Miért jó az ingyenes könyvkiadás?

A kérdés valójában az elektronikus eszközökön olvasható könyvek, az e-könyvek esetében merülhet fel, a nyomtatott könyvek kiadása és terjesztése jelentős anyagi ráfordítással jár, és komoly terjesztői hálózat nélkül nem is működik. Ez esetben ingyenes könyvkiadással csak akkor érdemes foglalkozni, ha rendelkezünk az anyagi erőforrásokkal, és a terjesztéshez is van eszközünk.

Az e-könyvek esete egészen más. Az elkészítés csak időbe kerül, elég hozzá egy szövegszerkesztő, egy PDF konvertáló, és egy epub formátumot előállítani képes program. Ilyen programok ingyen és legálisan elérhetőek az Interneten. Sőt, az e-könyv készítésről is van már ingyenesen olvasható e-könyv, így a gyakorlati megvalósítással sem lehet problémánk, ezek a könyvek részletesen bemutatják az e-könyv készítés menetét.

Természetesen egy író, vagy költő először nem arról álmodik, hogy majd ingyenes könyveket fog kiadni, hanem azt gondolja, majd csak talál olyan kiadót, aki átvállalja a nyomtatás, tárolás, terjesztés költségeit, cserébe a haszon nagy részét megkapja, de azért a szerzőnek is marad annyi bevétele, hogy neki is megérje ez a fajta könyvkiadás.

Van aztán a másik módszer, a szerzői kiadás, és ez az, ami nem működik, legalábbis az én esetemben nem vált be. Szerződtem egy kiadóval, aki megjelentette az e-könyvemet, ami a legnagyobb meglepetésemre nem fogyott egyáltalán. Gondoltam, egy print-on-demand kiadás hátha jobban beválik, ilyenkor csak akkor nyomtatják ki a könyvet, ha vásárló jelentkezik.

Az e-könyv kiadása nem került pénzbe, egy akció volt éppen a kiadónál, ezt használtam ki. Más volt a helyzet a print-on-demand verzióval, itt már fizetnem kellett, de az összeg nem volt megterhelő egyáltalán, vállalni tudtam, abban a reményben, hogy a könyvemet végre venni fogják. Ezután fizettem még reklámújságban megjelenésért is, de ez sem hozott vásárlókat.

Megkerestem a kiadót, hogy mi lehet a probléma, és próbáltam rájönni, hogy ők miért nem reklámozzák a könyvet, hiszen az eladások révén ők is részesednének a haszonból. Megtudtam, hogy a szerzői kiadás lényege, hogy mindent a szerzőnek kell vállalnia, legalábbis, ami a reklámozást, népszerűsítést illeti. Ők annyit tesznek, hogy néha előállnak egy-egy újabb fizetős reklámakcióval, ami persze csak viszi a pénzt, de vásárlót nem hoz.

Aztán a LinkedIn-en keresztül is próbáltam segítséget kapni, a legtöbb, amit elértem, hogy konzultálhattam egy könyvkiadással is foglalkozó „brand-építő”-vel, aki sok mindennel bíztatott (ami pénzbe is került), de konkrét eredmény nélkül. Próbáltam a közben kialakított LinkedIn hálózatomon keresztül is, az ismerősökhöz eljuttatott könyvajánlókkal, még válaszokat sem kaptam.

Az utolsó csepp az volt, amikor a kiadóval folytatott vitám közben, egy email-ben ajánlottak egy web-oldalt, ahol egy „szakértő” elmélkedéseit lehetett olvasni, és podcast anyagokat is lehetett volna hallgatni. Eddig már nem jutottam el, ugyanis az oldal tetején ezt olvastam: „Azt javaslom minden könyvkiadónak, hogy elsőkönyves szerzővel ne foglalkozzon, …”.

Ez egyrészt nagyon rosszul esett, másrészt arra gondoltam, ha mindenki így gondolkodott volna a könyvnyomtatás megszületése óta, akkor soha nem adtak volna ki egyetlen könyvet sem.

Persze nagyon fontos megjegyezni, hogy a science-fiction novelláskötet, amit írtam, nem könnyű olvasmány, szűk réteghez szól, elsősorban elgondolkodtató, filozofikus, mint szórakoztató. Akik a fantasy könyvekhez, meg a szuperhősös filmekhez szoktak, azok nyilván nem az ilyen könyveket keresik. Mégis úgy éreztem, nekem is kell, hogy helyem legyen a könyvpiacon, ha nem is a több ezer példányos sikerkönyvek, de legalább a néhány száz példányos igényes művek között.

Aztán a véletlen segített. Illetve, úgy is fogalmazhatnám, hogy természetfölötti segítséget kaptam. Otthonról dolgoztam majdnem másfél évig, és a szokásosnál több szabadidőm volt, így minden nap ráértem legalább egy félórát meditálni. Aztán láttam egy videót is az automatikus írásról, és rájöttem, hogy hát ezt én régebben aktívan műveltem is.

És elkezdtem az írást. És az automatikus írás nem novellákat hozott ki belőlem, ahogy régebben, hanem verseket. Elneveztem őket meditációs verseknek, mert úgy éreztem a rendszeres meditáció kialakított valami kapcsolatot közöttem és egy spirituális forrás között, szinte akadálytalanul, erőlködés nélkül írtam a verseket, volt úgy, hogy naponta nyolcat, tízet is megírtam.

Aztán jött újra a kiábrándulás. Elküldtem egy minta válogatást néhány embernek, akiről úgy gondoltam tetszeni fog nekik, és segíteni is tudnak a kiadást illetően. De megint csalódnom kellett.

És ekkor akadt a kezembe egy ingyenes e-könyv az elektronikus könyvekről, és ebben a könyvben találkoztam először azzal a fogalommal, hogy „ingyenes e-könyv”. És ez a találkozás megvilágosító erejű volt.

Hiszen ha azt szeretném, hogy amit leírtam azt más is olvassa, mert szerintem az írásaim jók, akkor miért akarnék én ebből meggazdagodni? Ha a könyvkiadás eddig csak pénzköltéssel járt, hasznom nemigen volt belőle, akkor miért kell ezt erőltetni? Az ingyenes e-könyv kiadás, nem csak az olvasónak, hanem nekem is ingyenes!

Ekkor került a látókörömbe a Google Books, illetve a Google Play, ahonnan én is letöltöttem az e-könyvekről szóló e-könyvet, és rövid utánajárást követően már el is készült a szerzői oldalam, ahová feltöltöttem a meditációs versekből egy válogatást. Legnagyobb meglepetésemre néhány nap után elindultak a letöltések. Azt mondtam, ha 15 letöltés összejön, akkor már nagyon boldog leszek. Most már 800 felé közelít ez a szám, nemcsak Magyarországról, hanem külföldről is van már olvasóm, 6-8 országból. Volt olyan nap, amikor a Google Books ingyenes könyvek népszerűségi listáján a 25. voltam. Ezt már valódi sikerként éltem meg.

Aztán feltöltöttem egy science-fiction válogatást is, ez már kisebb siker lett, de itt is 100 felé tart a letöltések száma.

Aztán jött egy elég nagy csalódás, angolra fordítottam a science-fiction válogatást, feltöltöttem, és elvileg 66 országban lehetne angolul olvasni, mégsem töltötte le még senki, rajtam és egy új-zélandi ismerősömön kívül. Folyamatosan gondolkodom az okokon, egyelőre nincs magyarázat, hacsak az nem, hogy az angol nyelvű könyvek választéka nagyságrendekkel nagyobb a magyarul olvasható könyvekénél, és reklám nélkül valószínűleg elvész a kötet a rengetegben.

Összefoglalásként: a könyvkiadókon keresztül történő kiadás bizonytalan, sőt reménytelen, csak viszi a pénzt, de sem olvasót, sem bevételt nem hoz. Az ingyenes e-könyv kiadás nekem is ingyenes, nem csak az olvasónak. Nem kell rá költeni, igaz, nem is eredményez bevételt, de az igazat megvallva a munkám miatt ez most még jó is, mert jövedelemszerző tevékenységhez engedélyt kellene kérnem, ha ezt megkapnám (ami nem biztos), akkor jöhet az adószám, és a bevétel utáni adózás. Ez a probléma a könyvkiadóval kapcsolatban azért nem merült fel, mert ők egy számlán gyűjtenék a bevételemet, tehát azzal egyelőre nem kellett volna elszámolnom.

És ami a legfontosabb, minden egyes letöltéssel, egy emberrel több van a Földön, aki ismeri a nevemet, olvassa az írásaimat, és talán még tetszik is neki, amit írtam. És ki tudja, egy közülük, hátha előáll azzal a javaslattal, hogy kiadná valamelyik könyvemet.

Addig pedig nincs más dolgom, mint új verseket és novellákat írni, esetleg egy tanulmánykötet is jöhet még a tudomány mai problémáiról, és feltölteni őket minél több helyre, és tiszta szívből örülni annak, ha újra és újra növekszik valamelyik letöltési szám.

Ha valaki tényleg szereti azt, amit ír, a pénznél sokkal többet ér az, ha minél több olvasóhoz eljutnak a gondolatai. És ezért érdemes ingyenes e-könyvet kiadni.

Utóirat: a 2021-es letöltési számok így alakultak:

  • Az érkező: 382
  • Lander: 4
  • Meditációs versek: 1446 (Magyarország: 1300, a külföldi országok között Románia vezet, 93 letöltéssel)

És ami a legnagyobb meglepetés, az idei eddigi 8 nap alatt 62 letöltés történt, ezek között a legjobban annak a Lander letöltésnek örülök, ami révén Ausztrália is felkerült az országok közé, ahol olvassák az írásaimat. Talán az angol nyelvű könyvem is elindul a saját útjára.

A “Meditációs versek”-et néhány olvasó még osztályozta is, egy szöveges értékelés is érkezett, nem éppen pozitív, de mivel tudom, hogy a versek sem mindenkihez szólnak, nem is várom el, hogy mindenki szeresse őket. De az is értékes, ha valaki rászánja az idejét, akár egy negatív vélemény megírására is, mert ez azt jelenti, hogy elgondolkodott a verseken, valamilyen szinten megérintették a versek. Lehet, hogy a versek dolgoznak majd benne tovább, és talán később újra előveszi, és kezdi érteni őket.

A letöltési linkek:

Meditációs versek: https://play.google.com/store/books/details/Sz%C5%B1cs_J%C3%A1nos_Medit%C3%A1ci%C3%B3s_versek?id=6LEmEAAAQBAJ

Az érkező: https://play.google.com/store/books/details/Sz%C5%B1cs_J%C3%A1nos_Az_%C3%A9rkez%C5%91?id=JVctEAAAQBAJ

Lander: https://play.google.com/store/books/details/Sz%C5%B1cs_J%C3%A1nos_Lander?id=8UY5EAAAQBAJ

Szerencsés nap

Tegnapi tökéletes élményem: a fogorvostól hazafelé, betértem kedves könyvesboltomba, ahol már régen voltam, gondoltam az ünnepekre veszek valami olvasnivalót. A bejáratnál ült egy törpe schnauzer, de mint megtudtam, a nagyobb fajtából.

Nézett, lehajoltam hozzá, és megsimogattam. Aztán körbenéztem, és megkérdeztem, hogy kié a kutya. A könyvesbolti eladó jelentkezett. Megkérdeztem, hogy “nem baj, ha megsimogatom?”. “Nem, sőt, nagyon szereti.” Egy darabig simogattam, vakargattam, aztán felmentem az emeletre, ott találtam egy könyvet, vittem le a pénztárhoz, a kutya ott ült türelmesen, változatlan testhelyzetben, és várta a simogatókat.

Én ennyire szelíd, barátságos, emberszerető és persze kényeztetést szerető kutyát még nem láttam. Amikor megkérdeztem, hogy “a könyveket, nem rágcsálja néha?”, ránk nézett, mintha tudta volna, hogy róla van szó. Mintha láttam volna a szemében: “hát mit gondolsz rólam? Imádom a könyveket, de nekem elég csak az illatuk.”

Ezt már lehet, hogy csak én gondoltam.

Aztán még pár simogatás, áll alatti vakargatás, és elköszöntem életem első könyvesbolti vásárlófogadó kutyájától. Szerencsés gazdája van. Hosszú, boldog életet kívánok ennek a kutyusnak, akivel egy fogorvosi látogatás hozott össze egy szerencsés napon.

https://www.petfirst.com/breed-spotlights/miniature-schnauzers/

Lengőajtó

7 hónapja vagyok az új irodában, a büfébe menet át kell menni egy lengőajtón. Ma gondolkodtam el először azon, hogy melyik módszer a jobb: tolni, átmenni, majd elengedni, vagy húzni, átmenni, majd elengedni. Vírus szempontjából jobb az első módszer, mert tolni lehet ököllel, a húzáshoz viszont meg kell fogni a rézgombot. Tolni azért is jobb, mert ha jönnek utánad, meg tudod fogni az ajtót, hogy ne verd orrba a mögötted jövőt, húzásnál ez úgy néz ki, hogy előreengeded, azt, aki mögötted van. Ebből a szempontból is jobb az első módszer, úgyhogy ezt fogom használni.

Viszont: ha tolom az ajtót, de jönnek szemből ugyanazon az oldalon, az nem jó, akkor vagy húzni kell, és előreengedni a másikat, vagy át kell váltani a másik szárnyra, ha van idő rá.

Néha az egyszerűnek tűnő dolgok sem olyan egyszerűek.

Miért tágul a Világegyetem?

Egy korábbi írásomban foglalkoztam azzal a problémával, hogy az Univerzumban a gravitáció olyanformán működik, hogy a különböző mérettartományokban különböző struktúrákat hoz létre. Nézzük végig most újra ezeket a szinteket, de most a vizsgálódás fő szempontja legyen az, hogy hogyan maradhatnak stabilak az egyes struktúrák.

A legalacsonyabb szinten a gravitáció erőssége annyival kisebb a többi erőnél, hogy elhanyagolható a hatása a stabilitás szempontjából. Az első szint, amivel már érdemes foglalkozni, az a bolygó (hold kisbolygó, aszteroida, üstökös, …) szint. A stabilitást itt az adja, hogy a közel gömb alakú égitesteket összehúzza a gravitáció, az összeomlást viszont megakadályozza az, hogy az atomok igyekeznek távol kerülni egymástól, illetve szilárd, stabil kristályrácsokat hoznak létre. Az atomok elektronjai a Pauli-féle kizárási elv miatt taszítják egymást, és az elektronok sem nyomódnak be az atommagba, mert a legalacsonyabb energiaszintről már nem tudnak lejjebb kerülni. Ahhoz, hogy egy szilárd test összeomoljon, sokkal nagyobb tömegűnek kell lennie, de valamiért a Világegyetem bolygói, holdjai, kisebb égitestjei éppen abban a tartományban vannak, ahol elkerülik a gravitációs kollapszust. A csillagok is ebben a tartományban vannak, de mivel nekik sokkal nagyobb a tömegük a bolygókénál, itt más mechanizmus előzi meg az összeomlást, a csillag belsejében zajló fúzió által keltett energia, hő, nyomása áll ellene a gravitáció összehúzó hatásának.

Van még egy nagyon lényeges szempont, a forgás. Ez is ellene hat az összeomlásnak, bár itt meg kell jegyezni, hogy gömb alakú testek esetében, csak a forgástengelyre merőleges síkban a legerősebb a kifelé ható centrifugális erő, a pólusok irányában nincs kifelé ható erő, ebben az irányban a gravitációnak csak a molekuláris és kvantummechanikai hatások állnak ellen.

Holdak, naprendszerek

Ami érdekes ezekben, hogy az anyag, amiből keletkeznek, nem egyetlen nagy anyagcsomóvá áll össze, hanem egyrészt keletkezik a rendszer közepén egy nagy csillag, körülötte több kisebb bolygó, azok körül még kisebb holdak. A rendszer lényeges tulajdonsága a forgás és a keringés. Számomra a mai napig rejtély a forgás és keringés eredete, a forgó és keringő mozgás impulzus-momentumának valahonnan erednie kell, lévén ez megmaradó mennyiség. Valaminek tehát ki kellett alakítania az egyes testek forgó-, és egymás körüli keringő mozgását úgy, hogy impulzus-momentumot kellett átadnia, a sajátja kárára. A központi égitest, vagy több központi csillag, a bolygók és a holdak tengely körüli forgása ráadásul nem is létfontosságú egy naprendszer esetében, annál fontosabb viszont a keringés, hiszen e nélkül nm lenne stabil a rendszer. Sem a bolygó-hold, sem a csillag-bolygó rendszerek nem létezhetnének keringés nélkül, ez akadályozza meg ugyanis a kisebb testek, nagyobbakba zuhanását. Különösen érdekes, hogy a bolygók és a holdak nagyjából ugyanabban a síkban keringenek, amely megegyezik a központi csillag forgástengelyére merőleges síkkal. Ez érthető lenne, ha a naprendszerek mind egy-egy lapos korongból alakulnának ki. Ennek ellentmond az impulzus-momentum eloszlása, és további kérdés, a lapos korong eredete.

Galaxisok

Egy nagy központi tömeg (feketelyuk?) körül keringenek a csillagok és azok naprendszerei. Nagyon lényeges a központ körüli keringés, hiszen ez akadályozza meg, hogy minden égitest a középpontba zuhanjon. Ugyanakkor egyelőre magyarázat nélküli az a tény, hogy a galaxisok ellentétben a naprendszerekkel merev testként forognak. Ennek az anomáliának a magyarázatára született meg a sötét anyag fogalma, ez azonban további megoldandó problémákat vet fel, tehát ez a kérdés még korántsem tekinthető rendezettnek.

Galaxis halmazok

Még nagyobb lépték, további problémák: az összetevő galaxisok nem egy síkban rendezettek, az is kérdés, hogy mi tartja össze a halmazt, és az is megválaszolandó, hogy miért nem omlanak össze egyetlen gigantikus anyagcsomóba. Mintha a gravitáció itt már egészen másképp működne, mint kisebb méretekben.

Filamentek, falak, óriás struktúrák

A legnagyobb probléma a legnagyobb struktúrák esetében lép fel, itt nincs forgás, keringés, illetve nem tudjuk mérni a nagy méretek és a lassú mozgás miatt, mégis a struktúrák szerkezete azt mutatja, hogy egészen más erők alakítják őket. Mintha egy tartószerkezetre, egy rácsra lennének rögzítve, tartós, változatlan struktúráknak tűnnek. Képzeljünk el egy közel másfél milliárd fényév kiterjedésű hosszú, szálas szerkezetű alakzatot, ez nem jöhet létre homogén eloszlású anyag összehúzódásával, véletlenszerű folyamatok révén sem, ha egy homogén, izotróp felhő spontán módon összehúzódik, gömbszimmetriának, ha közben ellaposodik, akkor forgási szimmetriának kellene látszania. Ez az alakzat milliárd éves fejlődési folyamat után olyan alakot mutat, amiből nem lehet következtetni a létrejötte módjára. Képzeljünk el a Földön egy hegységláncot, amely kanyarog, mint egy folyó, és nagy kört ír le, vagy mondjuk, spirális alakban tekeredik, ezeket nem lehetne megmagyarázni sem vulkáni tevékenységgel, sem kéreglemezek ütközésével. És mondjuk, akkora lenne, ami miatt fel kellene tételezni, hogy nagyon régi, viszont az erózió azt mutatná, hogy fiatalabbnak kell lennie. Ekkora léptékben tehát nagyon komoly problémák vannak a gravitáció jelenlegi elméletével (elméleteivel).

A teljes Univerzum

Ha az egész Univerzumot tekintjük, ott a domináns jelenség, a tágulás. Sem forgás, sem keringés, sem összehúzódás nincs, minden mindentől távolodni látszik. És ez úgy tűnik, elegendő a stabilitás fenntartásához.

Ezután, a kicsit hosszúra nyúlt bevezető után érkeztünk el az eredeti kérdéshez: miért tágul a Világegyetem. Hogy miért kellett ennyire részletesen újra bemutatni a különböző szintek uralkodó szerkezeteit és mozgásait? Azért, mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az a kép, hogy a Világegyetem nagy léptékben homogén és izotróp, nem tartható, és nem is ad magyarázatot a kisebb léptékű szerkezetek kialakulására és mozgására.

Az általános relativitás-elmélet

Az elmélet már a megalkotásakor sem tudott számot adni arról, hogy miért stabil a Világegyetem. Az egyenletek azt mutatták, hogy vagy tágulnia, vagy összehúzódnia kellene.

A kozmológiai állandó, mint bűvészkellék

Ekkor jött a lambda, a kozmológiai állandó, ami nem több egy bűvészkelléknél, egy tag az egyenletekben, amivel Einstein (akinek az elméleteivel messzemenően nem értek egyet) az egyenleteinek próbált legitimitást biztosítani. Nem sikerült, mert az egyenletek annyira érzékenyek a legkisebb ingadozásra is, hogy egy ideiglenes stabil állapot nagyon hamar átmegy összehúzódásba vagy tágulásba. Egyik lehetőség sem tűnt kielégítőnek, így a lambda kiesett az elméletből.

Amikor később Hubble úgy tapasztalta, hogy az Univerzum tágul, gyorsan kikiáltották a kozmológiai állandót a tágulás okozójának. Einstein pedig szomorúan vette tudomásul, hogy megjósolhatta volna a Világegyetem tágulását, ha meghagyja a kozmológia állandót az egyenletekben. De mi köze van ennek az ad hoc állandónak a táguláshoz?

Az égvilágon semmi! Egy matematikai segédeszköz, ami kellett az egyenletek stabilizálásához, ez a kozmológiai állandó, semmi egyéb. Ha benne hagyjuk az egyenletekben az Univerzum akár össze is húzódhatna, a kozmológiai állandó ezt is lehetővé tenné. Miért éppen a tágulást és miért nem az összehúzódást választotta a Világegyetem? És miért ilyen a tágulás üteme, amilyen. A kozmológiai állandó erre nézve semmit sem mond.

Aztán jött a sötét energia, úgy tűnt az Univerzum gyorsulva tágul. Mostanában derült ki, hogy ez lehet, hogy egyáltalán nincs így, mert a mérésekben szisztematikus hibaként ott van a Naprendszer 600 km/s sebességű mozgása, valamihez képest. Én ezt a valamit hívom abszolút vonatkoztatási rendszernek.

Ha valóban gyorsul a tágulás, akkor a kozmológiai állandó nem állandó, hanem egy függvény, a Világegyetem életkorától függő függvény. Erről aztán már végképp semmit sem mond az általános relativitás-elmélet.

Ennek ellenére a kozmológia állandót azóta is Einstein zsenialitása egyik bizonyítékának tekintik, holott az egy kétségbeesett próbálkozás volt az elmélet megmentésére. És ha még ez nem lenne elég, az antigravitációval azonosítják a lambdát, amire szintén semmi komolyan vehető alap nincsen.

Van tehát egy matematikai bűvészkellék, amit most már gyakorlatilag mindenhez felhasználnak, legyen az sötét energia vagy antigravitáció.

Csakhogy a tudománynak fordítva kellene működnie. Előbb a kísérletek, mérések, utána az elmélet és a matematika. Bármikor fel lehet írni olyan egyenletet, amiben iszonyatos mennyiségű kifejezés és konstans van mindenféle kombinációban, és el is nevezhetnénk ezt a Mindenség Egyenletének, majd azt állítanánk, hogy a konstansokat ezután még meg kell határozni. Amelyik konstans nullának bizonyul, az ahhoz tartozó függvény kiesik. Egyszer majd csak összejön egy jó egyenlet.

Ez nem így kell, hogy működjön. Ha kozmológiai állandóról, antigravitációról akarunk beszélni, mérjük meg előbb őket, adjuk meg a tulajdonságaikat, majd utána jöhetnek az egyenletek. Az nem megy, hogy felírunk egy egyenletet, majd hogy életben tartsuk képzeletbeli tagokat adunk hozzá, majd amikor valami váratlant találunk, akkor kijelentjük, hogy ez éppen az, amit matematikai trükként korábban bevezettünk. És hány, amúgy komoly tudós és tudomány-népszerűsítő gondolja a kozmológiai állandót valóságos létezőnek.

Eközben az Univerzum geometriája sík, a görbülete nulla. Mintha az általános relativitás-elmélet nem is kellene az Univerzum létezéséhez.

És még mindig nem tudjuk, miért tágul az Univerzum. Hogy nem a kozmológiai állandó miatt, az biztos. Egyáltalán tágul? A geometria és a görbület valahogy arra mutat, hogy ez egy tágulás nélkül is stabil formáció. És ha nem tágul, akkor lehet, hogy ebben az állapotában, vagy legalábbis a jelenlegihez nagyon közeli állapotban keletkezett, vagy teremtették.

Forgó Univerzum

Elgondolkodtam, hogy ha kisebb szinteken a forgás és keringés adja a stabilitás forrását, akkor ez működhet-e Univerzum szinten. Már az is kérdés, hogy mihez képest forogna az Univerzum? Viszont ha forogna, akkor akár egy galaxisnak, az Univerzumnak is laposnak kellene lennie, ami ugye, nem így van. Ez a lehetőség tehát kiesik.

Sötét anyag

Ha a legnagyobb struktúrák úgy néznek ki, mintha egy stabil állványzatra, rácsra lennének felrögzítve, mi van, ha az egész Univerzum a sötét anyag szövetéhez rögzítve létezik, mint egy mazsolás kalács, a kalács a kötőanyag, a sötét anyag, a mazsola pedig az anyag, a különböző struktúrák szétszórt, stabil rendszere. Nincs rá bizonyítékom, valószínűleg az emberiségnek is sok idő kell még ennek igazolására, vagy a tágulás melletti, az eddigieknél biztosabb lábon álló bizonyítékok beszerzésére.

Ami viszont biztos

A matematika segédeszköz, és nem ő alakítja az Univerzumot. Annak törvényei vannak, amiket szerencsére, vagy szükségszerűen le tudunk írni a matematika eszközeivel. De mindig is elsődleges a mérés, a kísérlet, a megfigyelés, és csak utána jöhetnek az egyenletek.

Rafael Cerqueira fotója a Pexels oldaláról

A Turing-teszt: mire jó és mire nem?

Gondolkodhatnak-e a számítógépek? És ha igen, hogyan lehet ezt bizonyítani? Ezeket a kérdéseket tette fel Alan Turing a számítástechnika és a számítógépek történetének egyik, talán a legnagyobb alakja. A megállási probléma felvetésével, és annak bizonyításával, hogy a probléma eldönthetetlen, az elméleti számítástechnikában és a matematikai logikában is maradandót alkotott. Ugyanakkor a számítástechnikát a gyakorlatban is hasznosította, hozzájárulva egy olyan gép megépítéséhez, ami hatékonyan tudott titkosított üzeneteket visszafejteni.

A számítástechnika lendületes fejlődésbe kezdett, úgy tűnt, semmi sem állhat annak útjában, hogy a mesterséges intelligencia még a 20. században megszülethessen. Turing valószínűleg komolyan hitt ebben, hiszen már arról kezdett gondolkodni, hogy ha lesz mesterséges intelligencia, hogyan tudjuk majd eldönteni, hogy versenyképes-e az emberi gondolkodással, vagyis azt a kérdést tette fel, hogyan dönthetjük majd el, hogy egy gép valóban gondolkodik-e.

A teszt valójában egyszerű, viszont igen mély filozófiai kérdéseket vet fel. Két szobában van egy gép és egy ember, nem láthatják egymást, csak üzeneteket cserélhetnek. Az ember feladata, hogy a kérdéseivel „letapogassa” a másik oldalt, és eldöntse, hogy a másik szobában ember van, vagy gép. Ha a tesztelő úgy dönt, hogy a beszélgetőtársa ember, és kiderül, hogy valójában egy géppel kommunikált, akkor a gép átment a Turing-teszten, el kell ismernünk, hogy gondolkodik.

Első nekifutásra rendben lévőnek tűnik minden, mégis azonnal érkeztek ellenvetések, a legismertebb és legkeményebb ellenérvelés John Searle „kínai szoba” ötlete. A részleteket most nem elemezzük, nagyon gazdag irodalma van ennek.

Hogy akkor miért is írok erről a tesztről? Láttam az „Ex Machina” című filmet, és ezen gondolkodva jöttem rá néhány alapvető problémára a Turing-teszttel kapcsolatban. Anélkül, hogy túlságosan sokat árulnék el a filmről (ami amúgy nagyon tetszett), elég, ha annyit tudunk, hogy a filmben egy Turing-teszt zajlik, egy kicsit módosított változatban. Sajnos ez a módosított helyzet a Turing-teszt lényegét is megváltoztatja, hiszen a tesztelő tudja, hogy robot a partnere, ráadásul a robot igen vonzó női testben „él”, amit a tervezője ráadásul a tesztelő ízlése szerint készített el. A tesztelő heves érzelmeket táplál a tesztelendő fél iránt, ezzel a teszt lényege valójában sérül.

A tesztelő végül úgy dönt, hogy a robot átment a Turing-teszten, de ezt inkább az érzelmeire alapozza, mint a kérdésire érkezett válaszokra. Valójában több történik, a robot megtéveszti, átveri a tesztelőjét, ezzel tényleg úgy néz ki, hogy valóban képes emberi gondolkodásra, hiszen képes előre tervezni, befolyásolni egy embert, sőt még arra is képes, hogy megtévessze.

Fogadjuk el tehát, annak ellenére, hogy bár maga a Turing-teszt, amit a filmben elvégeztek, nem felel meg az eredeti követelményeknek, de a robot mégis elfogadhatóan, bizonyítottan emberként viselkedett, ebben az értelemben átment a Turing-teszten.

Na de mit jelent ez valójában? Mit jelent az, ha egy mesterséges intelligencia átmegy a Turing-teszten?

Azt semmi esetre sem, hogy tudata, én-tudata lenne. Azt sem jelenti, hogy valódi érzelmei lennének. Nem bizonyítottuk, hogy a robot tud a saját létezéséről, tehát nem bizonyítottuk, hogy ez a robot egyenértékű egy emberrel. Lehet, hogy egyenértékű, de lehet, hogy nem az, és nekem meggyőződésem, hogy sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk ezt, és soha nem is fogjuk tudni teljes bizonyossággal.

Amit igazolni tud a Turing-teszt, az az intelligencia jelenléte, és most intelligencián probléma megoldást értünk. Intelligens gépeket építhetünk, hiszen ennek egy módja az, ha összegyűjtünk minden eddigi kérdést, és választ, amit emberek valaha feltettek, minden problémát és megoldást, amit csak össze tudunk gyűjteni (a megvalósíthatóságról most elvi értelemben beszélünk, a gyakorlatban ez nyilván igen nehéz feladat lenne). Ehhez még hozzá teszünk egy gépi tanulást lehetővé tevő algoritmust, genetikai algoritmusokat, és amit még lehet, és ezzel létrehozható egy olyan gép, ami az emberek nagy részét már meggyőzné egy Turing-teszten. Emellett meg kell még említenünk azt a problémát is, hogy még egy ember is elbukhat a Turing-teszten, ha az elmeműködése korlátozott (műtét, betegség, alkoholos, vagy kábítószeres befolyásoltság, alvásmegvonás, ….) Ebben az esetben egy ember egy másik embert is minősíthet robotnak!

De ami az igazán lényeges, egy ilyen, minden lehetséges kérdés és válasz birtokában lévő gép, bár átmehet a Turing-teszten, semmiképpen nem minősülhet embernek.

És most érkeztünk el a tényleges és lényeges mondandónkhoz: semmilyen kísérlettel nem dönthető el, hogy egy másik létező egyenértékű egy emberrel, vagy sem. És ezen nem is érdemes fáradozni, erre törekedni körülbelül olyan, mintha az örökmozgó építésével próbálkoznánk, vagy a bizonyítás ellenére mégis megpróbálnánk megoldani a megállási problémát, vagy ellenpéldát találni a nagy Fermat-tételre, esetleg a görögök három, körzővel és vonalzóval megoldhatatlan problémáján törnénk a fejünket, vagy a Goldbach-sejtés, vagy az ikerprím-sejtés bizonyításával próbálkoznánk. Bár ez utóbbi kettő még talán bizonyítható, de most nagyon úgy néz ki, hogy olyan problémák, amik a Gödel-tétel alapján igazak, de sem nem cáfolhatók, sem nem bizonyíthatók.

El kell fogadnunk, hogy vannak az emberi elme számára megoldhatatlan problémák. Nem csak gyakorlati, hanem elvi okok miatt is.

Honnan tudhatjuk, hogy egy másik ember egyenértékű velünk? Hogy van-e én-tudata, vannak-e érzelmei, érzései? Hogy intelligens-e, ahhoz elegendő a Turing-teszt, vagy a szokásos intelligencia tesztek. Ezek mérhetik, hogy mennyire képes problémák megoldására. De attól, hogy valaki/valami intelligens, még nem biztos, hogy ember.

Emberek esetében el kell fogadnunk a hasonlósági elvet: minden ember ugyanúgy fogan, fejlődik, születik, felnő, majd meghal. Ugyanazokból az anyagokból vagyunk, DNS alapú az öröklődési rendszerünk, sejtekből állunk, minden sejtünkben a mitokondrium az „erőmű”, az agyunk is ugyanolyan (nagy léptékben) felépítésű, az idegrendszerünk ugyanúgy működik, hasonló helyzetekben hasonlóan reagálunk. Mivel én magamról tudom, hogy van tudatom, én-tudatom, érzek fájdalmat, örömöt és még annyi minden mást, ha sót teszek e nyelvemre, sós ízt érzek, ha piros dolgot látok, a piros érzete jelenik meg az agyamban. A hasonlóság alapján fel kell tételeznem, hogy a többi ember ugyanilyen. Van tudata, érzései, érzelmei, de azt már nem tudhatom, hogy a sós íz, vagy a piros szín ugyanazt az érzetet kelti-e benne, mint amilyen érzetek bennem keletkeznek.

Ami a lényeg: egy másik emberről a hasonlósági elv alapján elfogadhatom, hogy egyenértékű velem, bár szigorúan véve ezt sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudom.

Az állatokkal kapcsolatban már nehezebb dolgunk van. A hasonlósági elv részben velük szemben is használható, de azt, hogy van-e tudatuk, nem tudjuk eldönteni. Valójában még abban sem lehetünk biztosak, hogy fájdalmat éreznek-e. Készíthető olyan gép, ami különböző külső hatásokra ugyanúgy reagál, mint egy állat, ha megszúrjuk, hangot ad ki, és visszahúzódik. Érzi vajon a fájdalmat? Kétlem. Az állatok éreznek fájdalmat? A hasonlósági elv alapján a válasz: igen. Hasonló a testfelépítésük, az öröklődési rendszerük, az idegrendszerük, ez elég ahhoz, hogy kijelenthessük, vannak érzeteik. Hogy érzelmeik vannak-e, az már a bizonyíthatatlan kategória, ehhez a hasonlósági elv már kevés.

A növények és az élettelen dolgok esetében a hasonlósági elv már nem használható. Mégis, vannak, akik abban hisznek, hogy még az élettelen tárgyaknak is van valamilyen „lelke”, „személyisége”, bizonyos értelemben én is hajlok ez irányban elfogadónak lenni, de ez már színtiszta hit, és nem tudomány.

A következő szint a földön kívüli értelmes élet. Mivel eddig ilyennel még nem találkoztunk, csak annyit állapíthatunk meg, hogy ha használható a hasonlósági elv, akkor könnyebb a dolgunk, de ha lényegesen különbözni fognak tőlünk, akkor ugyanaz a helyzet, mint a gépi intelligenciával kapcsolatban.

És most érkeztünk el a gépi értelemhez. Azt már beláttuk, hogy intelligensek lehetnek, azzal kapcsolatban viszont kétségeink vannak, hogy az ember-ekvivalencia megállapítható-e.

Most pedig nézzük a gondolatmenet legfontosabb részét, be fogjuk látni, hogy nem tudjuk sehogyan sem bebizonyítani, hogy egy másik lény érez-e, vannak-e érzelmei, van-e én-tudata. A probléma lényege a külső-belső, objektív-szubjektív ellentétpárokon keresztül ragadható meg. Én belülről látom magam, szubjektív érzéseim, érzelmeim vannak. Ha fáj a fogam, belül érzem, ha piros színt látok, én érzem a piros szín érzetét, soha senki más nem fogja tudni, milyen az, ha nekem fáj a fogam, milyen az, ha én látom a piros színt.

Ahhoz, hogy megtudjam, egy másik entitás ugyanazt érzi-e mint én, bele kell tudnom helyezni magam az ő helyébe, még pontosabban, a tudatomat bele kell tennem az ő tudata helyére. Ezzel mit is érek el? Ugyanazt fogom érezni az ő agyában, az ő testében, mint amit a saját agyamban, testemben éreztem. Bizonyítottam ezzel bármit is? Nem!

Úgy kellene belehelyezkednem a tudatába, hogy egyszerre legyek ő és én. Hogy esélyem legyen az érzéseink összehasonlítására. De ezzel sem csináltam semmit, az, hogy érzem az ő érzéseit, és érzem a magam érzéseit, és ezeket összehasonlítom, még mindig nem tudom, milyen „ő”-nek lenni. Miért? Azért mert még mindig a saját énemmel érzem az ő érzéseit is! Nem azt érzem, amit ő érez, hanem azt, amit én érzek, az ő érzéseit észlelve. Egyszerre kellene saját magam és valaki más lenni, és ez lehetetlen.

Még egyszerűbb kérdésekre sem tudunk válaszolni: kinek fáj a feje jobban? Belevezethetünk érzékelőket a két ember fájdalomközpontjába, és megmérhetjük a fájdalomingerek szintjét. De ugyanolyan szintű fájdalominger ugyanolyan fájdalmat vált-e ki a két ember tudatában? Nem tudhatjuk. Azért, mert nem tudjuk, hogy valójában hol tudatosulnak az érzetek. Hol van a tudatunk? Lokalizálható-e, vagy egy holisztikus az egész agyunkban, az egész testünkben, sőt esetleg azon kívül is jelenlévő jelenség?

Az agykutatás, az ideg-tudományok nagyon nagy fejlődésen mentek keresztül, de nem szabad azt hinnünk, hogy minden kérdésre választ adhatnak. A tudat valódi természete, hogy mit érez a többi ember, élőlény, esetleg élettelen tárgy, hogy lehet-e tudata egy gépnek, ezek a megválaszolhatatlan kérdések közé tartoznak. És nem azért mert buták vagyunk, ezekhez a kérdésekhez sosem leszünk elég okosak, mint ahogy örökmozgót sem tudunk építeni, és a megállási problémát sem fogjuk tudni soha megoldani.

Jobb ezeket a korlátokat elfogadni, és olyasmiken dolgozni, amiknek a megvalósítását nem teszi eleve lehetetlenné a Természet.

Tara Winstead fotója a Pexels oldaláról