezen nem is érdemes fáradozni, erre törekedni körülbelül olyan, mintha az örökmozgó építésével próbálkoznánk, vagy a bizonyítás ellenére mégis megpróbálnánk megoldani a megállási problémát, vagy ellenpéldát találni a nagy Fermat-tételre, esetleg a görögök három, körzővel és vonalzóval megoldhatatlan problémáján törnénk a fejünket, vagy a Goldbach-sejtés, vagy az ikerprím-sejtés bizonyításával próbálkoznánk. Bár ez utóbbi kettő még talán bizonyítható, de most nagyon úgy néz ki, hogy olyan problémák, amik a Gödel-tétel alapján igazak, de sem nem cáfolhatók, sem nem bizonyíthatók.

El kell fogadnunk, hogy vannak az emberi elme számára megoldhatatlan problémák. Nem csak gyakorlati, hanem elvi okok miatt is.

Honnan tudhatjuk, hogy egy másik ember egyenértékű velünk? Hogy van-e én-tudata, vannak-e érzelmei, érzései? Hogy intelligens-e, ahhoz elegendő a Turing-teszt, vagy a szokásos intelligencia tesztek. Ezek mérhetik, hogy mennyire képes problémák megoldására. De attól, hogy valaki/valami intelligens, még nem biztos, hogy ember.

Emberek esetében el kell fogadnunk a hasonlósági elvet: minden ember ugyanúgy fogan, fejlődik, születik, felnő, majd meghal. Ugyanazokból az anyagokból vagyunk, DNS alapú az öröklődési rendszerünk, sejtekből állunk, minden sejtünkben a mitokondrium az „erőmű”, az agyunk is ugyanolyan (nagy léptékben) felépítésű, az idegrendszerünk ugyanúgy működik, hasonló helyzetekben hasonlóan reagálunk. Mivel én magamról tudom, hogy van tudatom, én-tudatom, érzek fájdalmat, örömöt és még annyi minden mást, ha sót teszek e nyelvemre, sós ízt érzek, ha piros dolgot látok, a piros érzete jelenik meg az agyamban. A hasonlóság alapján fel kell tételeznem, hogy a többi ember ugyanilyen. Van tudata, érzései, érzelmei, de azt már nem tudhatom, hogy a sós íz, vagy a piros szín ugyanazt az érzetet kelti-e benne, mint amilyen érzetek bennem keletkeznek.

Ami a lényeg: egy másik emberről a hasonlósági elv alapján elfogadhatom, hogy egyenértékű velem, bár szigorúan véve ezt sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudom.

Az állatokkal kapcsolatban már nehezebb dolgunk van. A hasonlósági elv részben velük szemben is használható, de azt, hogy van-e tudatuk, nem tudjuk eldönteni. Valójában még abban sem lehetünk biztosak, hogy fájdalmat éreznek-e. Készíthető olyan gép, ami különböző külső hatásokra ugyanúgy reagál, mint egy állat, ha megszúrjuk, hangot ad ki, és visszahúzódik. Érzi vajon a fájdalmat? Kétlem. Az állatok éreznek fájdalmat? A hasonlósági elv alapján a válasz: igen. Hasonló a testfelépítésük, az öröklődési rendszerük, az idegrendszerük, ez elég ahhoz, hogy kijelenthessük, vannak érzeteik. Hogy érzelmeik vannak-e, az már a bizonyíthatatlan kategória, ehhez a hasonlósági elv már kevés.

A növények és az élettelen dolgok esetében a hasonlósági elv már nem használható. Mégis, vannak, akik abban hisznek, hogy még az élettelen tárgyaknak is van valamilyen „lelke”, „személyisége”, bizonyos értelemben én is hajlok ez irányban elfogadónak lenni, de ez már színtiszta hit, és nem tudomány.

A következő szint a földön kívüli értelmes élet. Mivel eddig ilyennel még nem találkoztunk, csak annyit állapíthatunk meg, hogy ha használható a hasonlósági elv, akkor könnyebb a dolgunk, de ha lényegesen különbözni fognak tőlünk, akkor ugyanaz a helyzet, mint a gépi intelligenciával kapcsolatban.

És most érkeztünk el a gépi értelemhez. Azt már beláttuk, hogy intelligensek lehetnek, azzal kapcsolatban viszont kétségeink vannak, hogy az ember-ekvivalencia megállapítható-e.

Most pedig nézzük a gondolatmenet legfontosabb részét, be fogjuk látni, hogy nem tudjuk sehogyan sem bebizonyítani, hogy egy másik lény érez-e, vannak-e érzelmei, van-e én-tudata. A probléma lényege a külső-belső, objektív-szubjektív ellentétpárokon keresztül ragadható meg. Én belülről látom magam, szubjektív érzéseim, érzelmeim vannak. Ha fáj a fogam, belül érzem, ha piros színt látok, én érzem a piros szín érzetét, soha senki más nem fogja tudni, milyen az, ha nekem fáj a fogam, milyen az, ha én látom a piros színt.

Ahhoz, hogy megtudjam, egy másik entitás ugyanazt érzi-e mint én, bele kell tudnom helyezni magam az ő helyébe, még pontosabban, a tudatomat bele kell tennem az ő tudata helyére. Ezzel mit is érek el? Ugyanazt fogom érezni az ő agyában, az ő testében, mint amit a saját agyamban, testemben éreztem. Bizonyítottam ezzel bármit is? Nem!

Úgy kellene belehelyezkednem a tudatába, hogy egyszerre legyek ő és én. Hogy esélyem legyen az érzéseink összehasonlítására. De ezzel sem csináltam semmit, az, hogy érzem az ő érzéseit, és érzem a magam érzéseit, és ezeket összehasonlítom, még mindig nem tudom, milyen „ő”-nek lenni. Miért? Azért mert még mindig a saját énemmel érzem az ő érzéseit is! Nem azt érzem, amit ő érez, hanem azt, amit én érzek, az ő érzéseit észlelve. Egyszerre kellene saját magam és valaki más lenni, és ez lehetetlen.

Még egyszerűbb kérdésekre sem tudunk válaszolni: kinek fáj a feje jobban? Belevezethetünk érzékelőket a két ember fájdalomközpontjába, és megmérhetjük a fájdalomingerek szintjét. De ugyanolyan szintű fájdalominger ugyanolyan fájdalmat vált-e ki a két ember tudatában? Nem tudhatjuk. Azért, mert nem tudjuk, hogy valójában hol tudatosulnak az érzetek. Hol van a tudatunk? Lokalizálható-e, vagy egy holisztikus az egész agyunkban, az egész testünkben, sőt esetleg azon kívül is jelenlévő jelenség?

Az agykutatás, az ideg-tudományok nagyon nagy fejlődésen mentek keresztül, de nem szabad azt hinnünk, hogy minden kérdésre választ adhatnak. A tudat valódi természete, hogy mit érez a többi ember, élőlény, esetleg élettelen tárgy, hogy lehet-e tudata egy gépnek, ezek a megválaszolhatatlan kérdések közé tartoznak. És nem azért mert buták vagyunk, ezekhez a kérdésekhez sosem leszünk elég okosak, mint ahogy örökmozgót sem tudunk építeni, és a megállási problémát sem fogjuk tudni soha megoldani.

Jobb ezeket a korlátokat elfogadni, és olyasmiken dolgozni, amiknek a megvalósítását nem teszi eleve lehetetlenné a Természet.

Tara Winstead fotója a Pexels oldaláról

A Titanic zenekara

Olyanok vagyunk, mint a Titanic szalonzenekara: a hajó süllyed, és mi csak játszunk tovább.

Vajon miért? Mert nem veszünk tudomást az igazságról, vagy, mert nem tehetünk mást? A víz a bokánknál csobog, de mi csak játszunk. A víz a derekunkat öleli, folytatjuk a zenélést. A víz a nyakunkig ér, a dobos, a zongorista már megfulladt, mi még mindig játszunk.

Aztán bennünket is ellep a víz, a zene elhallgat, a hajó elsüllyed, sötét és mély a csend.

A bolygó haldoklik, és mi folytatjuk tovább, játszunk, amíg el nem pusztulunk. Nem törődünk azzal, hogy a jéghegy felhasított öt vízzáró rekeszt, ami egyenlő a hajó pusztulásával, hiszen köztudott, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen.

Azt hisszük, a bolygó elpusztíthatatlan, ami még lehet akár igaz is. Az ember viszont nem az. Abban a biztos tudatban pusztítjuk a környezetünket, hogy sérthetetlenek, elpusztíthatatlanok vagyunk, közben a jéghegy már a negyedik rekeszt is felrepesztette.

De ilyenek vagyunk, amíg mindent ki nem próbálunk, addig nem hiszünk senkinek és semminek. Amíg meg nem győződünk arról, hogy valóban eltűnhetünk erről a bolygóról, addig folytatjuk. Mint a zenekar a Titanicon.

Aztán átszakad az ötödik rekesz, elpusztulnak a korallzátonyok, megáll a Golf-áramlat, Észak-Európa jégbe burkolózik, másutt a forróság és a tűzvészek emésztenek fel mindent, felolvad a fagyott széndioxid, a forróság tovább emelkedik, a vízszint növekszik, a szárazföldön lehetetlenné válik az élet. És mi tovább játszunk, megpróbálunk a föld alá, a víz alá menekülni, azért, hogy néhány hónappal, talán évvel meghosszabbítsuk a haláltusánkat. Hogy játszhassuk tovább azt, hogy sérthetetlenek vagyunk.

Aztán, ahogy akkor a Titanicon, végleg elhallgat a zene, az utolsó ember utolsó levegővétele lesz az emberiség utolsó cselekedete ezen a bolygón. És lehet, hogy az értelem tűnik el a Világegyetemből, csak azért, mert játszottunk az utolsó pillanatig.

Talán, talán, néhány milliárd év, és lesz egy újabb értelmes faj, ami, ha nem fog tudni elődje sorsáról, ugyanazt az utat fogja végigjárni, csak neki kevesebb ideje lesz hátra a Nap haláláig.

Most még élünk. Talán ha abbahagyjuk a zenélést, a játékot, és mindenki azon dolgozik, hogy az ötödik rekesz ne teljen meg vízzel, hogy minden mozdítható tárgyból megpróbáljunk életmentő eszközöket, csónakot, tutajt, embereket mentő deszkákat a vízre tenni, ha komolyan vesszük a bajt, a Titanic kikötőbe ér. Ha nem a rekord számít, hanem az, hogy délebbre hajózva elkerüljük a jéghegyeket, amikről tudjuk, hogy ott vannak, még ha tovább is tart az út, de élve célba érünk, ha ez számít, megmenekülünk. Ha önteltek vagyunk és hiszünk az elsüllyeszthetetlenség mítoszában, akkor vége. Nincs tovább.

A Titanicot a saját mítosza süllyesztette el, ami nem bírt el az öt rekeszt átszakító jéghegy erejével. A mítoszok a fejünkben vannak, a jéghegyek odakint a tengeren. A valósággal szemben nem segít semmilyen okoskodás, hiába játszunk Istent, a Természet hamar nevetségessé tehet bennünket. Az Isten jelmez nem óv meg a tűzvészben, sem az emelkedő vízben.

Én sem hiszem, hogy ez az írás bármit is megváltoztat, nem játszom azt, hogy mindent látok és tudok. Csak olvasom a jeleket, és látom a jéghegyet a ködben is, és talán ha nem próbálom elkerülni, hanem orral megyek neki, akkor a Titanic nem süllyed el. Ha nem elkerülni próbáljuk az elkerülhetetlent, hanem elfogadjuk a veszély valóságát, megértjük, és aszerint cselekszünk, ha nem legyőzni akarjuk a Természetet, hanem együtt élni vele, akkor talán elérjük a kikötőt. Ha nem, akkor…

Három bolygó a Nap körül, a Vénusz és a Mars sohasem hordozott életet, vagy ha igen, akkor elvesztette az idők során. A harmadik a Föld, egy valaha életet hordozó bolygó, most már csendes és halott ő is, másik két társával, nővérével és fivérével együtt halott.

Mert jobban hittünk a mítoszoknak, mint a valóságnak.

Meditáció

A meditációs állapot valójában a hazatalálás. És ezért lesz az ember boldog, mert hazatér. Önmagához, Istenhez, oda, ahová tartozik, oda, ahonnan úgy érezte, hogy kiszakították, és az életben mindig ezt keresi, ide akar visszatalálni és ezért boldogtalan. A meditációban oda tér vissza az ember, ahová egész életében törekszik visszatérni.